48.Fejezet A Lakótárs

Három nap telt el Damon költözése óta. Eddig viszonylag bonyodalommentesen zajlott a „közös” életünk, hisz alig keresztezték az útjaink egymást. Aznap mikor kész tények elé állított a költözésével kapcsolatban, majd választ sem várva magamra hagyott, sikerült egész napos elfoglaltságot találnom magamnak, szobafestés formájában. Estére már alig láttam a fáradtságtól és a szokásomtól eltérően, már este nyolckor úgy aludtam, mint a bunda. Másnap mindössze kétszer láttam őt, s mivel egy szóra sem méltatott, én sem erőltettem a társalgást. Időm nagy részét a szobámban töltöttem, olvasással és tévézéssel. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem mehet így a végtelenségig, ezért elhatároztam, hogy akárcsak ő, én sem fogok egész nap a négy fal közt senyvedni. Érdekes módon a kocsim hiányát sokkal jobban viseltem, mint a telefonomét. Biztos voltam benne, hogy Rob már keresett és mivel nem tudott elérni, aggódik miattam. Sokat törtem rajta a fejem, hogyan adhatnék életjelt magamról, míg meg nem született a mentő ötlet. Begyalogolok a városba, és megpróbálok telefont szerezni. Ha nem sikerülne, akkor ott a posta, ahonnét felhívhatom, vagy hagyhatok neki üzenetet. Damon megint csak nem mutatkozott, ami most nagyon is jól jött a tervem megvalósításához. Egy nagy csésze kávét és a kiadós reggelit követően, magamhoz vettem a kabátomat és a kedvenc hátizsákomat, majd elindultam Sparkwallbe. Alig fél óra alatt beértem a városba, de ahogy azt előre sejtettem, a telefon szerzési akcióm, hiú ábrándnak bizonyult, így nem maradt más hátra, mint a posta. Rob nem vette fel a telefont, viszont sikerült üzenetet hagynom neki. Néhány szóban ecseteltem a történteket. Hogyan fosztott meg Damon a kocsimtól, a telefonomtól, és miként költözött be hozzám. Telefonálás közben megéreztem, hogy valaki figyel. Minden feltűnést kerülve, hordoztam körbe tekintetem a kis irodában, de nem láttam senkit. Robert üzenete után, még bevásároltam némi élelmiszert, amit a magammal hozott hátizsákba pakoltam be. Miután mindent elintéztem, amit beterveztem, úgy döntöttem, ideje hazaindulni, még mielőtt, Damon a keresésemre indulna. 


Már közel jártam az erdő bejáratához, amikor hirtelen a semmiből felbukkant egy száguldó autó, ami alig néhány centire tőlem, hajtott el. Az utolsó pillanatban sikerült félre ugranom, így az út menti árokban landoltam. A hirtelen mozdulat következtében, olyan szerencsétlenül estem, hogy a bal bokám, abban a pillanatban kifordult. Nagy nehezen, ülő helyzetbe tornáztam magam, de lábra állni képtelen voltam. A tudatalattim azt súgta, hogy ez a baleset nem véletlen következett be. Abban reménykedtem, hogy valaki meglát, és kisegít szorult helyzetemből. A csodának, vagy valami másnak köszönhetően, a segítség tíz perccel később meg is érkezett, egy eszméletlenül jóképű, ragyogóan kék szemű férfi személyében. 
- Szia, mi történt? Segíthetek valamiben? – szólalt meg mellettem egy ismeretlen férfihang. 
Amikor felpillantottam megmentőmre, még a lélegzetem is elállt. Rabul ejtett férfias arca, és tengerkék szeme. Soha nem találkoztam még, ennyire vonzó pasival, eddigi életem során. Minden vágyam az volt, hogy közel kerüljek hozzá és megízlelhessem a csókját. A fájdalom a bokámban, szerencsére észhez térített, így elkínzott arccal kezdtem magyarázni a jóképű idegennek, mi is történt velem. 
- Egy őrült sofőr, kis híján elgázolt – suttogtam – Sikerül elugranom előle, de a bokám kibicsaklott.
Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon emelt a karjaiba, majd ültetett be a kocsijába. Úgy bánt velem, mint egy értékes porcelánnal. 
- Kórházba vigyelek vagy haza? – érdeklődött udvariasan.
- Ha lehet, inkább haza mennék – szerettem volna minél előbb otthon lenni és kikerülni ennek a pasinak a bűvköréből.
- Mondd a címet, és már repítelek is az otthonodba. – próbálta elterelni a figyelmemet, sajgó bokámról.
- Látod ott azt a lejárót? – mutattam az erdőbe vezető útra – Ott kell lefordulni. 
- Nehogy azt mond, hogy az erdőben laksz! – rökönyödött meg.
- Pedig ez az igazság. 


