14. Fejezet A szökés

Az Askhami házikó

Damon csókja elképesztő érzelmi vihart kavart bennem. A lábaim annyira remegtek, hogy azt hittem ott helyben össze rogynak. A vágy és a düh keveréke tombolt minden porcikámban. Vágytam az újabb érintésekre és csókokra, már-már hajlottam rá, hogy elfogadjam az ajánlatát. A józan eszem viszont azt súgta, hogy minél előbb hagyjam el a házat, sőt a várost is, és utazzak el, olyan messzire, amilyen messzire csak lehet, hisz Damon csak játszadozik velem. Mindent számba véve, a józan eszemre hallgatva, az utazás mellett döntöttem. Úti célnak egy apró falut Askham-ot választottam, tudniillik, ebben a faluban áll szegény megboldogult nagyim háza, amit a végrendeletében rám hagyott. És amiért egész éltemben hálás leszek neki. Még gyerekként sok nyarat töltöttem nála, de sajnos az évek múlásával egyre kevesebb időm jutott rá. A ház egy hálószobából, egy aprócska nappaliból, fürdőből és egy konyhából áll. Igazi erdei kunyhó, a béke szigete, ahol végre megpihenhet a fáradt utazó. Döntésemet még az, sem gátolta, hogy négyszáz mérföldet kell vezetnem, ami hat órás autóútnak felel meg. Senki sem  tudott, a házikóról, még a barátaimnak sem beszéltem róla, amiért most áldottam az eszemet. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan rázzam le Damont és szökjek el.


Magabiztosan álltam a pillantását, miközben kijelentettem, nem élek az ajánlatával.
- Egyszer úgy is megtörik a jég! - jelentette ki, mélyen a szemembe nézve – Tudom, hogy már nem kell sokat várnom, hogy az enyém légy.
- Nem… csak ítélet napig! – vágtam vissza.
 A további vitától, Stefan feltűnése mentett meg. A kölcsönös üdvözlést követően, a szobámba siettem. A szekrény aljából, elővettem a bőröndöt és pillanatok alatt tele is pakoltam. Sietnem kellett, mert várható volt, hogy Damon rövidesen megjelenik. A becsomagolt bőröndöt az ágyam alá rejtettem, a polcról levettem egy könyvet, lefeküdtem az ágyra és úgy tettem, mint aki elmerülten olvas. És valóban, pár perc múltával, nyílt a szobám ajtaja, amin Damon lépett be. Tüzes tekintetével, végigmért, majd így szólt.
- Érdekes a könyv?
- Igen, nagyon! – feleltem.
- Valóban? – faggatózott, cinikus mosollyal az arcán, miközben letelepedett mellém az ágyra.
- Igen, valóban! – vágtam rá gyorsan, bár nem értettem, miért érdekli ennyire a kezemben tartott könyv.
- Vivien… - hajolt fölém, tekintetemet rabul ejtve – Legközelebb fordítsd meg a könyvet, mielőtt olvasni kezdesz.


Mielőtt észbe kaphattam és védekezhettem volna, Damon ajkaival pecsételte le a számat. Vadul, vágytól fűtötten csókolt. A vágy őrült erővel tört rám. Térdét a combjaim közé tolta, amitől, tetőtől talpig elöntött a kéj. Már csak a ruháink választották el a testünket. Halk sóhaj szakadt fel a torkomból, amit Damon azonnal ki is használt. Nyelvével mélyen a számba hatolt. A szívem majd ki ugrott a helyéről, testem és a vérem izzott. Amint azonban megéreztem az ujjait, combom belső felén, úgy éreztem, itt kell abbahagynunk.
- Damon… kérlek, engedj el! – sóhajtottam a vágytól rekedten, és próbáltam kiszabadulni az ölelésből. Damon azonnal elengedett, pár másodpercig fürkésző tekintettel nézett rám, majd az ajtó felé indult. Mielőtt elhagyta a szobát, még vissza szólt.
- Stefannal van egy kis elintézni valónk a városban. Amíg távol leszek, légy jó kislány és ne engedj be senkit. – oktatott ki, mintha csak egy gyerekhez beszélne. – Az ajánlatomra pedig este visszatérünk. Hiába is tagadod, már nem tudsz ellenállni nekem.


Ha sejtené, mire készülök, nem hagyna egy pillanatra sem egyedül. Kíváncsi leszek, hogy fogadja majd a szökésem. Az ablakból figyeltem, ahogy Stefannal a nyomában elhagyja a házat. Amint úgy láttam, hogy „tiszta a levegő”, elővettem az ágy alól a bőröndömet, és nagy nehezen le cipeltem a kocsihoz. Korgó gyomorral indultam útnak. Hiányzott a reggeli, viszont egy perc vesztegetni való időm sem maradt. Ezért úgy döntöttem, majd útközben bepótolom az elmaradt étkezést. Szorongva hajtottam végig a Modburyn, s csak akkor nyugodtam meg, amikor végre magam mögött hagytam a várost. Három óra kocsikázás után, már annyira kínzott az éhség, hogy muszáj volt beiktatnom egy kis pihenőt. Mielőtt ráhajtottam az autópályára, még bevásároltam egy hétre elegendő élelmiszert és kávét, majd egy hangulatos kisvendéglőben megebédeltem. Amint ismét az autóban ültem, fél szemmel a telefonomra pillantottam, amit még indulás előtt előrelátóan lenémítottam. A tíz nem fogadott hívásból, azonnal tudtam, Damon felfedezte az eltűnésemet. Szerettem volna látni az arcát, amikor rájött, hogy leléptem. Az autópályán eltöltött, újabb három óra elteltével, késő délután, végre megérkeztem Askham-ba.


Mire mindent kipakoltam, már kezdett sötétedni. A hosszú út, igen csak kimerített, nem vágytam már semmi másra, csak egy jó meleg fürdőre és egy kiadós alvásra. Viszont tisztában voltam azzal is, hogy hírt kell adnom magamról, különben a rendőrséggel kezdenek el kerestetni. Kikerekedett szemmel bámultam a telefonom kijelzőét, amin a hívások száma már a duplájára emelkedett. Minden hívás rejtett számról érkezett, emiatt meg kellett várnom, hogy ismét jelentkezzen a hívó, aki igencsak kitartónak bizonyult.
A forró fürdőt követően, vacsorát készítettem magamnak. Épphogy leültem az asztalhoz, amikor ismét jelzett a telefonom. Sejtettem, ki lesz a vonal túloldalán, ami be is igazolódott.
- Azonnal mond meg, hol vagy! – dörrent rám Damon.
- Neked is szép estét! – köszöntem.
- Kérdeztem valamit! – a hangjából, úgy ítéltem meg, hogy a haragtól majd szétrobban.
- Távol tőled, ahol végre béke és nyugalom van. – feleltem flegmán.
- Áruld el, hogy sikerült megszöknöd!
- Egyszerűen! Még a nappaliban kiterveltem. Ahogy megjelent az öcséd, gyorsan bepakoltam a bőröndömet és elrejtettem az ágy alá. Amikor Stefannal elhagytátok a házat, én is útnak indultam… - Damon ingerülten szakított félbe.
- Az, hogy nyolc órán keresztül, nem válaszoltál a hívásaimra, csak egyet jelenhet. Addig voltál úton, ami kb. ötszázötven mérföld távolság. Látod Vivien, nem vetted számba azt a lehetőséget, hogy a száz- egynéhány év alatt, némi tudás is megragadt bennem. Ha a térképen bejelölöm az ötszázötven mérföld sugarú kört, könnyebb lesz megtalálni, mint gondolnád.
- Azt kötve hiszem! – vágtam vissza magabiztosan, mivel tudtam, Damon jócskán elszámolta magát.

13. Fejezet A vonzás hatalma.

A sokkoló tudósítást követően, még hosszú percekig ültem, néma csendben.
Miközben az agyamon ezernyi gondolat cikázott át. Szerencsétlen Rosemary-vel rendkívül brutálisan végeztek. Lassanként kezdtem megérteni, miért a „szörnyeteg” jelzővel illette a két vámpírt Selena, a félelem, amit eddig tudatosan mellőztem, most úrrá lett rajtam. Eddig fel sem fogtam, mekkora veszedelmet szabadítottam a városra, s mindennek a fékezhetetlen kíváncsiságom az oka. Ha nem kezdek el megszállottan kutatni a vámpírok után, most nyoma sem lenne Sebastiannak,  Alexandernek és a Salvatore testvéreknek. Rosamary pedig, ma is élne.  – aggodalmaskodtam.


A Salvatore testvérek gondolatára, eszembe jutott Damon, akit látszólag megrázott a hír. Tekintetemmel őt kerestem, az már meg sem lepett, hogy eltűnt mellőlem. Az ablak előtt állt, pohárral a kezében. Pillantását rámszegezve, kimért léptekkel indult felém.
- Ezt idd meg! – nyomta a kezembe a poharat. Gépiesen emeltem a számhoz, és nagyot kortyoltam belőle, amit azon nyomban meg is bántam. A torkomat égette az ital, szemeim könnybe lábadtak és szinte azonnal heves köhögés rázta meg a testemet.  
Amikor végre meg tudtam szólalni, kérdőre vontam Damont.
- Milyen ital volt, ebben az átkozott pohárban?
- Bruichladdich! – felelte, titokzatos mosollyal az arcán - Lassan, kis kortyokban szabad csak inni. Talán nem említettem még, de ez a világ legerősebb itala, az alkoholtartalma 92,4%.


Damon ismét az én káromra szórakozott. Szánt szándékkal itatta meg velem azt a pokolian erős italt, csakis azért, hogy lássa a szenvedésemet. Csendben elszámoltam tízig, a poharat letettem az asztalra, és kényelmesen elhelyezkedtem a fotelban. Nem hagytam, hogy Damon megint felhúzzon, hiszen mint mindig, az imént is éppen ez volt a szándéka. Amíg arra vártam, hogy újra megszólaljon, egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben, a visszavágásra. Elhatároztam, hogy a beszélgetésünk végén meg is valósítom.
-    Te vagy a megtestesült nyugalom mintaképe! – szólalt meg Damon, mély iróniával a hangjában – Csak, nem jógaórákat vettél a tudtom nélkül?
-    Szállj már le rólam! Ne engem elemezgess! – a mondanivalómmal ellentétben a hangom, teljes higgadtságról árulkodott – Jobban érdekel, hogyan akarjátok elkapni, ezt a két elvetemült szörnyeteget.
-    Egyszerűen! – jelentette ki Damon – Te leszel a csali!
Nem mertem elhinni, hogy komolyan is gondolja, amit mond, egészen addig a pillanatig, amíg a szemébe nem néztem. Arca és tekintete elszántságot tükrözött. Ekkor döntöttem, úgy, hogy a véget vetek a beszélgetésnek. Minden szavával egyre csak szította a haragomat, amit nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam. Tudva, hogy a düh kitörésemmel, Damon elérné a célját. Mielőtt elhagytam volna a szobát, felkészültem a visszavágóra. A poharat felvettem az asztalról, Damon elé álltam, és egy szó nélkül a fejére borítottam, a pohár tartalmát.Egy rövid pillanatig, még figyeltem ahogy a barna folyadék, lecsorog a haján és az arcán, majd a bosszúmat követően igyekeztem minél gyorsabban elhagyni a szobát.


