52. Fejezet Vallomások órája.

/Damon szemszöge/


Végre elaludt.  Álomba sírta magát, így hatott rá Gael terve. Pedig ha tudná, mi mindent elhallgattam előle. Ha nem vigyázok, még a végén átragad rám is Stefan érzelgőssége. Néhány napja, gondolkodás nélkül átharaptam volna a torkát, annyira haragudtam rá. Nem is haragudtam, egyenesen gyűlöltem őt. Ha csak rá gondoltam, az ideg elborította az agyamat. Tudtam, hogy eljön az a nap, amikor bosszút állhatok rajta, hiszen egy pasi sem tűrné, hogy így pofára ejtsék, nemhogy egy vámpír. 
Aznap amikor megjelent Modburyben, amúgy sem voltam jó passzban. Egy időre besokalltam a zacskós vértől, és friss emberi vérre vágytam. A kis szöszi, magától jött oda hozzám és szólított le. A vére illata, arra csábított, hogy belemerítsem a fogaimat, a vadul lüktető nyaki verőérbe és addig igyam, amíg a leányzó össze nem esik. Már a siker kapujában álltam, amikor a szemem sarkából megpillantottam egy kis piros Mazdát és a volánnál Vivient El sem akartam hinni, hogy ekkora mázlim lenne, hogy Vivien (képletesen szólva) a karjaimba sétál. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, ha nem akarom szem elől téveszteni. Pillanatok alatt lekoptattam, a szőke csajt, és elindultam a kocsi felé. Vivien, mint a villám lőtt ki, amint a lámpa zöldre váltott. A kis liba azt, hitte, ezzel lerázhat, de gyorsan rájött mekkorát tévedett. Alig pár perc alatt beértem, és leszorítottam az útról. Nem adta egykönnyen magát, ami még valamilyen szinten tetszett is. Így utólag belegondolva, az utóbbi napokban valóban mindent megtettem, hogy egy pillanat nyugta se lehessen. Kezdve a kocsijával és az irataival, amit a legnagyobb élvezettel vettem el tőle. Az i-re a pontot, pedig a költözésemmel tettem fel. Majd felrobbant mérgében, amikor közöltem vele mi a szándékom. A kis vadmacska, próbálta védeni a territóriumát előlem, de már az első nap sikerült megtörnöm az akaratát. A szökése után az lebegett a szemem előtt, hogy megleckéztessem, erre módom is nyílt, amint hazafuvaroztam.  Ő ugyan, megkísérelte bizonyítani az igazát. amit meg sem hallgattam. Nem érdekeltek a hazugságai. Azóta persze, megváltozott a véleményem és beláttam, felült Josh szövegének. Valahol örülök neki, hogy kényszer hatására lepett meg, annak meg főként, hogy Robbal megmaradtak csak barátoknak és nem alakult ki köztük, mélyebb érzelem. Vivien nincs tudatában annak, mennyire szép nő. Ha akarná, bárkit az ujja köré csavarhatna. Nálam is majdnem sikerrel járt. A teste azonban, még most is vonz. Lépten, nyomon megkívánom. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, milyen szenvedélyes és tüzes az ágyban. Éppen ezért fogadtam meg hogy, addig nem engedem el magam mellől, amíg meg nem unom. Nem tagadom, ennyire még egy nőt sem akartam, mint őt. Adrian színre lépése, pedig csak fokozta bennem a vágyat és azt, hogy magamnak tudhassam. Ami viszont a legmeglepőbb, hogy a férfiúi ösztön mellett egy másik is felszínre került, amit eddig sikeresen elnyomtam. A védelmező ösztönöm. Azon senki nem lepődött meg, hogy Vivien feltűnésével, csőstől jöttek a bajok, amit nagy részben én okoztam, hiszen minden percben azon voltam, hogy megkeserítsem az életét. Az is biztos, nem rólam mintázzák majd az erény szobrát, de mégsem vagyok az a pokolfajzat, aki azért öl, mert örömét leli benne. Vagyis már nem azért. Gael, akinek a kiléte még rejtély előttünk, viszont éppen ezt teszi. És most Vivienre fáj a foga. Adrian és Gael felbukkanása óta, féltem őt. Mióta Jennifer bogarat ültetett a fülembe az ősök képességeiről, legszívesebben állandóan magam mellett tartanám Vivient, nehogy baja essen. Ugyanis Jen azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy az „öregeknek” nincs szükségük behívásra. Mindenben úgy viselkedhetnek, ahogy az emberek, így az sem kizárt, hogy a gyermek nemzésre is képesek.
Nem hagy nyugodni a tudat, hogy Adriannel együtt Gael is megjelent. Ha igaz, amit Jen állít, akkor nagy a valószínűsége, hogy Adrian és Gael egy személy. Ahhoz viszont, hogy ezt kideríthessem, el kell utaznom és Vivient is magammal, kell vinnem. Nem kockáztatom meg, hogy Adrian újabb látogatást tegyen nála. Ha ő az, akinek gondolom, akkor Vivien nagyon nagy veszélyben van, és felelőtlenség lenne magára hagyni. 
Az sem elhanyagolható tényező, hogy Gael néhány nap leforgása alatt, immár másodszor gyilkolt. Egy vérszomjas vadállat, aki Viv ismeretségi körét vette célba. Stefannal úgy döntöttünk, jobb, ha egyelőre, nem szólunk egy szót sem, a svéd barátjáról Ericről, aki úgyszintén a boszi sorsára jutott.Vivien így csak egy áldozatról, Selenáról tud.  Eric haláláról ma reggel szólt Christian. Chris, Ericnél, mi pedig Selena házban, tüntettük el a nyomokat. Közben kiderült, hogy a boszival tegnap este, Erickel, pedig már három napja, végzett ez a patkány. Érzem, hogy ez még csak a kezdet, nem fog megállni két gyilkosságnál. Az ocsmány féreg, Selena és Eric lakásában is vérfürdőt rendezett, mindkettejük, szívét kitépte, amit hiába kerestünk. Gyanítottam, hogy nem ok nélkül vitte magával, az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy Viviennek szánja. A fejemet tenném rá, hogy a másik csomag, amit sikerült Vivien előtt meg kaparintanom, rejti a barátjáét.


