2. Fejezet Az Allington Ház

Allington House

A hideg futkosott a hátamon, ahogy elképzeltem, mi történne, ha összefutnék  Damonnal a sötétben. A képek alapján nem lehetett megállapítani, melyik Stefan és melyik Damon, én mégis éreztem, hogy Damon nem lehet más, mint az ördögi mosolyú sötét hajú srác. Hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni, hogyan talált rám. A gépemet könnyedén feltörték, így ha tényleg meg akarnak keresni, nem tehetek ellene semmit. Nem tudhattam, rendelkeznek-e természetfeletti képességekkel, viszont azzal tisztában voltam, hogy előlük nem lehet elmenekülni. A másik dolog, ami aggaszott, az a „táplálékuk”. A filmben, amit Jenny hozott, nem isznak emberi vért, talán a filmnek is van valóságalapja? – tettem fel magamnak a kérdést. A vámpírokat a denevérekhez, hasonlítják, és köztudott, hogy vannak köztük vérszívó példányok is… Gondolatmenetemet Jenny hangja szakította félbe.

- Hahó Viv, én is itt vagyok! – húzta el a kezét a szemem előtt.
- Sajnálom, hogy elfeledkeztem rólad. – szabadkoztam a figyelmetlenségem miatt.
- Arra számítottam, hogy pánikba esel, esetleg kiborulsz, de nem, te megőrizted a hidegvéred. Pedig épp a „hidegvérűek” fenyegettek meg téged!- a higgadtságom teljesen összezavarta.
- Minek idegeskedjek? A tényeken változtatni már úgysem tudok! – jelentettem ki.
- Sikerült már rájönnöd, melyikül lehet Damon? – kíváncsiskodott Jen.
- Nem vagyok biztos benne, de szerintem Damon a sötéthajú, pasi a képen.
- Mit fogsz most tenni, hogy rád talált ? – hangjából, féltés csendült ki.
- Nem tudom! Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem most hallottunk róla utoljára.
- Jason mesélt már a terveiről? – váltott témát Jen, aminek szívből örültem, mert kezdett elegem lenni a vámpírokból.
- Milyen tervekről?
- Emlékszel a régi mozira? Már évek óta üresen áll. Jason szerint lehetne kezdeni vele valamit.
- Szerintem, te már azt is tudod mit. – kacsintottam rá – Igazam van?
- Helyrehozhatnánk és nyithatnánk egy kávézót. – annyira beszédes volt a tekintete, hogy rögtön megértettem, a közös munkában rám is számítanak.
- Szívesen segítek a helyreállításban és a papírmunkában. Viszont amint megnyitjuk, a vendégek kiszolgálása a ti feladatotok lesz. – jelentettem ki.
- Tudtam, hogy számíthatunk rád! - ölelt meg boldogan.

Megvitattuk, a felújításra vonatkozó terveinket. A falak színéről, megegyezett a véleményünk. A berendezésről azonban hosszas vita alakult ki, aminek Jason érkezése vetett véget.
- Szép napot, hölgyeim! – lépett be az ajtón és mindkettőnket magához ölelt. Felemeltem a fejem és elvesztem a szemében. Rám csak barátként tekintett, részemről azonban több volt, mint barát. Az érzelmeim elrejtését, már tökélyre fejlesztettem. Mellette sajnos nem tehettem mást.
- Jason, mikor kezdjük a munkát? – kérdeztem rá a terveire.
- Ha jövő héten neki kezdünk, úgy számolom, egy hónap múlva megnyílhat a kávézó. A festés és a berendezés lesz a ti feladatotok a többi az enyém. – megcsörrent a telefonja, elnézést kért és kiment a szobából.
- Vivien Porter, lépj valamit Jason ügyben, mert esküszöm, én fogom elmondani neki, hogy belezúgtál! – suttogta Jen. Egyedül ő tudott az érzéseimről Jason iránt, és amikor csak tehette bosszantott is vele.
Jason már csak elköszönni jött vissza, majd halaszthatatlan teendőkre hivatkozva gyorsan el is tűnt. Hamarosan Jen is hazament és megint egyedül maradtam.