Már az ajtónál jártam, amikor Damon elkapta a karom és testével a falhoz szorított.
-    Ezt nem kellett volna. – sziszegte.
Megbabonázva meredtem hideg kék szemébe. Leküzdhetetlen izgalom járta át a testem. Mélyet lélegeztem, amitől némileg a kitisztult a fejem.
-    Igazad van,valóban nem kellett volna ezt tennem. Gyerekes dolog volt. -igyekeztem türtőztetni magam -  Most viszont nagyra értékelném, ha nem állnád el az utat, és engednél elmenni.
-    Sehová sem akarsz menni, és ezzel te is pontosan tisztában vagy! - incselkedett Damon  - Te is ugyanannyira szeretnéd, mint én.
A csípőmnél fogva magához húzott, hasztalan próbáltam kiszabadulni az ölelésből. Damon nem engedett el.
-    Jut eszembe! - szeme hamiskásan ragyogott - Eljátszadozhatnánk egy kicsit…
-    Ne! – kiáltottam, tisztában voltam vele mit ért Damon játszadozás alatt.
-    Hiába tagadod Vivien, vonzódsz hozzám! Szeretnéd tudni, milyen a karomban, milyen a simogatásom! - suttogta. A szája annyira közel volt az enyémhez, hogy ajkaimon éreztem a leheletét.


Bizony, ismertem el magamban, nem vagyok kőből. Nézz szembe a valósággal! Damon szemét alak, önző, erőszakos, öntelt zsarnok, de olyan mérhetetlenül vonzó és izgalmas, hogy egy márvány szobrot is megbolondítana.
Damon nem hagyott időt a válaszra, csókkal zárta le ajkaimat, úgy, hogy alig kaptam levegőt. Csókja erőszakos és követelőző volt, minden gyengédséget nélkülözött.
 Olyan erővel szorított magához, hogy a testem szinte eggyé olvadt az övével. Felháborodásom félelemmé változott. Kiáltani és kapálózni akartam, de nem tudtam. Mozdulni sem bírtam Damon ölelésében. Ellent mondásos érzések gyötörtek. Csókja hosszú és követelődző volt. Ezzel is csak büntetni és megalázni akar?
Azért ver a szívem olyan hevesen, mert félek! - próbáltam elhitetni magammal - Dühös vagyok, és gyűlölöm Damont...
Mégis azt kellett tapasztalnom, hogy a dühöm egyre csökken. Testem válaszolt a csókra,és hozzásimultam. Hamarosan azonban új érzés fogott el, amely majd az eszemet vette. Érzéki izgalom lett úrrá rajtam és minden ellenállásom semmivé lett. Damon ezt azonnal észrevette. Felsóhajtott, és csókja még hevesebb és követelőzőbb lett. Nyelvével ajkaimat ostromolta, míg az meg nem nyílt előtte. Egész testemben remegtem, szívem lázasan dobogott, testem izzott a vágytól.  Magával ragadott egy addig ismeretlen izgalom ,így akaratlanul is még jobban Damonhoz bújtam.  


Hirtelen azonban elszégyelltem magam, hogy Damon ilyen sötét, ismeretlen erőket ébresztett fel bennem. Kezemet a mellkasának feszítve sikerült ajkaimat kiszabadítani a csókból.
-    Hagyd abba! - lihegtem. - Eressz el! - Damon vonakodva bár, de elengedett.
-    Még él az ajánlatom.  – súgta a fülembe, miközben lágyan végigsimított az arcomon...…

12. Fejezet Halál a Modbury Erdőben.

Selena terve, kiverte nálam a biztosítékot, amit nem átallottam szóvá tenni.
- Na, azt már nem! A költözést kényszerűségből még elviselem, de hogy szerelmespárt alakítsunk ezzel az ”Ősbunkóval”? - böktem dühösen Damon felé - Azt felejtsétek el. Még ha az életem múlik rajta, akkor sem… inkább a halál.
Jenny és Stefan együtt érzően, Selena szemrehányóan, Damon pedig a tőle megszokott gúnnyal fogadta a dühkitörésemet. Mélykék szemében megvillant a düh szikrája, arca megfeszült. Szemei azt sugallták, hogy, a legelső adandó alkalommal, revansot vesz majd, a sértett a büszkeségéért. Selena belátta, hogy a döntésem megingathatatlan, ezért nem is forszírozta tovább az „egy pár” dolgot. Az elkövetkezendő egy órában, Damon, Selena és Stefan megvitatta, a vámpírirtás stratégiáját. Jenny és én csendben hallgattuk őket. Akkor értettem meg igazán, hogy mire is készülnek, amikor Alexander és Sebastian lefejezését megemlítették. Valahol a lelkem mélyén féltettem őket, hisz ahogy Selena is mondta „A legapróbb hiba is az életükbe kerülhet.”

Bármennyire is gyűlöltem Damont, a halálát azért nem kívántam. Az összeköltözés gondolatára viszont, végigfutott a hátamon a hideg. Mégis, mélyen munkált bennem a kíváncsiság, milyen lehet vele élni. Ez a kettősség, csakis annyit jelenthet, hogy a gyűlölet, amit iránta érzek, tán nem is igazán gyűlölet. Lehet, hogy a vonzódásom elnyomása, amit még magamnak sem merek beismerni? – tettem fel magamnak a kérdést, amire egyelőre, még én sem tudtam a választ. Azt azonban be kellett látnom, hogy, mint férfi nem hagy hidegen. A tekintetemet ismét ráemeltem, ezután alaposan szemügyre vettem. A fekete nadrág és a bőrdzseki, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Szoborszerű arcán, hiába kerestem hibát, egy icipicit sem találtam. Ajkai, vonzották a tekintetemet, szinte csókra csábítottak. Gyanítottam, hogy az évszázados tapasztalatoknak köszönhetően, mestere a csábításnak. Nehezen ugyan, de sikerült elszakítanom a tekintetem ajkairól és pillantásom a szemére szegeztem. A mélykék szemekben, már nyoma sem volt gúnynak, ellenben ravasz csillogást fedeztem fel bennük, amitől a pulzusom meglódult és az egekbe szökött. Belül viszont rettegtem, mert tisztában voltam vele, hogyha Damon észreveszi, milyen hatással van rám, az számomra katasztrofális következményekkel járna. Ezért Damon tekintetét, gondosan kerülve, feszülten vártam, hogy Jenny bejelentse, az indulásunkat. Amikor végre-valahára megtette, a gyors búcsúzkodás után, mint egy fuldokló rohantam a kocsihoz. Jenny a hazaúton, nem faggatott, tapintatosan kerülte a Damon dilemmát. Stefanról viszont, ódákat zengett. Soha nem hittem benne, hogy létezik szerelem első látásra, de Jenny és Stefan megcáfolta az elméletemet. Selena kérésére, az alig néhány órája kipakolt holmimat, összeszedtem és hazaköltöztem. Ami azt is jelentette, hogy búcsút kellett mondanom a Jennivel együtt töltött, pihentető hétnek. Az előttem álló, napokra gondolva, még az étvágyam is elment. A boszinál töltött idő, mind testileg, mind szellemileg megviselt, így egy viszonylag gyors zuhanyt követően, elcsigázottan dőltem be az ágyba.


Másnap reggel, egy bársonyos férfihang ébresztett.
 - Szép, jó reggelt, lakótársam. – ült le Damon az ágyam szélére. Parázsló tekintettel mért végig, amitől iszonyú zavarba jöttem. Fülig pirulva, húztam feljebb magamon a takarót.
- Emlékeztetlek rá, hogy már nem titok számomra, mi rejlik a ruhád alatt. – ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.
Az agyam ismét elborult, és megfeledkezve arról, hogy csak egy póló van rajtam, kiugrottam az ágyból. Az ágy mellett állva, farkasszemet nézve, álltam szembe Damonnal. Amint a tekintete, lejjebb vándorolt a testemen, ráébredtem, hogy a póló, amit alváshoz felvettem, alig takar valamit.
Elhatároztam, hogy nem riadok meg a fürkésző tekintetétől, és előtte öltözök fel. Lassú léptekkel a szekrényhez léptem, kivettem egy kék pólót és egy szintén kék farmert, és Damon tekintetétől nem zavartatva magam, felöltöztem.
 - Vetkőző show-ban már volt részed, amit titokban néztél végig. – kommentáltam, a totálisan elképedt Damonnak. – Most pedig részesültél egy csak neked szóló,
nyilvános öltözőshow-ban!
Teljes elégedettséggel indultam a konyhába. Damon, még mindig nem mozdult az ágyamról. Valószínűleg sokkolta az előbbi kis műsorom.
Főztem magamnak egy kávét, beültem a nappaliba, és bekapcsoltam a TV-t. Damon meglepett arckifejezése, nem ment ki a fejemből. A szemében felcsillant a vágy szikrája, amiből arra következtettem, hogy nem tett le arról a tervéről, hogy „ágyba” vigyen.
Lassan kezdtem bevallani magamnak, hogy vonzódom hozzá, és igenis vágyom az érintésére, sőt továbbmegyek, a csókjára. De ez csak vágyálom maradhat, erős leszek és ellenállok neki – döntöttem el. Bár a lelkem mélyén tudtam jól, ha Damon valóban el akar csábítani, nem fogok tudni nemet mondani. Néhány perc elteltével, megjelent a gondolataimat megszálló személy is.
.
- Készítsek egy kávét neked is? – kérdeztem, jó vendéglátó módjára.
- Nekem jó a tiéd is. – azon nyomban előttem termett, és kivette a kezemből a poharamat. Kényelmesen elhelyezkedett a szemközt álló fotelban az én kávémat kortyolgatva.
 Egy szó nélkül, indultam újra a konyhába, egy újabb adag kávéért. A fejem füstölgött, a pofátlansága miatt, viszont szántszándékkal nem hagytam, hogy bosszantson. A csésze kávéval a kezemben, ismét a nappaliba indultam, és letelepedtem a szőnyegre a tv elé. Tudtam, hogy egy újabb dühkitörésre számít, azonban nem adtam meg neki azt örömet, hogy ismét rajtam gúnyolódjon. A tv-re csak fél szemmel figyeltem, de amikor Modbury képe megjelent a képernyőn, már teljes figyelemmel kísértem az adást.  Damon is felfigyelt a hírre.

„Állattámadás a Modbury erdőben.” – jelent meg a felirat. 