/Vivien szemszöge/


Kínzó fejfájással ébredtem, még arra sem emlékeztem, milyen úton-módon, kerültem be az ágyamba. Homályos, emlékfoszlányok villantak fel csupán, egy dobozról, véres szívről, Selenáról, aki talán már nem is él, és egy szó visszhangzott folyamatosan a fejemben
„Utód”
Próbáltam visszaemlékezni az elmúlt órákra, de a fejfájás, ami szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, megakadályozta. Tudtam, hogy ahhoz, hogy elnyomja az elmém a történteket, sokkoló dolognak kellett történnie. Lassan, majdhogynem félve nyitottam ki a szemem. Damon az ágyam szélén ült és az arcomat fürkészte. 
- Tudsz róla, hogy horkolsz? – vigyorgott rám, szemében huncut szikrákkal.
- Horkol a nénikéd térde kalácsa. – vágtam vissza megjátszott haraggal.
- Ismét a régi vagy, ennek örülök.  – nyomott egy puszit az arcomra, a szememre, majd legvégül a számra.
- Damon, miért gondolok állandóan az utód szóra? 
- Mert gyakorolni akarod az utód készítés technikáját? – kérdezett vissza rejtélyesen.
- Veled? 
- Ki mással? – hajolt lassan fölém. – Ha akarod, máris elkezdhetjük a gyakorlást.
- Ne játssz velem. – szorítottam a kezemet a homlokomra, ami Damon figyelmét sem kerülte el.
- Fáj a fejed? - 
- Majd szétrobban!  Ha szerzel nekem egy fájdalomcsillapítót, hálám örökké üldözni fog. 