A következő napokban már nem kaptam új üzenetet. Igaz Mistic Falls honlapját és mindent, ami a vámpírokkal kapcsolatos nagy ívben kerültem.
Hétfőn megkezdtük a leendő kávézónk helyreállítását. Annak ellenére, hogy több éve, nem használta senki az épületet, alig akadt javítanivaló. Gyorsan haladt a munka, így két hét elteltével már a berendezési tárgyakon és a bútorokon törhettük a fejünket.
Így jött el az a nap, amikor Jason, Jenny és én Exeterbe utaztunk, megvásárolni a kávézó berendezését. Kiadós reggelivel kezdtük a napot, amivel Jenny lepett meg minket, majd útnak indultunk. Alig hagytuk el Modburyt, amikor Jason bejelentette, hogy az Allington ház elkelt és néhány napja, már be is költöztek az új lakók. Ez jó beszédtémának bizonyult, mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója. Nem csoda, hisz a város legelőkelőbb épületéről beszéltünk. Ami kisebb szállodának is megfelelt volna.
- Az új tulajnak van mit a tejbe aprítani. magyarázott Jason - Aki az Allington házat zsebből kifizeti, annak a pénz nem okoz gondot.
- Na, megint egy újabb idős házaspár. – méltatlankodott Jen.
- Nem házaspár, testvérpár, és olyan idősek, mint mi. – nyugtatta meg Jason.
Pár hétre sikerült félretennem a vámpír dilemmát, de most rossz előérzetem támadt az új lakók kapcsán. Jenny is arra gondolhatott, amire én, mert faggatni kezdte Jasont.
- Ha ilyen jól informált vagy, gondolom már a nevüket is tudod?
Jenny felém fordult megfogta a kezemet, amíg Jason válaszára vártunk.
- Persze, hogy tudom! - válaszolta Jason. Rám nézett és elnevette magát, amint meglátta az összekulcsolt kezeinket. A hatás kedvéért egy kis szünetet is tartott, majd így szólt.
- Az Allington ház új lakói… Stefan és Damon Salvatore.

1. Fejezet Jennifer beavatása . Rejtélyes üzenetek

Már hajnali 4-et mutatott az órám, amikor úgy döntöttem, ideje ágyba bújni. Még sokáig nem jött álom a szememre. Gondolataim a Salvatore testvérek körül forogtak. Nem mertem elhinni a létezésüket, pedig a képek magukért beszéltek. Nem akartam egyedül hordozni e titok súlyát, viszont tudtam, hogy pár napot mindenképp várnom kell, mielőtt Jenninek elmondom, mit fedeztem fel az éjszaka. A reggeli kávé és zuhany után, ismét a laptop előtt találtam magam. Most a nevüket írtam be a keresőbe. Mistic Falls honlapja jelent meg, viszont, semmi olyat nem találtam, amit hajnalban már ne olvastam volna el. Újra és újra megnéztem a két testvér képét. A főtéren nyíltan fényképezkedtek, ami csak azt jelenthette, hogy nem tudják, hogy mik is ők valójában. Ebből arra következtettem, hogy a vámpírok észrevétlenül el tudnak vegyülni az emberek közt.
 
Az elkövetkezendő néhány nap, csigalassúsággal telt. Őt nap telt el a felfedezésem óta, és éreztem, már nem bírtam tovább a hallgatást. 
– El kell mondanom valakinek!- kiáltottam a levegőbe. Felvettem a telefont és tárcsáztam Jennit.
- Szia Viv! – üdvözölt nevetve.
- Helló Jen! Rábukkantam valamire amit szeretném ha te is látnál. – tértem azonnal a lényegre. – Nem telefontéma, ezért jó lenne ha átjönnél.
- Megyek, ha elárulod miről van szó! – jelentette ki.
- A vámpírfilmmel kapcsolatos, amit nemrég néztünk meg! Hidd el, nagy meglepetésben lesz részed! – a válaszát meg sem várva tettem le a telefont. Még egy óra sem telt el a hívásom óta, amikor megjelent.
- Mi az a nagy titok?- nevetett , de tudtam, nem tetszik neki, hogy rébuszokban beszélek. Na, majd elmegy a kedve a nevetéstől, ha meglátja a Salvatore testvéreket.
- Miután hazamentél, az esti mozizás után, kicsit kutakodtam a neten, a vámpírlegendák után… – kezdtem bele mondandómba, de Jen félbeszakított.
- Aha, és kiderült hogy Edward Cullen létezik. – viccelte el a dolgot.
- Ha ő nem is de más igen, aki olyan, mint ő. – magyaráztam neki, és közben figyeltem az arcát. Még mindig nem vett komolyan, ezért odaültettem a géphez és megmutattam neki Stefan és Damon képét.
- Jó pasik, nem mondom, de nem értem miért mutatod nekem?. – nézett rám értetlenül.
- Nézd meg az Alapító családok képeit. – izgatottan vártam, hogyan reagál, amint felfedezi a nagy titkot. Figyeltem, ahogy a Salvatore testvérek képéhez ért és végre megértette azt, amit eddig próbáltam elmagyarázni neki. Hatalmasat sóhajtott, lassan felém fordult és felkiáltott.
- Viv, ezek a pasik nem öregedtek semmit… - ismételte meg a hajnali gondolataimat.
- Igen, már lassan 200 éve - válaszoltam halkan – Úgy mint a filmben Edward, ők sem öregedtek az évek folyamán.