   A tudósító, elmondta, hogy brutális állattámadás történt a Modbury-i erdőben. Egy tizenkilenc éves lány, bizonyos Rosemary Brent, megcsonkított holtestére bukkant rá, ma reggel egy arra sétáló turista. Ezután felhívták a figyelmet, hogy, csak az erősebb idegzetű nézőknek ajánlják, a helyszínen készült képek megtekintését. A szemem sarkából Damonra néztem, arcán mélységes aggodalom tükröződött. Nem bírtam ki, hogy ne menjek oda hozzá, így a fotelja karfájára ültem és onnét néztem tovább a híradást.
 Az erdőben készült képek valóban megrázóak voltak. A lány szívét kitépték, csontjait szilánkokra  zúzták. Mindenki azt találgatta,vajon milyen állat támadhatta meg. Mi viszont nagyon is tudtuk, hogy nem vadállat, hanem egy vámpír, egy rettenetes szörnyeteg végzett Rosemaryvel.
A vadászat elkezdődött!

11. Fejezet Selena és az Ősatya

Jenny kérdéseire viszont, már nem maradt idő. Amint elhangzott a számból az utolsó mondat, megszólalt a telefonja, és mint kiderült Selena hívta, hogy azonnal induljunk el hozzá.
A lelkem mélyén éreztem, hogy, rendkívül fontos dolgot akar közölni velünk. Sőt mi több abban is biztos voltam, hogy a vámpírokhoz van köze. Egy pillanatig sem hezitáltunk, kocsiba ültünk és elindultunk Paymoutba. A közel egyórás út, néma csendben telt. Mindketten azon tanakodtunk, mi vár majd ránk a boszinál. Már besötétedett mire, megérkeztünk Paymoutba.
Jenny egy takaros kis házikó előtt állította le a kocsit, amiről senki meg nem mondta volna, hogy ez egy boszorkány otthona. Az ajtó hirtelen kitárult és megjelent egy a negyvenes éveiben járó, alacsony, kicsit tömzsi, víg kedélyű nő.
- Szervusztok! Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértetek. Fáradjatok beljebb!
A házba belépve, gyorsan körbejártattam tekintetem a berendezésen, titokban a boszi szentélyét keresve.
- A mindentlátó üveggömböt keresed? – érdeklődött barátságosan.
- Ühüm… - motyogtam zavartan.
- Azt még az őseim használták, a modern technika bennünket, boszikat is utolért. Menjetek a fogadószobába, azonnal jövök én is. Jennifer te már ismered az utat, mutasd meg a barátnődnek.
A fogadószobában ért az első kellemetlen meglepetés. Amint beléptem megpillantottam a Salvatore testvéreket. Stefan egy világosbarna bőrkanapén ült, Damon pedig hanyag testtartásban támaszkodott a szoba sarkában elhelyezett bárpultnak.
- Ezek meg mit keresnek itt? – néztünk össze Jennivel. Stefantól hamarosan meg is kaptuk a választ.
- Selena felhívott minket, hogy azonnal jöjjünk ide.
- Nekünk is ugyanezt mondta. – válaszolta Jenny.
- Mi még nem ismerjük egymást! A nevem Stefan Salvatore. – lépett közelebb Stefan a barátnőmhöz Jenny csaknem dadogva mutatkozott be, amit Stefan kézcsókkal köszönt meg.  Tekintetüket le sem véve egymásról, kezdtek halk beszélgetésbe. Damon mindezt egy gúnyos mosollyal nyugtázta. Stefan és Jenny helyet foglalt a kanapén, én pedig bevackoltam magam a Damontól legtávolabb eső fotelba. Szerettem volna már választ kapni az ittlétünk okára. Pár perc elteltével végre megjelent az ajtóban Selana.
- Rendkívül gonosz erő jelenlétét érzékeltem a városotokban, és itt most nem a Salvatore testvéreket értem. – tekintett Damonra, akinek egyből eltűnt a gúnyos vigyor a képéről.
- Hogy jobban megértsétek milyen veszedelmes erővel, van dolgunk, térjünk vissza a kezdetekhez! A vámpírok Ősatyjához. Káinból, az első gyilkosból lett a legelső vámpír. Mint tudjátok, a Biblia szerint Éva két gyermeket szült Ádámnak: Káint és Ábelt. Mikor Káin és Ábel áldozatot mutatott be Istennek az Úr Ábel áldozatát örömmel fogadta, Káinét viszont nem. Káin ezért megölte testvérét, s e bűnért Isten száműzte őt. Három angyal kereste fel Káint száműzetésében, s elmondták neki, hogy csupán kérnie kell Istent, hogy bocsásson meg neki és száműzetése véget ér. Ő ezt háromszor utasította vissza, s ezért Isten megátkozta, így ő lett az első vámpír, minden vámpírok atyja. A vámpírok generációja azt jelöli, hogy a Vértestvér milyen messze áll Káintól, minden vámpír apjától. Minél messzebb állnak Káintól annál hígabb a vérük, s annál gyengébbek. Egy Vértestvér egy Káinhoz közelebb álló vámpír vérének megivása által átkerül annak nemzedékébe.
- Ez azt jelenti, hogy Damon és én a Vérvonal legalján vagyunk, és csak akkor lehetünk erősebbek, ha egy Ősvámpír véréből iszunk? – kérdezte Stefan.
- Pontosan!  Ti mondhatni a leggyengébbek vagytok, a vámpírok nemzedékében. Még nem birtokolhatjátok azt a tudást, amit a Káinhoz közel állók. A gonosz erő, ami most jelen van Modburyben , viszont sok évszázadra nyúlik vissza, így különösen nehéz lesz elpusztítani.
- Akkor mégis hogyan, végezzünk vele? – kíváncsiskodott Damon. Arca elgondolkodóvá vált. Látszott rajta, hogy az eddig elhangzottak, valóban felkeltették a figyelmét.
- Míg benneteket a szívbe szúrt karó elpusztít, addig az ősi vámpírokat csupán megbénítja. Mélyálomba, tetszhalott állapotba kerülnek, amely addig tart, amíg a sebeik be nem gyógyulnak. Ilyenkor viszont a szívük védetté válik a beléhatoló karó ellen, mely egyszerűen porrá omlik.  Elpusztítani csak úgy lehet őket, ha levágjátok, a fejüket és elégetitek a testüket.
- Jó lenne tudni, mégis kit kell majd lefejezni és felgyújtani? – puhatolózott Damon.
 - Tudomásom szerint, ezen a környéken csak két vámpír birtokolja azt az erőt, aminek a jelenlétét érzem. Mindketten közel járnak már az ezredik évükhöz. Veszedelmes szörnyetegek, akik megszámlálhatatlan ember életét oltották ki az elmúlt évszázadok alatt.
- Neveket kérünk! – szólalt meg egyszerre Stefan és Damon.
- Alexander Kenway és Sebastian Lewin. Nagyon óvatosan és megfontoltan kell eljárnotok, a vadászat során. A legapróbb hiba is az életetekbe kerülhet.Most viszont térjünk át, arra, amiért Vivient és Jennifer elhívtam. Az egész várost, nem tudom megóvni, viszont benneteket igen. – nézett rám bátorítóan Selena, hisz észrevette, hogy az eddig hallottaktól, iszonyatosan megrémültem. Az arcomra tette a kezét, aminek hatására eltűnt a félelmem, majd pillanatokon belül végtelen nyugalom árasztott el. Amint megbizonyosodott róla, hogy megnyugodtam, a Salvatore testvérek felé fordult és így szólt.
- Srácok, a ti dolgotok lesz megvédeni a Jennifert és Vivient.
- Számíthatsz ránk! – szólalt meg Stefan, Jenny kezét szorongatva.
- Damon? – nézett rá kérdőn a boszi. Damon válaszképpen csak bólintott. Mélyen belül éreztem, hogy Selena még tartogat valami meglepetést.
- A vadászat idejére, költözzetek oda a lányokhoz. Úgy gondolom, ésszerű a javaslatom. Egyetértetek vele? – puhatolózott óvatosan Selena.
- Nagyszerű elgondolás… – válaszolt Damon, a kaján vigyor ismét visszatért az arcára – Stefan beköltözik Jennihez, én pedig Vivienhez.
- Nagyon jó! Viszont, van valami, amit még tudnotok kell. Alexander és Sebastian, képesek arra, hogy más vámpírok számára is láthatatlanok maradjanak. Ezért azt javaslom, hogy a külvilág felé, játszátok el, hogy egy pár vagytok...
-

Egy kis szösszenet.

Sziasztok!


A következő részektől, megkezdődnek a véres támadások, amik felkavarják az eddig nyugodt kisváros életét. A történetbe belép két új állandó szereplő is, akik mellett Damon gonoszsága eltörpül.
A napokban, komolyabban utánanéztem a vámpírlegendáknak,a Bibliai Káintól kezdve , egészen napjainkig. Bevallom igen érdekes dolgokat találtam róluk, amit veletek is meg fogok osztani, a történetbe beleszőve.


Ui: Az új szereplők képei már fent vannak az oldalon.


Myka

10. Fejezet Újra egyedül!

 
Nem hittem a fülemnek. Hidegvérű gazember! Leplezetlen megvetéssel mértem végig. Az acélkék szempár pillantásától végigfutott a hátamon a hideg.
- Ennyire ostobának tartasz? - elképedve bámultam Damonra - Majd ha a nyárfa havazik. Vagy még akkor sem...
- Ha, nem, hát nem! – törődött bele látszólag a visszautasításba. Azonban azzal nagyon is tisztában voltam, hogy Damon nem tűri az ellentmondást. Szemmel láthatóan hozzászokott, hogy minden az akarata szerint történik, ezért biztos voltam benne, hogy nem fogja annyiban hagyni az imént történteket.
- Mikorra tervezitek a boszilátogatást? – váltott hirtelen témát.
Aha, tényleg nem lehetnek előtte titkaim, még Selenáról is tud. Ami csak egyet jelenhet. Kihallgatta a beszélgetésünket Jennivel. A barátnőmre gondolva elszégyelltem magam. Napok óta felé se néztem, még csak fel sem hívtam, ezért elhatároztam, amint Damon méltóztat végre magamra hagyni, felhívom. Nem tagadom, fúrta az oldalamat a kíváncsiság, miért érdekli őt ennyire Selena, így nem állhattam meg, hogy ne kérdezzek rá.
- Talán a Selenával is terveid vannak?
 - Meglehet… - jött a rideg válasz. Egy pillanatra mintha fájdalmas kifejezés jelent volna meg a szemében, ám azon nyomban ki is hunyt. Újból a kemény, hideg Damon tekintett rám közönyösen.
- Netalán azt tervezed, hogy elkísérsz minket? – puhatolóztam.
- A barátnőd itthon marad, csak te és én megyünk. – jelentette ki.
- Arról ne is álmodj! - vetettem oda ingerülten.
- Megvannak a módszereim, hogy engedelmességre bírjam az olyan makacs lányokat is mint te. – válaszolta vészjóslóan lágy hangon, s gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
- Gondolom… – morogtam.

Tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek minél előbb véget kell vetnem. A kezeim ökölbe szorultak, alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne essek neki. A pofátlansága, pedig egyre csak szította a dühömet. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy szántszándékkal bosszant.
Talán valóban az a célja, hogy elboruljon az agyam, és ismét felpofozzam? Ha viszont erre vár, ideje keresztülhúzni a számításait. Nyugodtan odasétálok az ajtóhoz, és kitessékelem rajta. – határoztam el. A döntést tett követte. A nyitott ajtóban állva, szólaltam meg újra.
- Szeretném, ha most elmennél. Menj vadászni, vagy cserkész be egy óvatlan csajszit, csak hagyj végre magamra. – fakadtam ki. Szerencsére Damon, értette a célzást, és szinte azonnal az ajtónál termett. A haragtól állkapcsa megfeszült, kék szeme mérgesen villogott.
- Visszajövök, méghozzá nemsokára. Megígérem! – szólt jéghidegen, majd egy szempillantás alatt köddé vált.

Mintha egy mázsás kődarab szakadt volna le a mellkasomról, olyannyira megkönnyebbültem, Damon távozását követően. Felkaptam a telefonom, és azonnal tárcsáztam Jennit.
- Szia Viv, már azt hittem, megfeledkeztél rólam. – szólt bele.
- Ne haragudj Jenny, nagyon sajnálom, hogy csak most jelentkezem! – szabadkoztam – Az életem alapjaiban változott meg ebben a pár napban. Rengeteg a mesélnivalóm, és lenne egy kérésem is.
- Na, ki vele! – viccelődött.
- Néhány napra, elfogadnál lakótársadnak?
- Ilyen nagy a baj? – kíváncsiskodott. – Mindig szívesen látlak. Mikor jössz?
- Összepakolom a holmimat és indulok! És Jenny köszönöm, hogy befogadsz! – feleltem hálásan. Húsz perc elteltével, már úton voltam Jennihez.

A barátnőm már a kapuban várt, amint meglátott elém szaladt, és a nyakamba borult.
- Szia, elveszett barátnőm! – kacsintott rám – Most szépen bemegyünk, és mindent elmesélsz…
A szobámban, gyorsan kipakoltam a ruháimat. A nyitott ajtón keresztül megcsapta az orromat, a frissen főtt kávé illata, ezért egyenesen a konyhába indultam. Jenny már türelmetlenül várta a beszámolómat. Mindkettőnknek töltött, egy-egy csésze kávét, elindult a nappaliba és amint végre kényelmesen elhelyezkedtünk, belekezdtem a mondandómba, de előre figyelmeztettem, hogy ne vágjon közbe egyszer sem.

- Másnap, miután hazamentem tőled, megjelent nálam Rowena. Állítólag a házát újítják fel, ezért befogadtam. Tudtam, hogy bajt hoz rám, mégis befogadtam. Te is tudod, mennyire elmaradtam a fordítással, a vámpírhistória miatt – Jenny válaszképp bólintott, ezért folytattam tovább a mesélést.
 - Egész nap a kéziratokon dolgoztam, Rowena pedig este bement a városba. Szokás szerint nem egyedül tért haza. Pechemre a Salvatore testvéreket szedte fel, és hívta be a házamba. Elegem lett a bújkálásból ezért Damon előtt felfedtem a kilétemet majd felpofoztam. Mint kiderült végig tudott rólam, és csak játszadozott velem. Ma reggel elmenekültem a rétemre, ahol kibékültem Jasonnel. Hazaérve, Damon a szobámban várt rám, végignézte, ahogy leveszem a vizes ruháimat, majd nem sokkal ezután megigézte Rowenát és Jasont. Mindketten eltűntek , sőt Rowena végleg hazautazott. Amikor az igézéssel elérte, hogy ketten  maradjunk a házban,felajánlotta, hogy legyek a szeretője, én pedig kidobtam. Röviden, ennyi lenne a történet. Mostmár kérdezhetsz!

9. Fejezet Megigézve

A gondolattól, hogy Damon látott ruha nélkül, iszonyú zavarba jöttem. Fejvesztve menekültem a fürdőszobába. Mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót, még hallottam a gúnyos kacaját. Próbáltam húzni az időt az öltözéssel és csupán remélhettem, hogy már nem lesz a szobámban, mire visszamegyek. Félve nyitottam ki az ajtót, majd óvatosan körbepillantottam. Damon szerencsére magamra hagyott. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, bár a gondolat, hogy a „vetkőzőszámom” után, újra a szemébe kell néznem, felkavart.

Az ajtón kilépve, Rowenába botlottam, azonnal feltűnt a kezében tartott bőröndje.
- Hát te? - bámultam értetlenkedve.
- Hazamegyek! Utána kell néznem, hogy halad a felújítás! Köszönöm, hogy befogadtál, de rájöttem, nem élhetek tovább vissza a vendégszereteteddel.
A megdöbbenéstől, szóhoz sem jutottam. - Rowena és kedvesség? Nem él tovább vissza a vendégszeretetemmel? Ő aki, a mindenkin átlép? Itt valami nagyon nem stimmel. Alig pár napja költözött csak hozzám, most pedig nagy hirtelenjében elutazik. – töprengtem.
Amint megpillantottam Damont a lépcső aljában, azonnal megértettem Rowena elutazásának okát. Gyanítottam, hogy az ő keze van a dologban. Emlékezetembe idéztem, mit mesélt Stefan a megigézésről.

„Társaságban nem árthat neked, de ha kettesben maradsz vele, megigézhet. Akarat nélküli bábot formálhat belőled, így bármit megtehet
veled.”

Most a saját szememmel láthattam, milyen egy akarat nélküli báb. Rowena, üveges tekintettel, mint egy alvajáró sétált le a lépcsőn és hagyta el a házat. Udvariatlanság lett volna részemről, ha nem kísérem ki, ezért gyorsan utána szaladtam. Már a kocsiban ült, amikor kiértem a ház elé. Megköszönte, hogy befogadtam és elviseltem a kitöréseit, amiből rögtön beigazolódott a gyanúm Damonnal kapcsolatban. Még utoljára megsimogattam Damon (a kutya) buksiját, és jó utat kívánva elbúcsúztam Rowenától. Néztem az egyre távolodó autót,majd amikor végleg eltűnt a szemem elől, elindultam Jasonhoz, akit már jócskán megvárakoztattam. A nappaliba lépve, újabb meglepetés fogadott, Jasonnek ugyanis nyoma veszett.
Ismertem már annyira, hogy tudjam, soha nem lépne le köszönés nélkül, ha csak rá nem veszi valaki a gyors távozásra. Ez a valaki pedig csak Damon lehetett, vagyis nem csak Rowenát, Jasont is megigézte.

Rowena hazautazott, Jason lelépett, persze egyikük sem önszántából. Én pedig egyedül maradtam… Damonnal. Mert abban holtbbiztos voltam, hogy Damon itt van a házban, sőt azt is tudtam, hol keressem. Határozott léptekkel indultam ismét a szobámba. Kivételesen most nem feküdt, hanem ült az ágyamon, és laptopomat tanulmányozta.
- Ez mi volt? – kérdeztem rá Rowena és Jason viharos eltűnésére.
- Az unokahúgod, végre belátta, hogy nem lóghat a nyakadon.
- És Jason? - faggattam tovább.
- Sürgős teendője akadt, a kávézóban. – vigyorgott Damon.
- Aha, és neked persze semmi közöd a távozásukhoz! - gúnyos félmosolyát látva, immár másodszor éreztem úgy, hogy jól pofon kellene vágni, de türtőztettem magam. - Ugyan Damon! Tudom, hogy mindkettejüket megigézted. Rowena „figyelmessége” buktatott le. Soha semmiért nem kérne elnézést, épp ellenkezőleg, ő az udvariasság fogalmát még hírből sem ismeri. Nem tudom, mit adtál be neki, de engem nem sikerült megtévesztened.

Damon egy szempillantás alatt előttem termett, és a következő pillanatban már az ágyon találtam magam. Gyorsan az ágy végébe húzódtam, amit szerencsére nem akadályozott meg.Árgus szemekkel figyeltem, ahogy összecsukja a laptopot az asztalra teszi és lefekszik. Feje alatt a kezeit ismét  összekulcsolta. Amíg Damon elnyúlt az ágyamon, addig én, mint egy riadt kis őzike, az ágy végében kuporogtam. Nyugtalanított a közelsége.
- Na, így mindjárt más. Neked is kényelmesebb, mint az ajtóban ácsorogni. – tekintetével szinte levetkőztetett.
- Szeretném tudni, miért tetted? – tudakoltam, figyelmen kívül hagyva tüzes pillantását.
 - Meguntam Rowena csacsogását és hazaküldtem, amivel valljuk be, neked is jót tettem. Csak egy kis szikra hiányzott, ahhoz, hogy megtépjétek egymást. – válaszként csak bólintottam, hisz nem tagadhattam, Damonnak igaza van, és valóban örülök Rowena elutazásának.
- Rowenát értem, de Jason… - Damon nem hagyta, hogy befejezzem a megkezdett mondatot.
- Már megint Jason! – húzta el a száját haragosan. – Mi ő neked?
- A barátom! – jelentettem ki.
- Nem hiszem, hogy szimplán csak barát – nézett mélyen a szemembe.
- Nem kértem mélylélektani elemzést! – förmedtem rá. Damon elégedetten vigyorgott, ami még jobban felbosszantott.
- Rendben, bevallom, nekem ő több mint egy barát, de már elfogadtam a tényt, hogy több úgysem lesz köztünk. Viszont azt nem értem miért érdekel téged ennyire, a szerelmi életem?
- Talán azért, mert Rowenánál jobb időtöltést találtam magamnak… - perzselő tekintete szinte égetett, amiből rájöttem, hogy ezúttal engem szemelt ki, "jobb időtöltés" gyanánt.
- Ha nincs ló, jó a szamár is alapon? Kösz, de ebből nem kérek. – feleltem.
- Nem tudod, mit hagysz ki!
- Már értem! – kiáltottam fel. – Mielőtt megölsz, még eljátszadozol velem… az ágyban. Ezt tervezted, ugye?
- Jól szórakoznánk… és ígérem kíméletesen, végzek veled, ha rád unok.

8. Fejezet A kibékülés

Életemben először sikerült tudatosan mellőznöm a félelmet. Lehunytam a szemem és gondolatban végigpörgettem magam előtt az elmúlt három hét minden mozzanatát. Viszonylag gyorsan túlléptem a Damonnal történteken. Tisztában voltam vele, hogy azon nem változtathatok. Azonban egy napot mégsem sikerült kivernem a fejemből. Mégpedig azt, amelyiken elvesztettem Jasont. Igaz csak pár napja történt, de nekem éveknek tűnt.