/Damon szemszöge/


Itt a nagy alkalom, ezt nem hagyhatom kihasználatlanul. Így van esélyem arra, hogy beengedjen az ágyába. El kell mulasztanom a fejfájását, még mielőtt újra emlékezni nem kezd. Elkínzott arcából, egyértelműen látszik, hogy szenved. Miért érzem úgy, hogy minden rossztól meg kell őt óvnom? Talán ez érzés, már nem csak a vágyról, sokkal többről szól? Lehet, hogy mégis sikerrel járt és meghódította s szívemet? Ezért akarok éjjel nappal vele lenni, és mindig magam mellett tudni? Ezért rettegek attól, hogy elveszíthetem? 
 - Gyógyszert nem tudok szerezni. – súgtam a fülébe, s közben lágyan megérintettem a mellét –  Az ujjaim viszont csodákra képesek.
Szándékosan fogalmaztam kétértelműen, látni akartam hogyan reagál az erotikus töltetű szavakra. Sejtettem, vagy legalábbis reméltem, hogy nem hagyja hidegen. A szeme elsötétedett a vágytól, ajkait megnyalta, ami egyértelmű jele annak, vette az adást. Meg sem várva a válaszát, lehúztam róla a takarót, feltérdeltem az ágyra és fejét, az ölembe húztam.Ujjaimat végigfuttattam a hajában, majd a fejbőrén. Érintésemre, megremegett és én pontosan ezt szándékoztam elérni.
A kitartó és erőteljes masszírozásnak, rövidesen meglett az eredménye. A fejfájás elmúlt és helyét átvette a perzselő vágy. A masszírozás utolsó perceiben, egyre gyakrabban hagyta el halk sóhaj Vivien ajkait, amik csókra szomjaztak. Az én csókomra. 
- Elmúlt a fejfájásod? – néztem mélyen a vágytól elsötétült szemekbe.
- Igazad volt. – mosolygott megkönnyebbülten, már nyoma sem volt az a fájdalomnak - Valóban csodára képesek az ujjaid. – húzta ajkához a kezemet, és egy-egy puszit nyomott az ujjaimra. Számomra még most is érthetetlen, amit ez a lány művel velem. Elég csak egy eltévedt érintés, és teljesen kész vagyok.  A nadrágom sem a benne elrejtett tőrtől feszül annyira, hogy majd szétreped. Ezt eddig senkinek sem sikerült elérnie.
- Ez a hála, ami örökké üldözni fog?  – céloztam a kezemre adott puszikra – Kevés, nagyon kevés. Nem érem be, egy-két puszival, nekem több kell. 
- Mit kérsz a csoda tévő ujjaidért cserébe?
- Egy éjszakát veled. – közöltem a feltételemet, amit nem viccnek szántam
Az egymástól távol töltött hónapok alatt, sem szűntem meg kívánni őt. Elég volt behunynom a szemem, máris láttam a meztelen testét. Nőre még ennyire nem vágytam, mint Vivienre. Még a hajón elhatároztam, amint lehetőségem lesz rá, újra beviszem a zuhany alá, és ott szeretkezek vele. Vivien ajkai újfent szólásra nyíltak.
- Néhány perc masszírozásért, egy egész éjszaka? – nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta – Nem túl nagy ár ez? 
Láttam rajta, hogy nem veszi komolyan egy szavamat sem, abba a tudatba ringatva magát, ez is csupán a szópárbaj része. Nem hagytam neki, időt a tétovázásra. Egy mozdulattal, hanyatt fektettem, majd testemmel az ágyhoz szorítottam. 
- Vivien, ez már régen nem játék. – csúsztattam be a pólója alá a kezem. 
Mellbimbója, abban a pillanatban felágaskodott. Ha akarta, se tudta volna letagadni,  ugyanúgy akar, mint én őt. Testének egyértelmű jelei, a megszaporodó érzéki sóhajok, az apró, alig érzékelhető remegések, a megfeszülő izmok, mind, mind elárulták őt.
- Damon. – nyögött fel halkan. Már lassan el is felejtettem, milyen felemelő érzés, a nevemet az ő szájából hallani, miközben minden ízében remeg a vágytól. 
- Igen? – támasztottam meg kezeimet a feje mellett.
- Ugye nem csak álmodtam, amit Gael gyerekéről mondtál? - ijedt szinte rémült tekintettel, várta a válaszomat.   
Tehát emlékszik. A fejfájás elmúltával, visszatértek az emlékei is.
- Nem, nem álmodtad. – leheletem a félig elnyílt ajkaira – Gael téged szemelt ki a gyermeke anyjának. Amit viszont nem tud, hogy RÁD én tartok igényt. A testedre és a lelkedre is. Harcolni fogok érted. Nem fogom hagyni, hogy elérje a célját, bármit tervez is. Te csakis az én gyermekemet, hordhatnád a szíved alatt. Már ha lehetne...

51. Fejezet Selena Titka

Életem talán eddigi, legszenvedélyesebb és legérzékibb csókját kaptam Damontól. Vad, heves csókja kellemes borzongással töltött el. Úgy éreztem, hogy forog velem a világ, mintha alaposan berúgtam volna. Ahogy Damon ajka az ajkamhoz ért, ahogy nyelvünk vad táncot járt…
Éreztem, hogy testét-lelkét beleadja minden mozdulatba, nem fogja vissza magát egy pillanatra sem. Csókjai sokkal többet elárultak, mint a szavai. De mint minden jónak, a mámorító perceknek is vége szakadt, mégpedig egyik pillanatról a másikra. Már közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem a fejem és minden kétségemet száműzve, átadjam magam, a testemen végigsöprő, izzó vágynak. Amikor…

Szinte belehasítva, a csendbe, szólalt meg a csengő. Mivel nem vártam vendéget, elképzelésem sem volt, a váratlan látogató személyét illetően. A csodás perceknek, ugyan vége lett, de egyikünk sem mutatott hajlandóságot arra, hogy megnézze, ki áll az ajtó előtt. Sem Damon sem én, nem mozdultunk egy tapodtat sem.  Képtelenek voltunk elszakadni egymástól.  Néhány másodperc múlva a bejárati ajtó csapódására lettünk figyelmesek. Ez a mozzanat hozott vissza minket a valóság talajára. Damon, dühösen morogva ugrott fel és tűnt el a folyosó irányában. Ezt kihasználva, gyorsan megigazítottam magamon a ruhámat, majd elindultam Damon után.

Földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam a folyosón álldogáló alakot. Az a személy, aki hívás nélkül be pofátlanodott a házamba, nem más volt, mint Adrian. Abban a percben, amint megpillantottam, az elméletem, miszerint Ö azonos Gaellel, mint a kártyavár omlott össze. Hiszen köztudott, hogy a vámpírok, invitálás nélkül, nem képesek átlépni a ház küszöbét. Adrian, azzal, hogy magától bejött, bebizonyította, ő épp olyan, élő ember, mint én, és a tegnapi felbukkanása csupán a véletlen műve.
A nem várt viszontlátás miatt, először fel sem tűnt milyen elegáns. De ahogy feleszméltem a kezdeti sokkból, alaposan szemügyre vettem és meg kellett állapítanom, elbűvölőbb, mint valaha. Szürke öltönyében úgy festett, mintha most lépett volna elő, egy divatlap címoldaláról.

- Szia Vivien. – köszönt illendően.
- Hello Adrian. – üdvözöltem én, majd sietve hozzátettem – Minek köszönhetjük a látogatásodat?
- Tegnap a kocsiban maradt a pénztárcád, amit személyesen akartam vissza juttatni hozzád. – szavaival egyidőben, már nyomta is a kezembe, a fehér bőrtárcát, aminek az eltűnését, eddig észre sem vettem.
- Köszönöm! Ha már itt vagy, megkínálhatlak valamivel? .
- Nem köszönöm, ne fáradj vele. Már így is késésben vagyok. – vetett egy pillantást a csuklóján lévő arany Rolex karórára. Nem mondhatnám, hogy kiismerem magam, az óra márkák terén. A Rolex márkanév, azonban még az ilyen avatatlan szemnek is feltűnik, mint az enyém – A másik ok, amiért itt vagyok, hogy a saját szememmel akartam látni, jól vagy és nem lett nagyobb bajod.
- Láthatod, semmi baja! – szólalt meg Damon, nem épp a legudvariasabb hangnemben - megúszta egy boka rándulással.
- Látom, és örülök neki. – felelte Adrian, gyilkos tekintettel méregetve Damont, majd felém fordulva hozzáfűzte. - Három óra múlva, Spanyolországba utazom, üzleti megbeszélésre. Ezért is bátorkodtam, hívatlanul bejönni. Viszont mostmár tényleg mennem kell, ha nem akarom lekésni a gépemet. – köszönt el, és indult a ház előtt álló ezüst színű Mercedes felé.

Adrian távozását követően a nappaliba indultam, és töltöttem magamnak egy ujjnyi whiskyt.
Aprókat kortyoltam az erős italból, melynek minden egyes cseppje égette a torkomat, s közben megpróbáltam napirendre térni az imént történtek felett. Csaknem tapintható volt a feszültség Damon és Adrian között. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elszabaduljanak az indulatok. Megértettem Adriant, amiért menekülőre fogta. Damonnal nem ajánlatos ujjat húzni, erre valószínűleg ő is rájött. Ember lévén, semmi esélye nem lenne, Damonnal szemben, ha netalántán olyannyira elmérgesedne köztük a helyzet, hogy az ellenségeskedés összecsapásba torkollana.
- Most nem jött be a megérzésed. – lépett be a szobába Damon – ez a nyápic, csak egy egyszerű közönséges ember. Gyorsan felvette a nyúlcipőt.
- Csodálkozol rajta hogy elszelelt? – emeletem rá a tekintetem – Szikrázott köztetek a levegő. Valld be, ha teheted, a torkának ugrasz.
- Ami késik, nem múlik – bölcselkedett, arcán rejtélyes mosollyal, és villámgyorsan elém lépett. Arcomat a tenyerébe vette és kissé megemelte, hogy a szemembe tudjon nézni – Ma este Modburybe kell mennem, Stefannak sürgős közölnivalója akadt, ami szerinte nem tűr halasztást. Elleszel egyedül?
- Persze, lefürdöm és lefekszem. Menj csak nyugodtan.

