Mindössze egy órával a telefon hívás után, már egy bérelt gép fedélzetén repültünk Olaszország felé. Amíg én a repülőről gondoskodtam, Chris szerzett egy orvost, mert tudtunk, ha Vivient megtaláljuk, azonnal orvosi ellátásra lesz szüksége. Jennifer kétségbeesve leste az óráját, és néha-néha el is pityeredett, féltette a barátnőjét, és vámpír létem során először, rajtam is úrrá lett a félelem. Rettegtem attól, hogy késve érkezünk és már csak a halál beálltát állapíthatja meg az orvos. Bele sem mertem gondolni, mi lesz velem, ha őt elveszítem. Gyilkos düh lepte el az agyamat, és újfent megfogadtam, hogy bosszút állok érte. Az életükkel fizetnek azok akik fogva tartották és akár egy ujjal is hozzá mertek nyúlni.
A gép hajnali két órakor landolt a Marco Pólo reptéren – ami Velence nemzetközi repülőtere. Amikor az utazást terveztem, úgy intéztem, hogy a repülőtéren két helikopter is álljon készenlétben, hogy leszállás után, azonnal folytathassuk az utunkat Poveglia szigetére. Landoláskor már messziről látszott, a gépek rotorja, amint minden jelen lévő, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázott. Perceken belül a levegőbe emelkedtek a helikopterek, az egyik fedélzetén Chrissel és velem a másikon pedig Jennnel, Stefannal, Roberttel és a dokival.
A szigetet megközelítve, halk, könyörgésszerű hang ütötte meg a fülemet.
- Kérlek segíts! Damon, kérlek segíts!
Vivien hangja, semmi kétség és engem hív. A következő pillanatban, feltéptem az ajtót, és azon nyomban a mélybe vettem magam. Még hallottam ahogy a pilóta rám kiállt – Ember, mit csinál, meg fog halni.
Nem vagyok ember, már régen meghaltam, de ezt jobb ha te nem tudod – morogtam magamban. Szemem a sötét víz felszínt fürkészte. Halvány elmosódott pontot fedeztem fel a távolban, tudtam, éreztem csakis ő lehet. Másodpercek alatt elértem a csónakot, amely lassan , de fokozatosan telt meg vízzel. Szerelmem teste eszméletlenül, ernyedten hevert a csónak aljában.
- Stefan itt van, azonnal gyertek!
Nem vagyok orvos, de azt még én is meg tudtam állapítani, Vivien a halálán van. Szerelmem testét, sebhelyek és véraláfutások borították, több sebből vérzett és alig lélegzett. Hiába szólongattam, nem nyitotta ki a szemét, nem válaszolt, nem bújt a karjaimba. Csak feküdt lehunyt szemmel, sápadtan, de még így gyönyörű volt. Ha ember lennék és éreznék, beleőrülnék a fájdalomba.
A segítség Stefan és doki személyében érkezett meg, s miután szerelmem testét a gépbe emelték, azonnal ráterítettek egy melegítő takarót. A doki aggodalmas arccal, vizsgálta meg és szemrevételezte, a tömérdek sérülést a testén. A szeméből kiolvastam, nem sok reményt lát az életben maradására.
- Sürgősen kórházba kell vinni – Alighogy elhangzott a mondat, tárcsázott. Ezt nem hagyhattam. Gael ott keresné először. Én pedig, megvédem őt, akár az „életem” árán is. Villámgyors mozdulattal kikaptam a kezéből a mobilt, és a tenyeremben darabokra zúztam.
- Damon, értse meg – nézett rám kigúvadt szemekkel – a felesége kórházi ápolásra szorul.
- Maga pedig azt értse meg, hogy ott lenne a legnagyobb veszélyben.
Szép szóval nem értem célt. A doki megrögzötten ragaszkodott a kórházhoz, én pedig a magam álláspontjához. Értékes perceket vesztettünk a makacssága miatt, így kénytelen voltam bevetni a már jól bevált igézést.