Így tiszta fejjel átgondolva, beláttam mennyire gyerekesen, viselkedtem.  A harag, már régen elillant. A helyében viszont maradt a kínzó magány. Elmartam magam mellől a legfontosabb embert az életemben. Hogy lehettem ekkora hülye, nem ártott ő nekem soha, azt az egy napot kivéve, de szerintem arra is van magyarázat. – szidtam magam.


A virágok bódító illatát lassan egy erőteljes férfias illat váltotta fel, majd nem sokkal ezután megéreztem, hogy valaki egyre közelebb hajol hozzám. Tudtam,  csak Damon lehet olyan pofátlan, hogy még ide is utánam jön. Amint rászántam magam, hogy felnézzek,legnagyobb meglepetésemre egy smaragdzöld szempár nézett vissza rám. Nem mertem hinni a szememnek, azt gondoltam, csak a képzeletem játszik velem. Nem, nem lehet ekkora szerencsém – mondogattam magamban – Épp ő… és itt?


-    Viv! – szólalt meg mély érzéki hangján.
-    Te… hogy… mit… - dadogtam.
-    Látom, nem találod a szavakat. – kacsintott rám Jason. Ő, aki miatt eddig ostoroztam magam, s akinek a megjelenése végtelenül boldoggá tett.
-    Hogy kerülsz ide? – tudakoltam.
-    Meséltél egyszer erről a helyről, ha jól emlékszem „elvarázsolt édenkertnek” nevezted. - tekintetét körbe hordozva a tájon folytatta. – Tegnap és ma is eljöttem ide, reméltem, hogy itt összefutunk! És lám… sikerült!
Túláradó örömömben hatalmas puszit nyomtam az arcára.
-    Bevallom, nem számítottam ilyen viharos fogadtatásra. Főleg azok után nem, ahogy elváltunk. – tekintett le rám Jason, bűnbánó arccal.
-    Mindketten hibáztunk! – feleltem halkan.
- Viv, nagyon sajnálom! Talán annyit hozhatok fel mentségemre, hogy elborult az agyam amint kérdezősködni kezdtél a Salvatore testvérekről… Nem akartam, hogy közöd legyen hozzájuk.
- Ezzel már elkéstél. – feleltem, s közben mélyen a szemébe néztem. Tekintete elfelhősödött, zöld szemei, elsötétültek. A remény ismét fellángolt bennem. Kétséget kizáróan a féltékenység jelei mutatkoztak, drága barátomon.
- Hogyan? – sziszegte Jason.
- Rowena tegnap meginvitálta őket hozzánk.
- És… – barátom kérdő tekintete és ökölbe szorított kezei mindent elárultak az érzéseiről.
- Stefant az első pillanatban megkedveltem.- Jason türelmetlenül vágott közbe.
- És Damon?
- Damont felpofoztam – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Annak a srácnak még a szeme sem áll jól. Mit követett el, hogy ennyire felhúzott?


Az agyamban a fogaskerekek ezerrel kezdtek el kattogni. Elő kell állnom egy hihető magyarázattal. Hisz mégsem mondhatom azt neki, hogy, Damon egy vámpír, aki a kíváncsiságom miatt jött a városba. Sőt mi több, azért pofoztam fel mert rájöttem, nekem szánta a vad szerepét amivel eljátszadozhat, mielőtt megöli. 
A féktelen fantáziám, sok szorult helyzetből kihúzott már, de most valahogy nem akart megszületni a válasz. A hallgatásomat Jason szerencsére úgy  értelmezte, hogy bármi történt is,biztos nem szívesen beszélek róla. Ezért nem erőltette tovább a választ, így megmenekültem egy újabb hazugságtól.


Pár másodperc elteltével,megéreztem, a csuklómon Jason ujjait,majd egy határozott mozdulattal felhúzott a fűből. A lábaim remegtek, amin szívből nevetett s közben karjait a derekam köré fonta. Nem tudom meddig álltunk így, a végtelenségig maradtam volna a karjai közt. Amikor…


Szinte a semmiből jelentek meg az addig tükörsima égbolton az esőfelhők, amiből heves zivatar kerekedett. Mindketten pillanatok alatt eláztunk.
A szakadó esőben futva tettük meg az utat a házamig. Amint a hazaértünk, gondolkodás nélkül hívtam be. Főztem Jasonnek egy erős kávét és leültettem  a nappaliba. Igyekeztem gyorsan megszárítkozni és átöltözni. A szobámban azonnal megszabadultam a vizes ruháimtól. A frissítő zuhany után, a testem köré tekert törölközőben, léptem a szekrényhez. A választásom egy fekete farmerra és egy fehér hosszú ujjú felsőre esett.
- Jó választás! Jason biztosan értékelni fogja.
Villámgyorsan fordultam a hang irányába. A látványtól egy pillanatra még a  lélegzetem is elakadt. Damon az ágyamon feküdt. Fekete ingének felső gombjait kigombolva, karjait a feje mögött összekulcsolva, fürkésző tekintettel méregetett.
- Hogy jöttél be? – kérdeztem felháborodva.
- Beengedtem magam. – válaszolta pimasz vigyorral az arcán.
- Szeretnék felöltözni. – közöltem vele.
- Csak rajta! Nem a szégyenlősségemről vagyok híres. – átható pillantásával tetőtől talpig végigmért.
- Én viszont igen, úgyhogy ha megbocsátasz, szeretnék egyedül maradni. – Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Damon nem mutatott hajlandóságot a szobám elhagyására.
- Már így is megvárattam Jasont, nyilván unatkozik.
- Azt kétlem! Rowena lefoglalta. – vigyorgott titokzatosan. – Inkább mesélj, hogy került ide. Tegnap még hallani sem akartál róla, ma pedig már együtt érkeztetek.
- Honnét tudod… – Damon a szavamba vágott.
- Hogy együtt jöttetek? Figyeltelek az ablakból. Kihasználtam a távollétedet és körülnéztem a szobádban.Viszont arra a kérdésemre, hogy került ide Jason, még mindig nem válaszoltál.
- Kibékültünk! A barátságunk immár töretlen. – magyaráztam.
- Hol esett meg a nagy találkozás? – kíváncsiskodott Damon, amit nem igazán értettem.
- Az erdőben.  – válaszoltam. Damon bosszúsan húzta el a száját,amiből arra következtettem, hogy reggel követett a rétre.  
- Ha a szobám átkutatása helyett, a rejtekhelyeden maradsz, még az ölelkezésünket is láthattad volna. - vágtam a képébe, majd emelt fővel indultam a fürdőszoba felé. Ám Damon hangja megállásra késztetett.
- Vivien… Tetszett a vetkőzőszámod! Páholyból nézhettem végig, ahogy az átázott ruhadarabok egyenként lekerültek rólad!

7.Fejezet A vadászat

Elvarázsolt Édenkert

- Na, akkor beszélgessünk! – jelentette ki Damon, közben székével közelebb csúszott hozzám. Mögöttem a fal, előttem pedig Damon zárta el a menekülés útját. – Miért pont most fedted fel magad?
- Sejtettem, hogy egyszer úgyis megtalálsz. Amúgy pedig elegem lett a bujkálásból! – közöltem vele.
- Mondd, te egyáltalán nem félsz tőlem? – az utolsó szavakat már szinte a számba suttogta, annyira közel hajolt hozzám.
- De félek… - jelentettem ki az igazsághoz híven. – És, hogy valami újdonságot is mondjak, nem kedvellek. Bocs, de nem te vagy minden nő álma.
Megint nem bírtam tartani a számat, amivel sikerült elérnem, hogy Damon pokolian dühös lett. Kezei ökölbe szorultak, acélkék szemei, pedig vörösben játszottak. Egy szempillantás alatt felrántott a székről és testével a falhoz szorított. Kezeit a fejem mellé támasztotta, így csapdába estem. Rémülten néztem jéghideg szemébe.
- Elrontottad a szórakozásomat. - préselte ki a fogai között.
- Mit rontottam el? – értetlenkedtem.
- Ugyan Vivien! Azt gondoltad, úgy jöttem a városba, hogy nem tudtam kit keresek?
- Miattam… Te tudtál rólam? - kiáltottam elképedve.
- Nem emlékszel mit írtam? - kérdezte hidegen Damon. – Már három hete nyílt titok előttem  Modbury… és te is. Utóbbit viszont elhallgattam.
- Akkor miért, hagytad, hogy titkolózzak? - tudakoltam
- Találd ki! – gúnyos mosoly játszott az ajka körül.


Nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy megértsem Damon mit miért tett. Gyilkos indulat öntötte el az agyamat.
- Vadásztál és én voltam az űzött vad… - förmedtem rá.
- Okos kislány! - Damon elégedett vigyora, volt az utolsó csepp a pohárban. Minden  dühömet beleadva, felpofoztam. Az sem érdekelt, hogy erőben nem vehetem fel vele a versenyt. A következő pillanatban, eltorzult az arca, szemei vérben forogtak, és elővillantak hegyes metszőfogai. Lelki szemeim előtt, már láttam, ahogy a nyakamnak esik, és kiszívja belőlem az utolsó csepp vért is. 


Szemeimet szorosan lehunytam, úgy vártam a végzetemet.
- Nem öllek meg… Még nem! – súgta. Szavai végzetes ítéletként hangzottak a fülemben. A tudat, hogy nem akar azonnal végezni velem, hozott egy kis megnyugvást. Viszont azt nem tudhattam, mennyi időt szán még nekem.
Léptek zaját hallottam a konyha padlóján, majd néhány másodpercre rá megéreztem, hogy Damon egy szó nélkül magamra hagyott.


Teljes önkívületben indultam a szobámba. Amint beléptem az ajtón, ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a forró zuhany alá. Sokáig folyattam magamra a vizet, míg a jeges dermedtség, amely minden porcikámat átjárta, kezdett felengedni. Az aznap történteket szándékosan kizártam a gondolataimból, így viszonylag lenyugodva bújtam be az ágyba. 
Hajnalban arra ébredtem, hogy egy kéz végigsimít az arcomon. Leírhatatlan boldogság árasztotta el egész testemet. Kinyitottam a szemem, de a szobámban nem volt senki. Biztos csak álmodtam. – gondoltam, majd pár perccel később újra mély álomba merültem.


Reggel, kipihenten ébredtem. A kínzó emlékeknek már nyoma sem volt. Sőt, talán még soha nem éreztem ekkora nyugalmat. Mintha a tegnapi napot csak álmodtam volna. Még pár percig lustálkodtam. Majd felkeltem, felöltöztem.és elindultam a konyhába a reggeli szokásos kávémért. A nappaliban, leültem a kedvenc kanapémra, és kortyolgattam a kávémat. A telefonom csipogása törte meg a csendet. Gyanútlanul nyitottam meg az üzenetet, amiben ez állt.