Szorosan magához ölelt, lágy csókot, lehelet ajkaimra. Lehunytam a szemem, s mire ismét kinyitottam, Damonnak már nyoma sem volt. Lopva kisurrant a szobából.
A szobámban levettem a ruháimat, felvettem a köntösömet, ezután elindultam a fürdőszoba felé. Megnyitottam a zuhanyt, és mikor már sűrű gőzfelhő csapott elő a függöny mögül, beléptem a finom permet alá. Fürdés után, felvettem egy pólót, bebújtam az ágyamba, majd rövidesen mély álomba merültem.

Reggel a kelő nap első sugarai ébresztettek. Nem tudnám megmondani, mi késztetett arra, hogy a reggeli kávé előtt, kinézzek az utcára. Talán egy láthatatlan erőnek engedelmeskedtem, amely a bejárati ajtó felé vonzott. Az ösztöneimre hagyatkozva indultam a folyosóra, mivel az előérzetemre, nem hallgathattam.  Alighogy kinyitottam az ajtót, tekintetem megakadt egy selyemszalaggal átkötött vérvörös dobozon. Valahol belül éreztem, hogy nem szabad kinyitnom és belenéznem. Mégis megtettem…

Bár ne tettem volna…
A gyomrom felkavarodott a látványtól, a testemből minden erő elszállt, a kezem pedig annyira remegett, hogy a földre ejtettem a dobozt, amiben egy fehér bársonyon, egy emberi szív feküdt. Tudtam, akárki is rakta az ajtóm elé, nekem akart üzenni.
Egy ártatlan embert, csak azért kínoztak meg és végeztek ki, hogy a halálával rám ijesszenek.
Vagy nem is megfélemlítés a célja? Valami egészen más? Lehet, hogy ismerem az áldozatot?
Ekkor, mint derült égből villámcsapás, hasított belém a tudat, hogy Damon nem jött vissza.
- Istenem! Add, hogy ne ő legyen! – fohászkodtam magamban.

Undorodva dobtam vissza a dobozba, a véres szívet, és lelkiekben teljesen összetörve, vonszoltam be magam a konyhába. Ott lerogytam a legelső székre, fejemet lehajtottam az asztalra majd a következő pillanatban, mint a záporeső kezdtek hullani a könnyeim. Pokolian éreztem magam. Bele sem mertem gondolni, hogy Damonnak baja eshetett.
Belemerülve a bánatba, az idő múlásáról is megfeledkeztem. Hosszú órák teltek el, a doboz felfedezése óta, amit javarészt sírással töltöttem. A konyhából viszont ki sem mozdultam.

- Vivien, - hallottam meg Damon hangját, a közvetlen közelemből. Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor lassacskán eljutott a tudatomig, nem hallucinálok, és Damon él.

Boldogan szaladtam hozzá és ugrottam a nyakába.
- Nem haltál meg… Istenem, nem haltál meg. – rebegtem elszoruló torokkal.
- Mi ez a nagy örömködés? Hova tűnt a csípős nyelved? – értetlenkedett Damon, látva a felszabadult mosolyt az arcomon.
- Nem jöttél reggel haza, és én azt hittem…
- Mit hittél? Magyarázd már meg, mi folyik itt. – vágott ingerülten a szavamba.
- Azt hittem a te szíved van a dobozban, amit ma reggel kaptam. – mutattam a dobozra.