A humorizálásnak már nyoma sem volt, tekintetét a monitorra szegezte és teljes extázisban bámulta a képeket. Percek teltek el , már azt hittem megnémult, amikor ijedten felkiáltott.
- Nézd a monitort!
A kijelzőn lassan bezáródott minden ablak. Megnyílt a szövegszerkesztő, mindez úgy, hogy mi semmihez sem nyúltunk hozzá. Ledöbbenve álltunk és vártuk mi fog történni. Lassan megindult a kurzor, és itt megállt bennem az ütő. Pár másodpercre rá egy üzenet jelent meg.
 

„Felfedezted a titkunkat! De jól vigyázz, nem tudhatod, mikor futunk össze a sötét utcán! "

 
Bámultam a képernyőt, nem hittem a szememnek. Köpni, nyelni nem tudtam. Jó pár perc kellett, hogy feldolgozzam az imént történteket. Rövidesen újra meg mozdult a kurzor és egy név jelent meg a képernyőn.
 

"Damon"

Prológus

                                               1864                                         2009



Ez a hét is úgy indult, ahogy az összes többi az elmúlt két évben. Kellemes napos reggel köszöntött,
 a mi kedves „kis” városunkra Modburyre. Hogy miért a „kis” jelző? Mivel a városunk teljes lélekszáma 1300 fő. Sok fiatal Exeterbe vagy Paymoutba költözött. Hm… fiatal !Úgy beszélek, mintha én olyan öreg lennék, pedig dehogy! A szüleimet még kiskoromban elveszítettem, a nagynéném Mary nevelt fel, de a huszonkettedik szülinapom előtt, bekövetkezett az újabb tragédia. Mary néni hosszú súlyos betegség után eltávozott az élők sorából. A házat, még életében a nevemre íratta, azonban úgy döntöttem, hogy eladom és, keresek egy nyugodt kisvárost, ahol új életet kezdhetek. Hónapokig kutattam a megfelelő lakás után, amikor felfigyeltem egy hirdetésre.
„A város zajától távol eső, kis kertes családi ház, költözés miatt sürgősen áron alul eladó.
Modbury – Devon megye”


 Azonnal autóba ültem, mert éreztem, hogy ez a házikó csak rám vár. Már a költözésem napján, megismerkedtem a barátaimmal, név szerint Jenniferrel és Jasonnel. Mivel Modbury igen pici város, így azonnal híre ment az új lakónak, vagyis nekem. Jennit és Jasont is kíváncsiság hajtotta hozzám. A kocsiból pakoltam ki a holmimat, amikor hirtelen a semmiből elém toppantak. Mindketten felajánlották a segítségüket, így néhány óra múlva már békésen kávézgattunk az új konyhámban. Ennek már két éve, és a barátságunk az óta is töretlen. Pár hét alatt, sikerült is hozzászoknom a kisváros nyugalmához. Az elmúlt két évben, semmi érdekes, nem történt a városunkban. Mindenki tette csendben a dolgát, a lakók a bűnözést pedig még hírből sem ismerték. A bolti csoki lopás, ugyanis nem tartozott a nagy bűnügyek közé. Ez a kivételes eset is csak egyszer történt meg, ami némi beszédtémát adott a városnak. Eseménytelen hétköznapok és változatlan hétvégék váltották egymást. Semmi említésre méltó nem történt a mi kis városunk életében addig a napig , amíg fel nem fedeztem egy végzetes titkot, "mondjuk úgy, kihívtam magam ellen a sorsot". Az egész őrület egy filmmel kezdődött, amit Jennifer a barátnőm hozott...