„A vadászat elkezdődött”

Mint aki megkergült, felpattantam a kanapéról és járkálni kezdtem a szobában. – Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Ez csak egy rossz álom! – háborogtam - Ki kell szellőztetnem a fejem, egy hosszú séta biztosan segít. 


Megittam a már hideg kávémat, magamhoz vettem a kabátomat és sietős léptekkel indultam, a házamtól pár száz méternyire lévő liget felé. Ez volt az egyik oka, hogy itt telepedtem le. Van aki igényli az állandó nyüzsgést, nálam ez épp fordítva van. Szeretem a magányt és a csendet. Egy hasonló séta során fedeztem fel, egy apró tisztást, amit „elvarázsolt édenkertnek” neveztem el. Szavakkal leírhatatlan a táj, a nyugalom, ami körülvesz. Ha már nagyon tele van a hócipőm mindennel, mindig ide jövök. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, már meg is érkeztem. A virágtenger mely beborította ezt a még érintetlen paradicsomot, mindig lenyűgözött. A kabátomat a fejem alá gyűrtem, és a szemem előtt táncoló felhőket bámultam. Hosszú órákra sikerült elfelednem minden bajomat és félelmemet.Nem gondoltam sem  Damonra sem a tegnapra, egészen addig, amíg ismét rám nem tört a baljós előérzet.

6. Fejezet. A vég?

- Hoppá, csak nem megzavartam valamit? – ajkai gúnyos félmosolyra húzódtak, szeme pedig huncutul csillogott.
- Beszélgettünk, más nem történt. – közöltem vele határozott hangon.
- Aha… azért vonultatok külön… - szája körül gonosz kis mosoly játszadozott.
- Tudod. - válaszolt Stefan – Semmi közöd hozzá, hogy mit tettünk, vagy mit nem. Te törődj a saját dolgoddal. Rowena már hiányol, nem venném a szívemre, ha miattunk tovább várakoztatnád.
Stefan hamar helyre tette a Mr. Szépfiút. Természetesen most sem maradt el Damon csípős megjegyzése.
  - Öcsike, a széttépett papírt a zsebedből, ne felejtsd el kidobni. - vágott vissza arcán kaján vigyorral, majd felém fordulva hozzáfűzte – Te pedig, ne játssz a tűzzel, mert megégetheted magad!

   - A bátyád egy arrogáns bunkó! – közöltem Stefannal.
Amíg csak képen láttam, vonzott a tekintete a megjelenése, mondhatni rabul ejtett. A varázs azonban abban a pillanatban elillant , amint megismertem a hús-vér Damont.
A gúnyos mosolyával , az ördögi tekintetével, a szarkasztikus humorával, és a csípős megjegyzéseivel, rövid idő alatt sikerült elérnie, hogy az úgymond rajongásom, gyűlöletbe csapjon át. Felindultságomban még arról is megfeledkeztem, hogy előtte semmi nem maradhat titokban. 
Amikor újra megjelent a konyhában, már tudtam, hogy minden szavamat hallotta. Lassan elindult felém, megállt a hátam mögött és kezét a vállamra téve, a fülemhez hajolt. Lehelete az arcomat csiklandozta.
- A nyomodban leszek. Az őrangyalod pedig nem lesz mindig melletted. – súgta.
- Hűha, most ugye meg kéne ijednem? – feleltem, hanyag nemtörődömséggel. 


Nem ismertem magamra. Egy felbőszült vámpírral kötekedtem. Mire feleszméltem, Damon már közvetlenül előttem állt. Szemei vérben forogtak ,kis híján a torkomnak ugrott. Rádöbbentem, hogy túl messzire mentem, ezért jobbnak láttam, ha angolosan távozom. Fáradtságra hivatkozva, gyorsan elköszöntem  és sietős léptekkel a szobámba indultam.


Miután becsuktam magam mögött az ajtót, lerogytam az ágy szélére. Államat a tenyerembe támasztva töprengtem. Az életem alapjaiban rendült meg. Pár óra leforgása alatt minden összekuszálódott. Ha ez az átkozott alak nem bukkan fel, a mai este is olyan lehetett volna, mint a többi. 
A mai naptól már nem vagyok biztonságban, még a saját házamban sem. Hogyha Damon tartja magát az ígéretéhez és valóban a nyomomban lesz, akkor az elkövetkező napokban minden lépésemet meg kell terveznem. – tanakodtam csendben.
 
A félelem a lebukástól, immár amúgy is megkeserítette az életem. Szinte vágytam rá, hogy lelepleződjek és kiderüljön a titkom. Nem beszélhettem nyíltan a barátaimmal sem, amit talán a legnehezebben viseltem. Lassan beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Belefáradtam a rejtőzködésbe, ezért merész lépésre szántam el magam. Emlékeztem, hogy Damon első üzeneteit, elmentettem, ami most igen jól jött a tervem megvalósításához. A számítógéphez léptem, megkerestem Damon üzenetét majd elindítottam a nyomtatást. Lelkiekben mindenre felkészülve és persze megerősödve, a kinyomtatott lappal a kezemben elindultam a nappaliba. 


Mihelyt beléptem a szobába, három szempár szegeződött rám. Stefan miután megpillantotta a kezemben lévő lapot, azonnal megértette, mire készülök. Mégsem próbálta megakadályozni, pedig tudta, hogy a vesztembe rohanok. Damon jeges tekintettel méregetett, majd lomha léptekkel elindult felém. Rowena gyűlölködő pillantása már meg sem lepett.
 
- Minek köszönhetjük, hogy újra megjelentél körünkben? - érdeklődött fagyosan Damon.
- Ennek! – válaszoltam elhaló hangon, majd a kezébe nyomtam a lapot. Az ajtót szándékosan nyitva hagytam , hogy ne akadályozzon semmi a menekülésben, ha történetesen arra kerülne sor. Amint elolvasta a saját üzenetét, amit három hete írt,  megragadta a karomat és csaknem kirángatott a folyosóra. Tekintetében mérhetetlen düh tükröződött, ezért felkészültem a legrosszabbra. A szemem sarkából még láttam, hogy Stefan felkel és elindul utánunk. Damon meg sem állt a konyháig, majd nem épp a legkíméletesebb módon ültetett le egy székre. Oldalra pillantva, megláttam Stefant.  Az ajtófélfának támaszkodott és. megtört tekintettel figyelte, bátyja minden mozdulatát.
 
Csak ne ess pánikba! - parancsolta a józan eszem, már amennyire ilyesmiről hasonló esetben szó lehet. Némán ültem,  beletörődve a sorsomba.
Néztem, ahogy Damon hoz magának is egy széket, és velem szemben lovagló ülésben helyet foglal rajta.
  Öcsike, menj, szórakoztasd Rowenát! – szólította fel Stefant, hangja nem tűrt ellentmondást – Mi pedig elbeszélgetünk Viviennel!
- Rendben, Damon, de egyet ígérj meg! Nem bántod őt! – ígértette meg vele Stefan.
  - Nem esik bántódása, ha most rögtön eltűnsz! – válaszolta metsző hangon.
Stefan  kelletlenül ugyan, de elindult Rowenához. Nem bízott Damon szavában és sajnos én sem. 

5. Fejezet. A Salvatore Testvérek

A vér kiszaladt az arcomból, teljesen összezavarodtam. A férfi, aki előttem állt…

A fényképről már jól ismert, acélkék szemű, sármos és rendkívül vonzó Damon Salvatore.

A lábaim rogyadozni kezdtek, a testemből elszállt minden erő, a szívem örült ütemben kezdett verni, a pulzusom pedig az egekbe szökött.. Gyorsan észhez kellett térnem, ha nem akartam elárulni magam. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam, amitől kitisztult a fejem.

Szerencsére Rowena felbukkanása megmentett.

- Hát itt bujkálsz, édes? – ragadta karon Damont, magával húzva a nappali felé.

Pillantása, amit felém sugárzott, azt sugallta „El a kezekkel tőle, Ő az enyém.”

Damon ellenben, nem hagyta, hogy bábként rángassák. Egy laza mozdulattal, lesöpörte Rowena kezét a karjáról. Unokahúgom kénytelen volt belátni, Damon nem fog úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. Felöltötte a bűbájos kislány álarcát, és így szólt.

- Gyere te is Vivien, csatlakozz hozzánk! .

Pár perce még ölni tudott volna a tekintetével, mert féltette a tulajdonát, ez esetben Damont. Most viszont negédesen mosolyog. Sejtettem, hogy ez megint egy taktika része. Kíváncsi voltam, mi a célja a meghívással, úgyhogy követtem őket a nappaliba.

A szobába belépve megpillantottam Stefant. Mint egy igazi úriember, felkelt és bemutatkozott.

- Szia! Stefan Salvatore és benned kit tisztelhetek?

- Vivien Porter és örülök, hogy megismerhettelek. - Már az első pillanatban megkedveltem. A tekintetéből emberség és jóindulat tükröződött. Mellette biztonságban éreztem magam, amit Damonról viszont nem mondhattam el. Tudatában voltam annak, hogy két vámpír tartózkodik a lakásomban, és mostantól bármikor megjelenhetnek nálam. Mégsem volt bennem egy csepp félelem se. Leültem a még szabad fotelba, Stefan pedig töltött nekem egy pohár bort.

Rowena és Damon a szoba egyetlen kanapéján foglalt helyet. Rowena már szinte Damon nyakába mászott és közben szempilláit rezegtette. Annyira komikus volt a helyzet, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Halk kuncogásomra mindenki felém fordult. Stefan és Damon értetlenül meredt rám, Rowena pedig majd megpukkadt mérgében, hisz az előbbi színjátéka nekem szólt.

Bocsánat! – kértem elnézést - Csak eszembe jutott egy humoros rész, az egyik kéziratomból.

- Író vagy? – kérdezte Stefan.

- Nem. Regényeket és novellákat fordítok. – magyaráztam

- Miről szól a regény? - tudakolta Damon. Eddig azt hittem teljesen leköti Rowena. Hirtelen belém bújt a kisördög.

- A vámpírok felbukkanásáról a világunkban. – feleltem. Dermedt csend fagyasztotta meg a szoba levegőjét. Rowena mindebből semmit sem vett észre. Stefan arcán látszott a döbbenet. Damon pedig haragosan húzta össze a szemöldökét és majd felnyársalt a tekintetével.

- Érdekes… - szólalt meg – Mesélj a regénybeli vámpírokról. Leplezetlenül mohó tekintetével szinte levetkőztetett. Próbáltam kiagyalni, miként mászhatnék ki ebből a hazugságból. Jenny jutott eszembe, és az, amit a boszinál tett látogatásról mesélt.

- Nincs sok mesélni valóm. – közöltem Damonnal – Csak pár oldallal vagyok kész. A regényben csak annyit írnak róluk, hogy, nem öregszenek, vonzóak, és nem árt nekik a nap.

Reméltem, hogy ezzel a magyarázattal beéri. Ha belemélyed a témába, nekem végem. Akkor holtbiztos, hogy elszólom magam. Ami mint tudjuk egyenlő a lebukásommal. Szerencsére Damon nem faggatott tovább.