A férfi egy szó nélkül indított, majd miután behajtott az erdei útra, feltette azt a kérdést, amit már vártam. 


- Egyedül élsz? 
- Nem, pár napja van egy lakótársam. 
- Ő is ilyen csinos, mint te? – bókolt kedvesen.
- Háát… ha egy fiúra lehet ezt mondani? – kuncogtam halkan. 
- A barátod? – kérdezett rá köntörfalazás nélkül.
- Nem… Mondjuk inkább úgy, önkényes lakásfoglaló. 
- Segítsek kirakni a házadból?
Na még csak az kéne! Nem tudod, kivel húznál ujjat! – de hangosan csak annyit mondtam – Nem, inkább megvárom, hogy magától menjen el. Egyébként nem sok vizet zavar. Alig látom őt.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, és már a ház előtt álltunk.
- Köszönöm, hogy elhoztál. – fordultam felé. Szemei úgy ragyogtak, mint a gyémánt. Ajkai széles mosolyra húzódtak, s kivillantak hófehér fogai. Senki, még Damon sem volt rám ilyen hatással. Egyszerűen megbabonázott. 
- Jaj de udvariatlan vagyok! – kaptam a fejemhez – Még be sem mutatkoztam. Vivien Porter.
- Adrian Wyman.  - mutatkozott be egy kézcsók kíséretében. 


A varázslatos pillanatnak nyomban vége szakadt, amint meghallottuk a bejárati ajtó hangos csapódását. Mindketten arra felé kaptuk a fejünket. Damon, lassan, kivételesen emberi tempóban közeledett a kocsihoz. Nem tűnt épp a legnyugodtabbnak. És ez még enyhe kifejezés.  
- Róla beszéltél? – kíváncsiskodott Adrian.
- Igen! Damont csupán néhány hónapja ismerem. 
- Ha csak ilyen rövid ideje ismered, nagy felelőtlenség volt hagyni, hogy hozzád költözzön.
- Hidd el, nem fog sokáig maradni. Damon sehol sem marad hosszabb ideig. – győzködtem Adriant, de tudtam, ezzel csak magamat álltatom.  
Az említett személy, bekopogott az ablakon egy vészjósló tekintettel, hol rám, hol Adrianre pillantott. 
- Még egyszer köszönöm, hogy elhoztál. – búcsúztam el sietve. Nem akartam Damont tovább hergelni.
- Örülök, hogy segíthettem. Annak meg főként, hogy megismerhettelek. – kacsintott rám, miután segített kiszállni és kivette a hátizsákomat a hátsó ülésről. Majd beszállt a kocsiba és elhajtott. Damon úgyszintén eltűnt. Az már meg sem lepett, hogy nem szól hozzám, az viszont igen, hogy ennyire semmibe vesz.


