Stefan szavainak hatására, a hátamon is felállt a szőr, szó szerint beleborzongtam a félelembe. Hasztalan idéztem fel oly sokszor, az elmúlt napok történéseit, nem sikerült rájönnöm, ki járt a házamban. Egyrészt ez is dühített, ezenkívül pedig az, hogy Stefan, Jen és Damon, titkolóznak előttem és néhány perccel ezelőtt el is vonultak a másik szobába. Amikor megemlítettem, hogy én is velük tartok, hallani sem akartak róla. Ezzel egyértelműen bebizonyították: Olyan adat birtokába jutottak, ami, fájóan érinthet engem, és talán befolyással lehet a további életemre is. Miért érzem úgy, hogy ők hárman tudják, Gael igazi kilétét, csak nem merik elmondani? De miért? Ezt nem értem! Mi lehet, olyan nagy titok, hogy nekem nem szabad tudnom róla? Gael olyan személy lenne, akit ismerek? Akivel talán már találkoztam is? A napokban egyedül Adriannel hozott össze a sors, de róla gyorsan kiderült, semmi köze a vámpírokhoz, így Gaelhez sem. Ő csak egyszerű halandó, aki kisegített a bajból. - tépelődtem, a megoldást keresve.
Az a bizonyos beépített radarom, amit nevezhetünk, hatodik érzéknek is, újból jelzett, mégpedig valami nagyon-nagyon rossz közeledtét. Az utóbbi hónapokban, mindig bejöttek a megérzéseim, kivétel közülük, Adrian, vámpír mivolta, de ezt leszámítva, a sejtéseim, beigazolódtak. Éreztem, hogy hamarosan, történni fog valami. Ennek bekövetkeztére, nem is kellett sokat várnom. A szobát ködszerű homály borította el, rajtam pedig azon nyomban elhatalmasodott a félelem. Tudtam, maga a gonosz jelent meg a szobában. Lefagyva a félelemtől ültem az ágyon, a végtagjaim ledermedtek, a szoba légköre egy csapásra megváltozott, és a levegő hőmérséklete is pillanatok alatt, legalább tíz fokot esett. A köd mindjobban elborította a szobát, s mielőtt teljesen ellepte, még láttam, ahogy, egy láthatatlan kéz elfordítja a kulcsot a zárban, majd ez a kulcs eltűnik a semmiben. Soha, még Alexander kastélyában sem rettegtem ennyire, mint ezekben a percekben. Hatalmasra tágult pupillákkal figyeltem, ahogy lassan, kirajzolódik egy ember alak, a tejszerű fehérségből, és lépésről-lépésre közeledik felém. Mielőtt megnézhettem volna a titokzatos látogatómat, iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, ami rövidesen minden porcikámat megbénította. Hiába kapkodtam levegőért, a tüdőm már nem tudta biztosítani a számomra létfontosságú oxigént. Minden erő elszállt a testemből. Izmaim elernyedtek, s mint egy rongybaba dőltem végig az ágyon. Mielőtt, végleg átadtam magam, a mindent körülölelő sötétségnek, még éreztem, hogy felemelnek az ágyról…
Egy ismeretlen szobában tértem magamhoz. Óvatosan félve nyitottam ki a szemem. A szoba fehérre festett falai és a levegőben terjengő, fertőtlenítő szaga, a két évvel ezelőtti vakbél műtétemet jutatták eszembe. Első pillanatban arra gondoltam, a panzióban történtek miatt, kerültem kórházba, és tekintetemet körbehordozva a szobán, Damont kezdtem el keresni. Neki azonban nyoma sem volt. Csak akkor értettem meg, hova is kerültem, amikor megpróbáltam felkelni az ágyból. Sem a kezeim, sem a lábaim nem mozdultak, mert valaki a kezeimet és a lábaimat is az ágyhoz szíjazta. A tehetetlenség és a kiábrándultság, könnyeket csalt a szemembe.
A könnyeimen át láttam, hogy nyílik az ajtó és egy fehér köpenyes ember, lép a szobába. Amint megszólalt, az eddigi csalódottságomat, pokoli düh váltotta fel. Csak ekkor tudatosult bennem igazán, ismét elraboltak. A pörgős, temperamentumos beszédből, viszonylag gyorsan sikerült kikövetkeztettem, valahol Dél- Európában vagyok. Talán Olaszországban, de ebben még nem voltam biztos. A torkom, még most is rettenetesen fájt, viszont sikerült, ha rekedten is, feltennem a kérdést: Italian?
Az orvos, bólogatva helyeselt, majd hozzátette: Poveglia, beigazolva a gyanúmat, miszerint: Az elrablóm, Olaszországba, egy Poveglia nevű városba hozott és a szíjakból ítélve, egy elme – gyógyintézetbe dugott, ahol senki nem beszél angolul.
Hurrá! Már csak ez kellett! Senki nem hinne nekem, ha esetleg találnék is valakit, akivel sikerülne megértetnem magam. Kár is erőlködnöm. Az elrablóm gondoskodott róla, hogy olyan helyre vigyen, ahonnét lehetetlen kiszabadulni. De miért tette? Mit akar ezzel elérni?
A doki, aki, egyáltalán nem törte magát, hogy bemutatkozzon, pár perc elteltével elhagyta a szobát. Alig csukódott be mögötte az ajtó, máris hallottam, a kulcs csörgését a zárban. Amikor megpillantottam, a szobámba belépő alakot, világossá vált számomra, ezt a helyet, már csak koporsóban hagyom el. Az ajtóban az, az ember állt, akiről sosem gondoltam volna, hogy ilyen aljas tettre képes. Ő mentett meg a gázoló elől, épp ezért bíztam benne annyira. Nagy hibának bizonyult. Ördögi vigyorral az arcán, indult meg felém.