Hm… Ezt megúsztam – sóhajtottam fel.

- Találkoztam, a barátoddal Jasonnel. Kávézót nyit. – jelentette ki Rowena, majd gúnyolódva hozzátette – Te miért nem segítesz neki? Ennyire önző lettél?

Jason nevének említésére felment bennem a pumpa.

- Na ide figyelj! – mondtam lassan és tagoltan, mintha egy értetlen gyerekhez beszélnék – Jenny és én hetekig dolgoztunk azon a rohadt kávézón. Jason csak kihasznált minket... Többé hallani sem akarok róla!

Rowena már szólásra nyitotta a száját, de Stefan a kérdésével megelőzte.

- Jason Gardner a barátod? – kérdezett rám.

- A volt barátom. – közöltem haragosan.

- Szóval te ajánlottad a meleg bárt? Miből gondoltad, hogy szükségünk lehet rá? - érdeklődött fejcsóválva. Látszott, hogy remekül szórakozik.

- Igen én. A faragatlan viselkedésetek miatt, ahogy átnéztetek rajtunk. – válaszoltam és mindketten elnevettük magunkat. A hangos nevetésre Rowena és Damon is felfigyelt.

- Mi olyan vicces? – kíváncsiskodott Damon.

- Emlékszel Jasonre és a meleg bárra? – kérdezte Stefan a bátyját.

- Persze, a kávézós srác aki valami Paymouthi bárt említett. Mi van vele? – értetlenkedett Damon.

- Azt a helyet úgy ajánlotta valaki. Jason csak üzenet adott át. – világosította fel Stefan.

- Aha… Csak kaphatnám a kezem közé az üzenethagyót .- morgott Damon.

- Tessék, itt vagyok! – válaszoltam.

- Te? - Damon elkapott a karomnál fogva, és olyan vadul fordított maga felé, hogy meg kellett kapaszkodnom benne. Rémülten néztem jéghideg szemébe.. Kezét a nyakamra csúsztatta, majd ujjai a tarkómat simogatták. Testemet elöntötte a forróság, a vér kiszaladt a tagjaimból. Minden egyes érintést kínzásnak éreztem. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Bár féltem ettől a veszélyes férfitól, mégsem tudtam elfojtani a testemet elöntő szenvedélyes vágyat. Egy pillanatra behunytam a szemem.

.- Még mindig úgy gondolod, hogy hidegen hagynak a nők? – Már a hangja is elbódított, a simogatása, pedig maga volt a gyönyörűség.

- N..n…nem - dadogtam zavartan.

- Rejtélyes nő vagy Vivien, de úgyis megtudom, mit titkolsz előlem. – súgta, hangja nem sok jót ígért. Kis idő elteltével Stefan hangja térített magamhoz.

- Vivien, megmutatnád a konyhát? – értetlenül bámultam rá. Számomra felfoghatatlan volt, miért akarja látni a konyhát. Felkelt a helyéről és Damonnak hátat fordítva állt elém. Az ujjával mutatta, hogy olvassak a szájáról. Így ezt olvastam le.. „Beszélnünk kell”. Bár sejtelmem sem volt, miről akar velem beszélni négyszemközt, mégis elindultam a konyhába.

Damon békésen aludt az ajtó előtt. A konyhában leültünk az asztalhoz. Majd Stefan tollat és papírt kért. Írás közben fennhangon dicsérte a kifinomult ízlésemet. Totálisan összezavarodtam. Mostmár végképp nem tudtam mire vélni a viselkedését. Amint a lapot elém tolta, és elolvastam, azonnal megértettem, miért volt, ez a fene nagy titkolózás.

„Nem beszélhetünk hangosan, Damon minden szavunkat hallja. Tudsz róla, hogy megszállottan keres téged?”

Kezembe vettem a tollat és a következőképpen válaszoltam.

„Most már igen… Mióta tudod, hogy engem keres?”

Ismét papírcsere következett, most Stefan válaszolt.

„A barátnőddel beszélgettél egyik este. Szerintem elég, ha annyit mondok, hidegvérű barát. Szerencséd, hogy én hallottam meg és nem Damon. Tedd azt, amit én, keress egy témát, amiről beszélgethetünk. Ha Damon nem hallja a hangod, gyanút fog.”.

Követtem Stefan példáját, hangosan megköszöntem a bókot és elmeséltem neki, hogyan kerültem ebbe a városba. Közben ezt írtam a papírra.

„Nem is sejtettem, hogy figyel valaki! Mit tenne velem Damon, ha megtalálna?”

 Eddig bele sem gondoltam, mekkora veszélyben vagyok, de Damon nevének hallatán, kezdett tudatosulni bennem, hogy már nem vehetem félvállról a fenyegetéseit.

„Nem tudom mennyire, ismered az, úgymond táplálkozási szokásainkat?”

Fejrázással jeleztem, hogy nem ismerem, ezért így folytatta.

„Tőlem nem kell tartanod, nem élek embervéren. Damon viszont igen. Ami azt jelenti, hogy veszélyben vagy. Damon hirtelen haragú, kiszámíthatatlan és a velejéig gonosz. De ne félj rám mindenben, számíthatsz, megpróbállak megóvni tőle és a titkod is biztonságban, van nálam."

A tudat, hogy Stefan mellettem áll, reménnyel töltött el. Ezernyi kérdés merült fel bennem. Közülük az egyiket számomra talán legfontosabbat le is írtam.

„Mire kell vigyáznom, Damon közelében?”

„Társaságban nem árthat neked, de ha kettesben maradsz vele, megigézhet. Akarat nélküli bábot formálhat belőled, így bármit megtehet veled.”

Stefan váratlanul elhallgatott, majd pillanatok alatt ezernyi apró darabra tépte a lapot, a papírfecniket pedig a zsebébe szórta. Kérdő tekintetemet látva, újra a szájára mutatott, így ismét onnan kellett leolvasnom a választ.

„Damon elindult felénk.”

Alig fejezte be a mondatot, megjelent Damon.

4.Fejezet. A látogató

Rowena és kutyája

A mély és pihentető álmomat, a csengő hangja zavarta meg. Majd megunja és elmegy! – gondoltam. Azonban tévedtem. A látogatóm, kitartónak bizonyult.
Félálomban botorkáltam az ajtóhoz. Amint kinyitottam, egy fekete valami viharzott be. A lendület ledöntött a lábamról, így az előszoba szőnyegpadlóján landoltam. Megmozdulni sem tudtam, mert az a valami vagy valaki a padlóhoz szegezett. Félve nyitottam ki a szemem, ám amikor végre megtettem, egy meleg barna szempárba tekintettem.
 - Damon! – hallottam meg unokahúgom hangját.
Damon itt van és vele az unokahúgom is? – a gondolat, hogy Rowena behívta a házba, megrémített. 
- Helló, nővérkém. Látom, már sikerült is közelebbi ismeretségbe kerülnöd Damonnal! – a hang irányába fordítottam a fejem, és végre megláttam Rowenát.
Amint elmúlt az első ijedség, kezdett kitisztulni a kép körülöttem. Bár így is kellett egy kis idő, hogy eljusson a tudatomig, Rowena a kora reggeli látogatóm és Damon egy kutya.


- Kedvel téged. – vigyorgott unokahúgom.
- Örülök neki, de ha lennél szíves megszabadítani tőle, azt megköszönném!
Rowenának csak egy szavába került, és újra szabad voltam. Damon leült a gazdája lábához, így végre megnézhettem magamnak. Nem mondhatnám, hogy nagy szakértője lennék a kutyafajtáknak, de a dán dogot bármikor felismerem. Azonnal megértettem, miért választotta Rowena ezt a nevet. Damon hatalmas fekete teste sátáni benyomást keltett bennem. Mintha személyesen az ördöggel találkoztam volna. 
- Mi szél hozott errefelé? – gyanítottam, hogy nem egy szimpla rokonlátogatásra ugrott be hozzám. Ahhoz ő túl agyafúrt. Ismeretem őt, mint a rossz pénzt.
- Felújítják a lakásomat, s mivel nem volt hol meghúznom magam, rögtön rád gondoltam. 
- Meddig tart a felújítás? 
- Három hétig. Ellakhatok addig a vendégszobában? – mesterien űzte embertársai manipulálását, de nálam nem járt sikerrel. Erre ő is hamar rájött, így bevettette a félénk őzike tekintetet, amellyel még a jéghegyet is sikerült volna megolvasztania. Nem tudom mi ütött belém, talán megsajnáltam. Befogadtam, pedig nagyon is a tudatában voltam annak, hogy sok kellemetlenséget fog még okozni nekem. Ami egykettőre be is következett.


Rowena behozta a csomagjait a kocsijából, megreggeliztünk, ezután pedig eltűnt a szobájában. Az utóbbi időben, igencsak elhanyagoltam a munkámat, pedig valamiből meg kell élnem. A költözés előtt egy londoni kiadónak dolgoztam, és mivel a munkaköröm nem helyhez kötött, így a fordítást és lektorálást itt Modburyben is tudtam fojtatni. Tudtam, hogy három kézirat is vár rám, tehát ha időben le akarom adni, akkor nincs egy perc vesztegetni való időm se. Félve kapcsoltam be a laptopot. Utoljára akkor használtam, amikor Damon megfenyegetett. Remegő kezekkel nyitottam meg a szövegszerkesztőt. Lassan kezdtem megnyugodni, hisz percekig nem történt semmi. A rossz előérzet mégsem akart elmúlni. Sejtettem hogy ismét írni fog. Talán a hatodik érzékem súgta meg. A kezemet elvettem a klaviatúráról, hátradőltem és vártam.
Rövidesen meg mozdult a kurzor, és megjelent az újabb üzenet.

„Gondolom, már értesültél róla, hogy beköltöztem a városodba. Pofonegyszerű volt kideríteni hol laksz. Arra ugye végképp nem számítottál, hogy utánad jövök? Megvettem az Allington Villát és az öcsémmel, aki mellesleg 182éves, átszeltük az óceánt és ideköltöztünk… Mivel ma ilyen beszédes kedvemben vagyok, megosztok veled még egy titkot… Már három héttel ezelőtt, amikor az első üzenetet kaptad, tudtam Modburyről. Ezek után hiába próbálsz elbújni előlem. Úgyis megtalállak!
Damon „

Meglepő higgadtsággal fogadtam az újabb üzenetet. Az ijedtségnek még a nyoma sem látszott rajtam. Pár hét alatt, úgy látszik sikerült leküzdenem a félelmemet. Nem is tulajdonítottam, nagy jelentőséget annak, hogy egy felbőszített vámpír fenyeget. Egyetlen mozdulattal bezártam az oldalt és innét, már csak a munkámra összpontosítottam. Belefeledkeztem a kéziratokba. A történetek, és maga az írásmód is lebilincselt. Mindössze arra a pár percre, amíg megebédeltem, szakítottam meg a munkát. Késő délután, mikor már összefolytak a szemem előtt a betűk, úgy döntöttem, aznapra befejezem, és pihenek egy keveset. Kikapcsoltam a gépet, leheveredtem az ágyamra, és hamarosan el is nyomott az álom. Még félálomban hallottam Rowena hangját, ahogy közli, bemegy a városba vásárolni.