Tehetetlenül rogytam le az ágyra. Könnyeim kicsordultak a bokámba hasító fájdalomtól. Tudtam, ha nem jegelem le azonnal a lábamat, másnapra háromszorosára dagad. Amit szerettem volna elkerülni. A fogamat összeszorítva, iszonyatos szenvedések közepette felhúztam magam az ágyról és a falnak támaszkodva, kisántikáltam a konyhába. Damon éppen akkor lépett a konyhába, amikor kivettem a hűtőből egy csomag fagyasztott borsót. 
- Ki volt ez a bájgúnár? – támadt rám dühösen.
- Ez a bájgúnár, történetesen megmentett attól, hogy továbbra is az út menti árokban ücsörögjek.
- Mit műveltél már megint, te szerencsétlen? – gúnyolódott.
Semmi értelmét nem láttam a beszélgetés folytatásának, ezért hátat fordítottam neki és bevonszoltam magam a szobámba. Miután a jeges borsót, egy törölközővel a bokámra rögzítettem, fejem alól kivettem az egyik párnát és felpolcoltam a lábamat. A fájdalom lassacskán enyhülni kezdett, amihez nagymértékben hozzájárult, a két szem gyógyszer, amit még a borogatás előtt bevettem. Félálomban érzékeltem, hogy nyílik a szobám ajtaja, és valaki az ágyam szélére ül. 
- Vivien. – amint meghallottam Damon bársonyos hangját, az álom egy csapásra kirepült a szememből.
- Nem alszom, csak pihentetem a lábamat. – suttogtam.
- Vivien, mi történt veled?  – szemében őszinte aggodalom tükröződött.
- Egy ámokfutó engem szemelt ki céltáblául. Ha nem ugrok félre, már nem élnék.
Damon arcán egy múló pillanatig a kétségbeesés jeleit véltem felfedezni. Talán mégis van remény és nem halt ki belőle minden érzelem. – ujjongtam magamban.   
- Látom, hogy fájdalmaid vannak! Megsérültél? – simogatta meg gyengéden az arcomat.
- Nem vészes. Már vettem be gyógyszert és rögtön lejegeltem a bokámat. Holnapra már nyoma sem lesz. – nyugtattam meg – Ha nincs Adrian, még most az árokban ülnék.
- Aha, tehát Adrian! – hangjából féltékenység csendült ki.


Damon a nap folyamán, kétszer cserélte a jeges borogatást a bokámon. Nem töltötte velem minden percét, de figyelt rám. Ami valljuk be, a nem túl rózsás kezdet után, igen nagy előrelépés. Titokban persze minden percben lestem, mikor lép be a szobámba. Késő este, a gondos ápolásnak köszönhetően, már egy rövid zuhany erejéig, elhagyhattam az ágyat. Előrelátóan, még a fürdőszobában felvettem egy hosszú pólót, nehogy Damon rám nyisson öltözködés közben. Már az ágyamon ültem és a hajamat szárítottam, amikor megjelent az ajtóban félmeztelenül. Csak ültem és ledermedve bámultam, izmos testét. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ugyanazt éltem át, amit nem is olyan régen, amikor megpillantottam Adriant, csak azzal a különbséggel, hogy Damont a mai napig szeretem. Adrian pedig, csupán egy múló emlék.
- Vivien, valami baj van? – jutott el lassan a tudatomig Damon hangja.
- N..n..ee..m. – dadogtam.
Egy szempillantás alatt hozzám lépett és mélyen a szemembe nézett. 
- Mitől akadt el a szavad? 
- Damon, kérlek! Nem is kérlek, inkább könyörgök, vegyél fel egy inget. – kértem gondolatban – Különben olyat teszek, amit magam is megbánok.
- Mondd Vivien, mit tennél velem!? – súgta a fülembe Damon, vágytól rekedt hangon – Mi lenne az, amit magad is megbánnál?...Hm?


Mint látjátok a történetbe új szereplő lépett, név szerint Adrian Wyman,  aki Gael néven már ismerős lehet nektek.Róla beszélt Josh, amikor a nagy öregek egyikét említette és Rob is, amikor az afrikai falu lemészárlásáról mesélt Viviennek. Raktam fel róla képet, mivel ő mostantól a történet állandó " kulcsfontosságú) szereplője  lesz.