- Nem kell kórházba mennie, el tudom látni a lányt a gépen is. – adtam a szájába a szavakat.
Rövidesen ismét a repülőtéren a bérelt gép fedélzetén várakoztunk. Vivien még ekkor sem tért magához. A doki, újfent megvizsgálta, miután Jennifer, egy törölközővel lemosta, szerelmem testéről a vért és az egyéb más szennyeződéseket. A vizsgálat idejére, egyedül Jen maradhatott bent, minket pasikat kiparancsolt a kis előtérbe.
Hosszú percek múltán, ami óráknak tűnt, Jen feje bukkant fel az ajtóban, szavait egyenesen hozzám intézve.
- A doki négyszemközt szeretne veled beszélni.
Vivien békésen, halvány mosollyal az arcán szendergett, egy az ülésekből kialakított ágyon.
- Damon…- kezdett bele a doki, kéztördelések közepette. – Van egy jó és kevésbé jó hírem.
Ilyenkor jön az, hogy „Melyikkel kezdjem” . Ne játssz az idegeimmel, mert megjárod. A doki sejthette, mi játszódik le a fejemben, mert lassan elkezdett hátrálni.
- A kevésbé jóval kezd – villantottam rá haragos tekintetemet.
- Vivien kómába esett… - nyögte ki nagy nehezen, majd rögtön - gondolom a megnyugtatásomra - hozzátette:
- A felsége éber kómában van, és hamarosan magához fog térni. A baba viszont épp és egészséges.
Baba? Milyen baba? Gael mégiscsak végrehajtotta a tervét? Nem az nem lehet. Az a mocskos állat. Csak erőszakkal tehette magáévá. A kezem ökölbe szorult, ahogy elképzeltem, hogy ez a ocsmány alak rámászik.
- Mikor fogant? – A doki úgy nézett rám, mint valami idiótára.
- Ha jól számolom három hete
Három hét? Az, hogy lehet? - Ez a tény újabb kérdéseket vetett fel bennem. Kilenc napig tartották fogva, a baba viszont három hetes. Három hete velem volt. Az enyém? Képes vagyok gyermeket nemzeni? Úgy néz ki, igen . Csakis én lehetek az apa, senki más, de mégis hogyan?
Vivien a gyermekünket hordja a szíve alatt. Leírhatatlan boldogsággal töltött el.ez a hír, azonban az öröm mint egy pillangó tova szállt, ahogy szerelmem arcára néztem és elképzeltem, mennyit szenvedett a kilenc nap alatt és nem csak Vivien hanem a baba is, akinek létéről hamarabb értesültem mint ő.
Eljött a leszámolás ideje. Mindenki, aki bántotta Vivient és a születendő fiamat vagy lányomat, megkapja méltó büntetését.
Vivien börtöne, amelyben napokig kínozták, egy elmegyógyintézet volt, lepusztult, düledező épületekkel és mint a sérüléseiből is kiderült, kegyetlen ápolókkal. Miután őt biztonságban tudhattam, úgy döntöttem eljött az ideje a leszámolásnak. A vastag tölgy ajtót egy rúgással kettétörtem, és mivel számítottam az ellenállásra, így nem ért váratlanul az ápolók támadása. Közülük ketten egy vöröses hajú, fiatal suhanc kést rántott elő, míg a másik, egy őszes hajú tagbaszakadt férfi, vigyorogva kapott elő egy pisztolyt, és ujját a ravaszon tartva, célzásra emelte.
- Túlerőben vagyunk fiacskám. Rosszul tetted, hogy ujjat húztál velünk. – közölte magabiztosan.
- Te pedig akkor hibáztál, amikor a feleségemet verted. – sziszegtem a fogaimat összeszorítva. Legszívesebben ott helyben kitéptem volna a szívét.