Besötétedett, mire felébredtem. Újfent előtört a délelőtti baljós előérzet. Egyenesen a konyhába indultam, de a nappali ajtaja előtt megtorpantam. Hangfoszlányok szűrődtek ki a szobából. A hangok alapján úgy gondoltam, hogy hárman lehetnek. Egy nő, ő Rowena és két férfi, őket viszont nem sikerült felismernem. Nem állt szándékomban hallgatózni, így siettem tovább a konyhába. A konyhaajtó előtt feküdt Damon. Óriási boci szemekkel bámult rám, majd az egyik mancsával elém tolta az üres kutyatálat.
Rowenát annyira leköti a két vendége, hogy a kutyáról teljesen megfeledkezett. – bosszankodtam, majd letérdeltem Damonhoz, és megsimogattam a buksiját.




- Na, gyere, te ördögfajzat. Keresünk neked valami ennivalót. – hívtam a kutyát a konyhába. Ebben a pillanatban egy bársonyos hang szólalt meg közvetlenül mögöttem. 
- Mivel akarod jóllakatni? 
- Felvágottal és tejjel. 
- A fél fogára sem lesz elég. – ezt én is tudtam. Tisztában voltam a kutya méreteivel, azonban a gunyoros hangnem visszavágásra késztetett.
- Akkor én leszek a vacsorája! – vettem oda foghegyről.
- Hogy hívják a kutyádat? – kíváncsiskodott az idegen, figyelmen kívül hagyva az előbbi válaszom.
- Damon. – közöltem vele, majd felvilágosítottam arról is, hogy a kutya nem az enyém, hanem Rowenáé.


Felnézni továbbra sem mertem, úgy tettem mintha nagyon lekötne Damon cirógatása. Abban bíztam, hamarosan megunja, hogy csak a hátammal beszélgethet, és végre visszamegy a nappaliba. Viszont tévedtem.. A vállamon egy kéz szorítását éreztem majd egy pillanat tört része alatt a férfi karjaiban találtam magam. Az illat, ami testéből áradt, megrészegített. Már nem kerülhettem el, hogy ránézzek, így lassan ráemeltem a tekintetem, a látványtól pedig szó szerint ledermedtem…

3. Fejezet Az új lakók

Mostmár sokadszorra felejtettem el levegőt venni. Amint meghallottam a Salvatore testvérek nevét, meghűlt bennem a vér. Nem vagyok egy félős kislány, de most jeges rémület fogott el. A kezem annyira remegett, hogy el kellett rejtenem az ölembe. Csak pár hetükbe telt, hogy megtalálják a városomat. Ezek után gyerekjáték lesz rám bukkanniuk. Mit tesznek majd velem? Túlélem egyáltalán? Azzal, hogy rájuk találtam, biztosan kivívtam a haragjukat. Veszélybe sodortam a legjobb barátnőmet is. Azt soha nem bocsátom meg magamnak, ha miattam valami baja esik. Talán el kéne költöznöm, így megóvhatnám a barátaimat. - elmélkedtem csendben.
Jenny az egész idő alatt engem figyelt, most nem bízott a „hidegvéremben”. Jason ebből semmit nem vett észre és ennek így is kellett maradnia. Mielőtt visszamegyünk Modburybe, szerettem volna minél többet megtudni Damonról és Stefanról. Tudtam, ha én kezdek kérdezősködni a Satvatore testvérekről, azt Jason azonnal kiszúrja. Ha netán még el is szólja magát előttük, az egyenlő a lebukásommal.

Némi tanakodás után, rájöttem, mit kell tennem. Sajnos Jennivel nem beszélhettünk nyíltan, mégis valahogy tudatnom kellett vele a tervemet. Ezért kieszeltem, hogy smst írok neki. Így ezt az üzenetet küldtem.

„Jól vagyok, miattam ne idegeskedj. Faggasd tovább Jasont a „vámpírjainkról”. 

Azonnal jelzett a telefonja, észrevettem, hogy meglepődött, nem értette, miért küldök neki smst, amikor egy légtérben vagyunk. Szerencsére gyorsan kapcsolt. Elrakta a telefont és Jason felé fordult.
- Honnét tudod, hogy fiatalok az új lakók? – puhatolózott óvatosan.
- Mert láttam őket. – vonta meg a vállát Jason.
- Mikor? – a válaszát ennyire még soha nem vártam.
- Tegnap délután. Ti annyira elmerültetek a festésben, hogy észre sem vettétek őket. Pedig közel egy órát beszélgettünk pár méterre tőletek.
- Bejöttek a kávézóba, és te nem is szóltál nekünk? – Jenny kiakadt, mint a kakukkos óra.

- Beköszöntek és bemutatkoztak, mint ahogy általában az új lakók szoktak. Rólatok szinte tudomást sem vettek. Még a neveteket sem kérdezték. Mielőtt elmentek, titeket és engem is meghívtak a házukba. – a gúnyos hangvétel, és az hogy, elhallgatta a meghívást, nálam is kiverte a biztosítékot.

- Tudod Jason eddig a barátomnak hittelek, elnéztem a hibáidat, azt is, hogy manapság állandóan lerázol, halaszthatatlan teendőkre hivatkozva. De most elástad magad előttem. Nem az esik rosszul, hogy nem mutattál be bennünket, és hogy elhallgattad a meghívást, hanem az, ahogy és amilyen hangnemben az imént előadtad magad. Az pedig, hogy a Salvatore testvérek levegőnek néztek minket, csak őket minősíti! – az utolsó szavakat, már szinte ordítottam.
– A közös munkának, mától vége! Az új barátaidnak pedig ajánlom figyelmébe a Le Cafe-t!                          (szerk. megjegyzése -A Le Cafe egy meleg bár)
A bennem tomboló indulatok ellenére, alig sikerült visszafojtani a nevetést. Jenny rázkódó válla pedig magáért beszélt. A hirtelen hangulatváltása azonban, még engem is meglepett. Ráparancsolt Jasonre, hogy forduljon vissza, és azonnal vigye haza.

Jason szó nélkül visszafordult Modbury felé. A hazaút teljes némaságban telt. Sajnos a napom nem úgy alakult, ahogy terveztem. Elveszítettem, egy barátot. Az esély hogy valaha is közelebb kerüljek Jasonhoz elúszott. A rossz dolgok ellenére, épp a mai nap, hozta el nekem a nyugalmat. Már nem kellett tartanom a Damonnal való esetleges találkozástól, hiszen kiderült, nem sikerült kinyomoznia, ki fedezte fel a titkát. Vagyis nem tud „rólam”. Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy Mistic Fallsból képes volt elköltözni egy isten háta mögötti angliai kisvárosba. Mindezt azért, hogy megtaláljon.

Este, mielőtt az álmok világába merültem volna, gondolatban még egyszer átéltem mi minden történt, miután hazaértünk.

Jasont egy pillantásra sem méltatva szálltunk ki a kocsiból. Amint beléptünk Jenny lakásába, hangos röhögésben törtünk ki. Percek teltek el mire, sikerült lenyugodnunk.
- Gondoltál már rá, mi történik, ha tényleg ajánlja nekik? – vigyorgott Jen.
- Az már legyen az ő gondja. – vontam meg a vállam.
- De gonosz vagy! – nézett rám megrovóan.
- Ő pedig aljas. Ha lehet, hanyagoljuk a Jason témát. – kértem Jennit.
- Akkor jöhetnek a „vámpírjaink”. Eddig mit tudunk róluk? – nézett rám kérdőn.
- Nem öregszenek és megtaláltak. – jelentettem ki.
- Hm… Elmondom én, mit tudtam meg. – kezdett bele újabb monológjába. – Én is nyomoztam egy keveset. Paymoutban meglátogattam egy boszorkányt.
- Te egy boszinál, ugye csak viccelsz? – hihetetlennek tartottam, amit mondott. Hisz nála ijedősebb és hitetlenebb csajszi, nincs még egy a világon.
- Eddig én sem hittem bennük, de mióta tudok a vámpírjaidról, a hozzáállásom gyökeresen megváltozott, a nem evilági dolgok iránt. Serena, így hívják a boszorkányt, már várt engem, azt is tudta miért keresem. Elmondta, hogy a fokhagyma, a szentelt víz és az ezüst csak a filmekben hatásos. A mi vámpírjainkra nem hat. Elpusztítani csak egy módon lehet őket, ha karót verünk a szívükbe. Nem árt nekik a napfény, villámgyorsak, az érzékeik kifinomultak. Messziről meghallják a leghalkabb suttogást is. Viszont nem képesek a gondolatolvasásra.
- Van esetleg még valami, amit tudnom kell? – kérdeztem rá Jennire.
- Igen, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. A vámpírok csak akkor tudnak bemenni egy lakásba vagy házba, ha behívják őket. Ha már behívtad őket, bármikor megjelenhetnek nálad. Akár még éjszaka is.
- Jen, ez mind szép és jó… lenne, ha használhatnánk is ezt a tudást, de sajnálatos módon a kezünk meg van kötve! Mi nem tudhatunk a vámpírokról. – világítottam rá a tényekre.
- Igazad van, valóban nem tehetünk semmit, de az inkognitónkat megőrizhetjük.
- Hogyan? – tudakoltam.
- Emlékszel mit mondott Jason? Nem is foglalkoztak velünk a Salvatore testvérek. Ami azt jelenti, hogy Damon még csak nem is gyanakszik ránk. Ha továbbra is „láthatatlanok” maradunk, nem kell tartanunk a lelepleződéstől…

A nap további részében kerültük a Jason és vámpírtémát. Jenny megemlítette, hogy hamarosan újból meglátogatja Serenat és megkért, hogy kísérjem el. Persze rögtön igent mondtam. Villámgyorsan elszaladt az idő. Már kezdett esteledni mire észbe kaptam.
Nem mertem megkockáztatni, hogy sötétedés után induljak haza, emlékeztem Damon üzenetére a sötét utcáról, ezért gyorsan elbúcsúztam Jennitől. Amint kiléptem az ajtón, még utánam szólt.
- Aztán csak óvatosan a „hidegvérű” barátainkkal!
- Ne aggódj! – kiáltottam nevetve – Ma nem én, leszek a fő fogás.
- Vigyázz, még valaki meghall minket. – aggodalmaskodott Jenny.
- Dehogy , nincs itt senki! – mutattam körbe.

De azt nem tudhattam, hogy nem messze tőlem a fák között valaki figyel, és minden szavunkat hallja.