Damon dühösen forgatta a szemét, de végül kezébe vette a már említett csomagot. Csupán egy futó pillantást vettet rá, majd mélyen a szemembe nézett.
- Mielőtt elmesélem, miért kellett elmennem, ígérd, meg, hogy nem fogsz összeomlani, és sikoltozva elrohanni, bármit mondok is.
- Megígérem! – tettem rá ígéretet, noha sejtettem, hogy rémisztő dolgot fogok hallani. Legalábbis Damon rejtélyes arckifejezése erről árulkodott.
- A Dobozban a kedvenc boszid, Selena szíve van. – közölte halálos nyugalommal.
- Nem, az nem lehet! – ráztam meg a fejem.
- Stefan, tegnap este azért hívott fel, mert Selenát holtan találta a házában... Vivien teljesen elsápadtál. Ha nem bírja a gyomrod, akkor nem mondom tovább. – hagyta félbe a beszámolót.
- Jól vagyok! Csak Selena halálhíre döbbentett meg. – közöltem vele, ezzel is ösztönözve a folytatásra.
- A házat feldúlták. Selenára a fogadószobában leltünk rá vérbe fagyva. Szemeit kiszúrták, a szívét kitépték a mellkasából, és minden csontját összezúzták.
- Jézusom! - sóhajtottam fel – Nem érdemelt ilyen halált. Mennyit szenvedhetett? Tudjátok már ki tette?
- Igen! A névjegyét Selena vérével írta fel a falra. – fürkészte Damon az arcomat, miközben Selena kegyetlen haláltusájáról beszélt. Hallgatása megerősítette a gyanúmat a gyilkos kilétét illetően.
- Gael! Ugye?
- Igen Ö! És Vivien tudnod kell még valamit – ültetett le a székre, amiből megértettem, az igazi fekete leves, még csak most következik.
- Selena, miattad halt meg. Mert rájött Gael tervére, amiben te vagy a főszereplő. Viszont gondoskodott róla, hogy a halála ne legyen értelmetlen. Tudta, hogy Gael, végezni fog vele, ezért a jegyzeteiben elrejtett egy kis cetlit, amin felfedte előttünk is a titkot.
- Akkor gondolom, mostmár előtted sem rejtély, mi a célja velem, Gaelnek? – puhatolóztam, remélve, hogy végre megkapom a választ.

Damon a vállamra tette a kezét, leguggolt elém, és tekintetemet fogva tartva közölte, amit megtudott.
- Neked kell kihordanod és megszülnöd Gael utódját.

50. Fejezet Barátok?

Egy elgyötört, fájdalom teljes arc látványa, általában megindítja az embert. Ilyenkor legjobb tudomásom szerint, szánalmat, sajnálatot illik érezni. Ez így is lenne, ha nem Damonról lenne szó. Most viszont ő az aki, szenvedő képet vág, aki minden bizonnyal színészkedik, és valljuk be nem sok sikerrel. Számomra legalábbis nem elég meggyőző az alakítása. Éppen ellenkezőleg. A komikus jelző, jobban illik rá, mint a megható. Ha nem nálam próbálkozna, ezzel az igencsak gyatra színészi teljesítménnyel, talán még sikerrel is járna. Ezek után, egyáltalán nem csoda, hogy önkéntelenül elröhögtem magam.
- Akárki is volt a tanárod, pocsék munkát végzett. – közöltem vele, fuldokolva a nevetéstől.


Mily meglepő! Amint észrevette, hogy nem dőltem be neki, már nem próbálkozott tovább a színészkedéssel. Ehelyett férfias kisugárzását és szívdöglesztő mosolyát vetette be, ami minden női szívet megdobogtat és amelynek egy nő sem képes ellenállni. Így nem túlzás azt állítani, hogy Damon mosolyától még az Antarktisz jege is olvadásnak indulna. 
- Ezzel ne is próbálkozz!
- Mivel? – fürkészte az arcomat, karjait szorosan körém fonva. 
- Damon, nálam nem érsz el semmit a bájmosolyoddal. - jelentettem ki. Ami talán meggyőzően is hangozhatott volna, ha nem csuklik el a hangom. 
- Hidegen hagylak? Akkor miért remeg a lábad?  – súgta a fülembe. Lehelete csiklandozta a nyakamat – Édesem ne álltasd magad. Mindketten tudjuk, hogy még mindig odavagy értem. 
 - Szeretném tudni, mit akartál elérni azzal, hogy altatót kevertél az italomba? – tudakoltam, figyelmen kívül hagyva az előbbi kijelentését.
- Talán az ágyamba akartalak vinni… - vigyorgott önelégülten – De az is lehet, hogy csupán azért, mert ehhez volt kedvem.
Aha, az ágyadba, mert úgy tartotta kedved. – morogtam magamban. 


