4.Fejezet. A látogató

Rowena és kutyája

A mély és pihentető álmomat, a csengő hangja zavarta meg. Majd megunja és elmegy! – gondoltam. Azonban tévedtem. A látogatóm, kitartónak bizonyult.
Félálomban botorkáltam az ajtóhoz. Amint kinyitottam, egy fekete valami viharzott be. A lendület ledöntött a lábamról, így az előszoba szőnyegpadlóján landoltam. Megmozdulni sem tudtam, mert az a valami vagy valaki a padlóhoz szegezett. Félve nyitottam ki a szemem, ám amikor végre megtettem, egy meleg barna szempárba tekintettem.
 - Damon! – hallottam meg unokahúgom hangját.
Damon itt van és vele az unokahúgom is? – a gondolat, hogy Rowena behívta a házba, megrémített. 
- Helló, nővérkém. Látom, már sikerült is közelebbi ismeretségbe kerülnöd Damonnal! – a hang irányába fordítottam a fejem, és végre megláttam Rowenát.
Amint elmúlt az első ijedség, kezdett kitisztulni a kép körülöttem. Bár így is kellett egy kis idő, hogy eljusson a tudatomig, Rowena a kora reggeli látogatóm és Damon egy kutya.


- Kedvel téged. – vigyorgott unokahúgom.
- Örülök neki, de ha lennél szíves megszabadítani tőle, azt megköszönném!
Rowenának csak egy szavába került, és újra szabad voltam. Damon leült a gazdája lábához, így végre megnézhettem magamnak. Nem mondhatnám, hogy nagy szakértője lennék a kutyafajtáknak, de a dán dogot bármikor felismerem. Azonnal megértettem, miért választotta Rowena ezt a nevet. Damon hatalmas fekete teste sátáni benyomást keltett bennem. Mintha személyesen az ördöggel találkoztam volna. 
- Mi szél hozott errefelé? – gyanítottam, hogy nem egy szimpla rokonlátogatásra ugrott be hozzám. Ahhoz ő túl agyafúrt. Ismeretem őt, mint a rossz pénzt.
- Felújítják a lakásomat, s mivel nem volt hol meghúznom magam, rögtön rád gondoltam. 
- Meddig tart a felújítás? 
- Három hétig. Ellakhatok addig a vendégszobában? – mesterien űzte embertársai manipulálását, de nálam nem járt sikerrel. Erre ő is hamar rájött, így bevettette a félénk őzike tekintetet, amellyel még a jéghegyet is sikerült volna megolvasztania. Nem tudom mi ütött belém, talán megsajnáltam. Befogadtam, pedig nagyon is a tudatában voltam annak, hogy sok kellemetlenséget fog még okozni nekem. Ami egykettőre be is következett.


Rowena behozta a csomagjait a kocsijából, megreggeliztünk, ezután pedig eltűnt a szobájában. Az utóbbi időben, igencsak elhanyagoltam a munkámat, pedig valamiből meg kell élnem. A költözés előtt egy londoni kiadónak dolgoztam, és mivel a munkaköröm nem helyhez kötött, így a fordítást és lektorálást itt Modburyben is tudtam fojtatni. Tudtam, hogy három kézirat is vár rám, tehát ha időben le akarom adni, akkor nincs egy perc vesztegetni való időm se. Félve kapcsoltam be a laptopot. Utoljára akkor használtam, amikor Damon megfenyegetett. Remegő kezekkel nyitottam meg a szövegszerkesztőt. Lassan kezdtem megnyugodni, hisz percekig nem történt semmi. A rossz előérzet mégsem akart elmúlni. Sejtettem hogy ismét írni fog. Talán a hatodik érzékem súgta meg. A kezemet elvettem a klaviatúráról, hátradőltem és vártam.
Rövidesen meg mozdult a kurzor, és megjelent az újabb üzenet.

„Gondolom, már értesültél róla, hogy beköltöztem a városodba. Pofonegyszerű volt kideríteni hol laksz. Arra ugye végképp nem számítottál, hogy utánad jövök? Megvettem az Allington Villát és az öcsémmel, aki mellesleg 182éves, átszeltük az óceánt és ideköltöztünk… Mivel ma ilyen beszédes kedvemben vagyok, megosztok veled még egy titkot… Már három héttel ezelőtt, amikor az első üzenetet kaptad, tudtam Modburyről. Ezek után hiába próbálsz elbújni előlem. Úgyis megtalállak!
Damon „

Meglepő higgadtsággal fogadtam az újabb üzenetet. Az ijedtségnek még a nyoma sem látszott rajtam. Pár hét alatt, úgy látszik sikerült leküzdenem a félelmemet. Nem is tulajdonítottam, nagy jelentőséget annak, hogy egy felbőszített vámpír fenyeget. Egyetlen mozdulattal bezártam az oldalt és innét, már csak a munkámra összpontosítottam. Belefeledkeztem a kéziratokba. A történetek, és maga az írásmód is lebilincselt. Mindössze arra a pár percre, amíg megebédeltem, szakítottam meg a munkát. Késő délután, mikor már összefolytak a szemem előtt a betűk, úgy döntöttem, aznapra befejezem, és pihenek egy keveset. Kikapcsoltam a gépet, leheveredtem az ágyamra, és hamarosan el is nyomott az álom. Még félálomban hallottam Rowena hangját, ahogy közli, bemegy a városba vásárolni.


Besötétedett, mire felébredtem. Újfent előtört a délelőtti baljós előérzet. Egyenesen a konyhába indultam, de a nappali ajtaja előtt megtorpantam. Hangfoszlányok szűrődtek ki a szobából. A hangok alapján úgy gondoltam, hogy hárman lehetnek. Egy nő, ő Rowena és két férfi, őket viszont nem sikerült felismernem. Nem állt szándékomban hallgatózni, így siettem tovább a konyhába. A konyhaajtó előtt feküdt Damon. Óriási boci szemekkel bámult rám, majd az egyik mancsával elém tolta az üres kutyatálat.
Rowenát annyira leköti a két vendége, hogy a kutyáról teljesen megfeledkezett. – bosszankodtam, majd letérdeltem Damonhoz, és megsimogattam a buksiját.




- Na, gyere, te ördögfajzat. Keresünk neked valami ennivalót. – hívtam a kutyát a konyhába. Ebben a pillanatban egy bársonyos hang szólalt meg közvetlenül mögöttem. 
- Mivel akarod jóllakatni? 
- Felvágottal és tejjel. 
- A fél fogára sem lesz elég. – ezt én is tudtam. Tisztában voltam a kutya méreteivel, azonban a gunyoros hangnem visszavágásra késztetett.
- Akkor én leszek a vacsorája! – vettem oda foghegyről.
- Hogy hívják a kutyádat? – kíváncsiskodott az idegen, figyelmen kívül hagyva az előbbi válaszom.
- Damon. – közöltem vele, majd felvilágosítottam arról is, hogy a kutya nem az enyém, hanem Rowenáé.


Felnézni továbbra sem mertem, úgy tettem mintha nagyon lekötne Damon cirógatása. Abban bíztam, hamarosan megunja, hogy csak a hátammal beszélgethet, és végre visszamegy a nappaliba. Viszont tévedtem.. A vállamon egy kéz szorítását éreztem majd egy pillanat tört része alatt a férfi karjaiban találtam magam. Az illat, ami testéből áradt, megrészegített. Már nem kerülhettem el, hogy ránézzek, így lassan ráemeltem a tekintetem, a látványtól pedig szó szerint ledermedtem…