- Ja, hogy az a szöszke? – a gúnyos kacajtól, végképp elborult az agyam, éreztem, hogy szemfogaimról visszahúzódik az íny, de ő tovább mondta a magáét, abban a biztos tudatban, úgysem árthatok neki. Ha tudná mekkora tévedésben van…
- Jól elszórakoztunk vele, ugye fiúk – fordult röhögve a társai felé.
- Mond! Te egyáltalán nem félsz tőlem? – minden egyes szónál, egyet léptem felé.
- Kis mitugrász, azt hiszed. beijedek tőled? – Még mindig nem fogta fel, hogy ütött az utolsó órája.
- Jobban tennéd, ha meghúznád magad, különben azt veszed észre hogy benyúlok a mellkasodba kitépem a szíved és a társaiddal etetem meg.
- Na kisfiú, itt hagyd abba…Túl sok horror filmet nézel.
- Hiszel a vámpírokban? – a kérdést közvetlenül előtte állva tettem fel.
- Nem! – vágta rá cinikusan.
- Akkor, ideje , hogy higgy bennük, ugyanis előtted áll egy – villantottam rá hegyes szemfogaimat, és hogy ne kételkedhessen a szavamban, egy szempillantás alatt a kis vöröske mellett termettem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. A kis suhanc, mint egy rongybaba esett össze. Nem akartam megölni, még nem. Lassú és gyötrelmes halálnemet választottam neki és a társainak is. Mindenkinek akinek valamilyen szinten köze volt Vivienhez.
Mr. Hitetlen úgy remegett mint a kocsonya, ezúttal nem pofázott vissza. A kis vörös után, ő következett. Hiába növesztett izmokat, nem vette hasznát. Egy harapás és ő is kidőlt. Majd szép sorjában a többiek is. húsz perc elteltével, az összes ápoló ájultan feküdt az intézettől távolabb eső pajtában. Ez volt a tervem egyik része. Mielőtt beteljesedett volna a bosszúm, még várt rám egy elintézetlen ügy. Meg kellett keresnem Vivien megmentőjét. Gyanítottam, hogy abba a barlangba menekült, amiről szerelmem a telefonban beszélt. A megérzésem most sem csalt meg. Könnyedén rátaláltam a barlang bejáratára, és férfira aki, az egyik sarokban ücsörgött.
- Te vagy Damon? A feleséged sokat mesélt rólad. Legtöbbször álmában. Egyébként Luigi vagyok. – hadarta el egy szuszra.
- Köszönöm, hogy segítettél neki – Ezek nem csak sablonos szavak voltak. Őszintén hálás voltam, a segítségéért.
- Hogy van? Sikerült megmenteni? – A szemében látszott a mélységes aggodalom.
- Kómában van, de biztonságban.
- Mi lett a többiekkel? – Tudtam, mit ért „többiek” alatt. A munkatársait.
- Hamarosan mindegyiket utoléri a végzete – Pontosabban, abban a pillanatban, amint elhagyom a barlangot.
- Megölted őket?
- Még nem! Miért? – Furcsállottam a kérdését.
- Hol vannak most?
- A Pajtában – Miért érdekli ennyire, ha őt úgyis életben hagyom?
- A benzineskannát a garázsban, a pajta mellett találod – jelentette ki vigyorogva, majd gyorsan hozzáfűzte – Jól süsd meg őket.
Luigi szabadon, és persze bőségesen megjutalmazva távozott a szigetről. Amint megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok a szigeten, körbelocsoltam a pajtát benzinnel - bőven jutott a falakra is – majd miután ezzel végeztem, és hallottam, hogy kezdenek feleszmélni, meggyújtottam a benzines rongyot és a már előre eltorlaszolt kapu előtti benzintócsába hajítottam. A fából épült pajta, pillanatok alatt lángra kapott. Két perc múltán, pedig az egész építményt körülölelte a tűz. Szerelmem kínzói, üvöltve könyörögtek az életükért, de engem nem hatottak meg. Csak azt kapták amit érdemeltek. Többé senkinek nem árthatnak.
Élve égnek el. Gyötrelmes és lassú halál vár rájuk…