Azon törtem a fejem, hogyan törölhetném le az idétlen vigyort az arcáról, amikor a szemem sarkából megpillantottam az éjjeliszekrényen az előző napról megmaradt kávét. A nagy rend csinálásban, erről a kávés csészéről teljesen megfeledkeztem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Kiszabadítottam magam az ölelésből, kezembe vettem a csészét és egy hirtelen mozdulattal az arcába löttyintettem a már hideg kávét.  Mondanom sem kell, Damonnak nem nyerte el a tetszését, a kávés arcpakolás. A kis magán akciómat követően, annyira gyorsan történt minden, hogy feleszmélni sem volt időm. Mire felocsúdtam, már a fürdőszobában a  hideg zuhany alatt álltam, a ruháim pedig szorosan, átázva tapadtak a testemre. 
- Élvezed a fürdőt? – Damon hangjában érződött, hogy jót mulat rajtam.
Makacsul hallgattam, remélve, hogy végre békén hagy. A fogaim már vacogtak a hideg víztől, és abban is biztos voltam, ha rövid időn belül, nem jutok ki innen, nem úszom meg megfázás vagy rosszabb estben egy tüdőgyulladás nélkül. Elzártam a zuhanyt és nem törődve, Damon vágytól izzó pillantásával, felkaptam az első törölközőt, ami a kezembe akadt és a szobámba szaladtam. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, ezután gyorsan megszabadultam a nedves gönceimtől. 
- Csábosan festesz ebben a lenge öltözékben. – szólalt meg a hátam mögött.
- Te ... – bámultam rá értetlenül.
- Hogy jöttem be? – lépett közelebb – A zárt ajtó, számomra nem akadály.
- Hogy te milyen pofátlan vagy!
- Mondták már mások is. – vigyorgott szemtelenül. 
- Szeretnék megtörölközni és átöltözni  - tekertem gyorsan magam köré a törölközőt.
- Csak tessék! – mutatott a szekrényre.
- Egyedül – jelentem ki.
- Ezt már egyszer eljátszottuk. Nem emlékszel? – húzott magához, perzselő tekintettét leplezetlenül végigjártatva testemen – Akkor a tengerben fürödtél. Segítettem levenni a ruháidat és hiába is tagadnád, a közös zuhanyzás minden percét élvezted. Szeretnéd megismételni?
- Nem!  – füllentettem, hiszen álmomban már számtalanszor megismétlődött az a feledhetetlen nap.
- Vivien, te nem tudsz hazudni. A szemed elárul. 
- Tegnap este mégis túl jártam az eszeden. – emlékeztettem őt, az altatós afférunkra.
- Bevallom, nem néztem ki belőled ilyen éleslátást – bókolt a maga módján – Tényleg! Mi lett a borral?
- Ne mondd, hogy nem tudod! – hitetlenkedtem.
- Ha tudnám, nem kérdezném. – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Damon pontosan mire emlékszel a tegnap estéről? – puhatolóztam óvatosan. 
- Úgy rémlik, kicseréltem a borogatást a lábadon. Megittam a pohár bort, utána se kép, se hang.
- Amíg te kint voltál a konyhában, én megcseréltem a poharakat. - vallottam be.
- Úgy érted, én ittam meg a te borodat? – hajolt fölém feldühödve. Hangszíne egy árnyalattal mélyebbre váltott.
- Igen! – vallottam be. Feszülten vártam, hogyan reagál erre a hírre.
- Mi történt még? – kérdezősködött, hangjában fenyegető éllel. Hezitálásomat látva, még hozzáfűzte – Ha nem kezdesz el most rögtön beszélni, annak beláthatatlan következményei lesznek. Megvannak a módszereim, hogy szóra bírjalak.
- Arra nem lesz szükség! – néztem határozottan a szemébe – A gyógyszer, a szó szoros értelmében, két vállra fektetett téged. Amikor beléptem a nappaliba, csak azt láttam, hogy elterülsz a szőnyegen. 
Már szólásra nyitotta a száját, amikor árulkodóan megszólalt a mobilom. Damon töprengését kihasználva, az ágyhoz hátráltam. Úgy terveztem, hogy amíg a tegnap estén agyal, észrevétlenül lenémítom a telefont. De mint tudjuk, ember tervez…
Hogy is hihettem, hogy kijátszhatom Damon éberségét? Egy pillanat törtrésze alatt az ágyra döntött és a combomra ült. Most kivételesen szabadon hagyta a kezeimet. 
- Ezt mikor szerezted? – lengette meg előttem, dühösen a telefont.
- Ma délelőtt kaptam Robtól. Egy futár hozta.
- A szeretőd… - kezdett bele, azonban én dühösen félbeszakítottam.
- Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél! Robert a legjobb barátom, de ennyi és nem több. Nincs szeretőm.
- De szeretnéd, ha az lenne. – firtatta tovább, a Robbal való kapcsolatomat.