- Ma este dvdzünk .- jelentette ki.
- Aha…és mit nézünk? – kérdeztem unottan.
- Az Alkonyatot .- válaszolta és már indította is a filmet.
- Már megint egy vámpír film, nem unod még?
- Na, most már csend legyen, nézd!- intett le.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, ölemben egy tál chipsszel és én is már a filmre összpontosítottam.
Az elején Bella elköltözik az apjához Charley Swanhoz, egy Forks nevű városkába. Elég unalmasnak tűnt, már bele is akartam tekerni, de Jenny, azonnal elvette a távirányítót.
- Akkor nézem tovább. – törődtem bele a sorsomba.
- A Cullen családot figyeld, mindjárt jön Edward!- bökött oldalba.
A filmzene egész jó. - beszéltem meg magammal - de a cselekmény eddig lapos. Könyörgöm, történjen már valami!
Egy zenei váltással, megjelentek az ebédlőben a „vámpírok”.Először Emett és Rosali, majd Jasper és Alice.
- Na most jön… – sóhajtott nagyot Jen.
Az ebédlő ajtajában ekkor jelent meg, igazi lassított felvételben Edward Cullen. Mostmár értem! Ez a pasi tényleg Szívdöglesztő…
 Az állam valahol a padlón koppant. Csak néztem a képernyőt, nem tudtam levenni a tekintetem Edwardról. Elvarázsolt, elbűvölt, mint férfi. Hiába tudtam, hogy ez az álompasi, csak a képzelet szüleménye, akit egy színész testesít meg, mégis levett a lábamról.
- Na mit mondtam?- vigyorgott Jenny – Majd ki esik a szemed!
- Hm… neked pedig csorog a nyálad – cukkoltam.
Hogy hogyan folytatódott tovább a film, őszintén szólva nem tudom! Végig „Öt” figyeltem, a szemeit, a mosolyát. Padlót fogtam tőle. Pedig ez igen ritkán esik meg velem.

Ekkor merült fel bennem egy különös gondolat a vámpírok létezéséről. Tisztában voltam vele, hogy Edward kitalált személy és csak az írónő fantáziájában létezik, mégsem hagyott nyugodni a tudat, hogy esetleg tényleg köztünk élhetnek, és valóban léteznek. Amint Jenny hazament, bevackoltam magam a hálószobámba, a laptopomat az ölembe vettem, és a keresőbe beírtam a vámpír szót. Hosszú órákig nézegettem a találatokat, de okosabb nem lettem. Szinte minden oldal , mitikus vagy mesebeli lényeknek írta le a vámpírokat. Mélyen belül éreztem és tudtam, jók a megérzéseim, nem szabad feladnom a kutatást. Újabb három óra elteltével végre megtaláltam, amit kerestem. Egy amerikai kisvárosban, Mistic Fallsban. Ez a város több száz éves „vámpír” múlttal rendelkezett. A nyilvános archívumokban, állattámadások tucatjairól számoltak be, Továbbolvastam és megtudtam, hogy 1864-ben a polgárháború idején, leégett egy templom, ami sok halálos áldozatot követelt.


 Számtalan képet találtam a városról, az alapító családokról és a mai városi életről. Ezek közül egy ragadta meg a figyelmemet. A város főterén állt egymás mellett két srác. Dejavum lett. Az Alkonyatban Bella szerint Edward gyönyörű. Ez a jelző pontosan ráillik a képen látható srácokra is. Megbabonázva néztem a képet, és ekkor fedeztem fel azt, amitől még a lélegzetem is elállt. Egy 1864-es régi megfakult fotón amelyen a képfelirat szerint Stefan és Damon Salvatore láthatóak, ugyanaz a két srác szerepelt, akiket a 2009-es képen is láttam. Nem akartam hinni a szememnek. Próbáltam ésszerű magyarázatot találni erre a rejtélyre, de nem találtam. Ezek a fiúk semmit sem öregedtek az elmúlt 140 év alatt.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt megtalálom a választ a vámpírok létezésére. Arra számítottam, hogy hetekig kell majd kutatnom, mire valami kézzelfogható eredményt találok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pár óra leforgása alatt, sikerül felfednem a titkukat. Mert valóban bebizonyosodott, hogy köztünk élnek.

Ez a felfedezés lett a Végzetem.