7.Fejezet A vadászat

Elvarázsolt Édenkert

- Na, akkor beszélgessünk! – jelentette ki Damon, közben székével közelebb csúszott hozzám. Mögöttem a fal, előttem pedig Damon zárta el a menekülés útját. – Miért pont most fedted fel magad?
- Sejtettem, hogy egyszer úgyis megtalálsz. Amúgy pedig elegem lett a bujkálásból! – közöltem vele.
- Mondd, te egyáltalán nem félsz tőlem? – az utolsó szavakat már szinte a számba suttogta, annyira közel hajolt hozzám.
- De félek… - jelentettem ki az igazsághoz híven. – És, hogy valami újdonságot is mondjak, nem kedvellek. Bocs, de nem te vagy minden nő álma.
Megint nem bírtam tartani a számat, amivel sikerült elérnem, hogy Damon pokolian dühös lett. Kezei ökölbe szorultak, acélkék szemei, pedig vörösben játszottak. Egy szempillantás alatt felrántott a székről és testével a falhoz szorított. Kezeit a fejem mellé támasztotta, így csapdába estem. Rémülten néztem jéghideg szemébe.
- Elrontottad a szórakozásomat. - préselte ki a fogai között.
- Mit rontottam el? – értetlenkedtem.
- Ugyan Vivien! Azt gondoltad, úgy jöttem a városba, hogy nem tudtam kit keresek?
- Miattam… Te tudtál rólam? - kiáltottam elképedve.
- Nem emlékszel mit írtam? - kérdezte hidegen Damon. – Már három hete nyílt titok előttem  Modbury… és te is. Utóbbit viszont elhallgattam.
- Akkor miért, hagytad, hogy titkolózzak? - tudakoltam
- Találd ki! – gúnyos mosoly játszott az ajka körül.


Nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy megértsem Damon mit miért tett. Gyilkos indulat öntötte el az agyamat.
- Vadásztál és én voltam az űzött vad… - förmedtem rá.
- Okos kislány! - Damon elégedett vigyora, volt az utolsó csepp a pohárban. Minden  dühömet beleadva, felpofoztam. Az sem érdekelt, hogy erőben nem vehetem fel vele a versenyt. A következő pillanatban, eltorzult az arca, szemei vérben forogtak, és elővillantak hegyes metszőfogai. Lelki szemeim előtt, már láttam, ahogy a nyakamnak esik, és kiszívja belőlem az utolsó csepp vért is. 


Szemeimet szorosan lehunytam, úgy vártam a végzetemet.
- Nem öllek meg… Még nem! – súgta. Szavai végzetes ítéletként hangzottak a fülemben. A tudat, hogy nem akar azonnal végezni velem, hozott egy kis megnyugvást. Viszont azt nem tudhattam, mennyi időt szán még nekem.
Léptek zaját hallottam a konyha padlóján, majd néhány másodpercre rá megéreztem, hogy Damon egy szó nélkül magamra hagyott.


Teljes önkívületben indultam a szobámba. Amint beléptem az ajtón, ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a forró zuhany alá. Sokáig folyattam magamra a vizet, míg a jeges dermedtség, amely minden porcikámat átjárta, kezdett felengedni. Az aznap történteket szándékosan kizártam a gondolataimból, így viszonylag lenyugodva bújtam be az ágyba. 
Hajnalban arra ébredtem, hogy egy kéz végigsimít az arcomon. Leírhatatlan boldogság árasztotta el egész testemet. Kinyitottam a szemem, de a szobámban nem volt senki. Biztos csak álmodtam. – gondoltam, majd pár perccel később újra mély álomba merültem.


Reggel, kipihenten ébredtem. A kínzó emlékeknek már nyoma sem volt. Sőt, talán még soha nem éreztem ekkora nyugalmat. Mintha a tegnapi napot csak álmodtam volna. Még pár percig lustálkodtam. Majd felkeltem, felöltöztem.és elindultam a konyhába a reggeli szokásos kávémért. A nappaliban, leültem a kedvenc kanapémra, és kortyolgattam a kávémat. A telefonom csipogása törte meg a csendet. Gyanútlanul nyitottam meg az üzenetet, amiben ez állt.

„A vadászat elkezdődött”

Mint aki megkergült, felpattantam a kanapéról és járkálni kezdtem a szobában. – Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Ez csak egy rossz álom! – háborogtam - Ki kell szellőztetnem a fejem, egy hosszú séta biztosan segít. 


Megittam a már hideg kávémat, magamhoz vettem a kabátomat és sietős léptekkel indultam, a házamtól pár száz méternyire lévő liget felé. Ez volt az egyik oka, hogy itt telepedtem le. Van aki igényli az állandó nyüzsgést, nálam ez épp fordítva van. Szeretem a magányt és a csendet. Egy hasonló séta során fedeztem fel, egy apró tisztást, amit „elvarázsolt édenkertnek” neveztem el. Szavakkal leírhatatlan a táj, a nyugalom, ami körülvesz. Ha már nagyon tele van a hócipőm mindennel, mindig ide jövök. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, már meg is érkeztem. A virágtenger mely beborította ezt a még érintetlen paradicsomot, mindig lenyűgözött. A kabátomat a fejem alá gyűrtem, és a szemem előtt táncoló felhőket bámultam. Hosszú órákra sikerült elfelednem minden bajomat és félelmemet.Nem gondoltam sem  Damonra sem a tegnapra, egészen addig, amíg ismét rám nem tört a baljós előérzet.