- Miért tetted ezt Adrian? Mit ártottam én neked ? – a hangom nem volt több egyszerű motyogásnál
- Nem is sejted? – kérdezte, minden érzelmet nélkülözve.
- Ha tudnám, nem kérdezném! Miért éppen Olaszországba hoztál?
- Szóval a doki kikotyogta. – keményedett meg hirtelen az arca – Na, nem baj! Ha itt végeztem, a körmére nézek.Mit mondott még?
- Nem mondott semmit! – próbáltam megvédeni a dokit, aki csupán rossz helyen volt rossz időben. Valahogy sejtettem, hogy ez a „körmére nézés dolog”, sokkal drasztikusabb lesz, mint egy, ejnye-bejnye.
- Ne is álmodozz szökésről – hajolt közelebb, mutatóujjával végigsimítva, a nyakamon sebesen lüktető éren – A szigetet kizárólag csónakkal, vagy repülővel lehet elhagyni.
- Te raboltál el, vagy valaki elvégezte helyetted a piszkos munkát? – faggattam tovább, hátha, utólag fel tudok használni valamit a válaszaiból.
- Ezt nem bíztam volna senkire. Én magam mentem el érted – ült ki újra a gonosz vigyor az arcára.
- Hogy érted el, hogy ne kapjak levegőt?
- Nem gondolod, hogy túl kíváncsi vagy? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, az arcomat pásztázva.
- Talán ennyit megérdemlek, hogy válaszolj! – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Semmit nem tettem, magadtól ájultál el. Jócskán megkönnyítve ezzel a dolgomat.
- Miért tetted?
- Mert te az enyém vagy!
- Nem, ebben tévedsz! Én Damonhoz tartozom. Szeret engem és én is Őt. – ellenkeztem, és a szíj alatt megmozgatva a kezemet, figyelmét a gyűrűmre irányítottam - Biztos vagyok benne, amint felfedezi az eltűnésemet, azonnal a keresésemre indul.
Adrian arca, kegyetlenül eltorzult
- Hiába keres, itt úgysem talál meg! – sziszegte, s közben egy rántással letépte az ujjamról a gyűrűt – Jobban teszed, ha elfelejted Damont, mert többé, nem látod őt.
- Meg akarod ölni! – suttogtam, rosszat sejtve.
- Okos kislány, pontosan ezt tervezem. – vigyorgott - Amíg te az intézet zárt falai közt tengeted a napjaidat, addig Sebastian és Alexander, mindent meg fog tenni, hogy végezzen Damonnal. És nem csak vele, a barátaiddal is. Sebastiannak tetszik a barátnőd, és azt tervezi, hogy átváltoztatja. Nekem Damon van útban, Sebastiannak pedig a a hősszerelmes vőlegény Stefan Salvatore, ezért igyekszik mindkét Salvatore-t minél előbb kiiktatni.
A két nagy ellenségem nevének hallatán, már kétség sem fért hozzá, a megérzésem mégsem csalt meg és Adrian Wyman valóban vámpír, aki mindenáron meg akarja öletni Stefant és Damont. Adrian úgy beszélt a tervezett gyilkosságokról, mintha csak egy történetet mesélne el. Kénytelen voltam belátni, Adrian Wyman a velejéig gonosz. És ha úgy van, ahogy gondolom, akkor Adriannek köze van Gaelhez, sőt az sem kizárt, hogy ő maga Gael. Amennyiben az utóbbi feltevésem igazolódik be, nincs az, az Isten, aki megmentsen tőle. Istenem add, hogy tévedjek! – emeltem tekintetem, fohászkodva az ég felé
- Honnét tudsz Sebastianról és Alexanderről? – vontam kérdőre, rettegve a választól.
- Én teremtettem őket, és átváltozásuk óta engem szolgálnak. Egyébként hogy tetszett az ajándék, amit küldtem?
Az ajándék amiről Adrian beszélt, nem lehetett más, mint a Selena szívét tartalmazó doboz..
- Te ölted meg Selenát! – sóhajtottam elkeseredve.
- Nem csak a boszit, a kis barátodat Ericet is, a kis bolond, térden állva könyörgött az életéért.
Eric meghalt? Mikor? És én miért nem tudok erről? Szerencsétlen, biztosan rengeteget szenvedett, amíg ez a szörnyeteg végzett vele.
- Hoppá! Damon, ezt már nem mondta el neked, mi? Pedig a kissrác szívét is elküldtem, de úgy látszik azt a meglepetésemet, a te Damonod, elrejtette előled.
- Gyűlöllek! – üvöltöttem az arcába – Ha közted, és a halál közt kell választanom: Inkább a halál.
- Nem mondtam még? – vonta meg unottan a vállát – Én, saját kezűleg foglak megölni.
- Akkor meg mire vársz? - nem akartam, gyengének látszani, de Adrian elérte, hogy már ne lássam értelmét az életnek.
Damont, Ericet, Selenát és mindenki mást is, aki a szívemhez közel állt, elveszítettem. Úgy éreztem most jött el az életemben az a pont, amikor már nincs miért küzdenem, nincs miért élnem. Egyedül a halál lenne az, ami meghozná a megváltást. Csaknem könyörögve kértem, vegye el most az életemet. Ő azonban alattomosan kinevetett, majd lazán közölte velem.
- Még nem jött el az ideje.
Selena és Eric is a kezei között végezte. Damont és Stefant, addig üldözteti, amíg meg nem halnak. Most, hogy tudom, Sebastian és Alexander az úgymond csicskásai, ki kell derítenem ki is Adrian. A lelkem mélyén, már megszületett a válasz, de az ő szájából akartam hallani.
- Te vagy Gael! Ugye? – nyögtem ki, minden ízemben remegve…