- Nem, nem szeretném! - összezavart a közelsége, olyannyira hogy lassan képtelen voltam, értelmes, összefüggő mondatokban beszélni. 
Hiába koncentráltam a mondanivalómra, ha mindvégig, Damon csodálatosan férfias teste lebegett a szemem előtt. 
- Ha hagyod, hogy felöltözzek, utána mindenben készséggel állok rendelkezésedre. – szaladt ki a számon, amit rögtön meg is bántam. Mert a mondat igencsak kétértelműre sikeredett..Damon pedig szándékosan még félre is értelmezte. Erre vallott a következő megjegyzése is.
- A minden, a hálószobámra és ágyamra is kiterjed? – szállt le rólam, és a kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon az ágyról.
- Nem, azt nem szándékozom megosztani veled! De beszélgethetünk Joshról. – ajánlottam fel miközben sietve felöltöztem.  
Damon türelmesen várt rám, azt viszont nem hagyta, hogy eltávolodjak tőle. Amint száraz ruhába bújtam, visszahúzott az ágyra. 
- Mit szeretnél tudni Joshról – tudakoltam tőle.
- Semmit! Nem érdekel Josh. Ő a múlt, amit a mai nappal lezártam. A videóból mindent megtudtam, ami érdekelt. Minden szava hazugság volt, aminek te ostoba módon bedőltél. – meglepett, hogy hallani sem akar Joshról. 
- Nem mindenben hazudott. – világosítottam fel a tévedéséről - Gael valóban létezik.
- Miért vagy ebben olyan biztos? 
- Robert is kutatott utána. Gael mindig más bőrébe bújva jelenik meg az emberek között. Sok feljegyzésben beszámolnak egy nagyon vonzó és végtelenül kedves férfiról, ami önmagában nem is lenne meglepő. Az viszont már igen, hogy mindig ennek a titokzatos férfinak a megjelenése után történtek a vérengzések. Legutoljára három éve hallatott magáról, akkor egy afrikai falut mészárolt le. – meséltem el, amit Robtól megtudtam, majd hozzátettem – Van még valami, ami nem hagy nyugodni.
- Ha már belekezdtél, mondd is végig. – unszolt Damon.
- Úgy érzem tudom ki ő… - nyeltem nagyot, mielőtt rátértem volna a lényegre, de Damon dühösen félbeszakított.
- Vivien, ne beszélj tő mondatokban, ha csak nem az a célod, hogy felidegesíts.
- Oké nem kertelek. – jelentettem ki magabiztosan– Szerintem Gael és Adrian egy és ugyanazon személy.
- Ha jobban belegondolok, lehet benne némi igazság. – gondolkodott el a hallottakon Damon 
- Minden egybevág, a feljegyzésekben leírtakkal.  És az sem véletlen, hogy épp itt tűnt fel. Talán még a balesetemben is benne van a keze. – soroltam fel minden gyanúmat, ami Adriannel kapcsolatban felmerült bennem.
- Ha nem csal a megérzésed és valóban ő a nagy öregek egyike, akkor nyakig benne vagyunk a…  slamasztikában. 
- Jézusom! – csaptam ijedten a homlokomra – Már emlékszem mit mondott Josh azokról a vámpírokról, akiknek fény derült a titkára. Minden vámpír az ő kezei között végzi. 
- Addig, ameddig nem győződtünk meg róla, hogy tényleg ő a mi emberünk, hiába minden tervezgetés. A leleplezéshez viszont, te is kellesz. Hajlandó lennél újra találkozni vele? 
- Ez nem is kérdés!  – ajánlottam fel önként a segítségemet – Arra is van ötletem, hogyan tehetnénk próbára. Az altató a megoldás.
- Hallgatlak.
- Tegnap este, bebizonyosodott, hogy az altatót nem viseli el a szervezetetek. Ha szerencsénk van, őt is ugyanúgy kiüti, mint téged. 


- Édesem kezdesz meglepni. – húzott gyengéden az ölébe – Az elméleteid helytállóak, az ötleteid pedig egyenesen briliánsak. Be kell ismernem, igazából csak most jöttem rá, milyen okos nő vagy. 
Damon elismerése, a szívemet melengette. Talán nincs is rá szó, ami kifejezhetné, amit abban a pillanatban éreztem. A boldogság mámora azonban, mint a pillangó, elillant, amikor rádöbbentem, Damon egy szóval sem említette, hogy sajnálná a történteket.
- Köszönöm, nagyon jól esnek a szavaid, de még tartozol nekem valamivel! – céloztam burkoltan a bocsánatkérésre.
Damon szeme megcsillant, ujját gyengéden végighúzta nyakam vonalán, majd egy gyors mozdulattal, maga alá fordított. 
- Szóban elcsépelten hangzana, ezért úgy döntöttem, természetben rovom le az adósságomat. – hajolt lassan a számra.
Nehéz volt gondolkodni, miközben a karja rám fonódott, teste szorosan hozzám simult, a feje pedig egyre közeledett az enyémhez. Egy percig csak bámult, összeszűkült szemekkel, a következő pillanatban ajkát az enyémre szorította, és úgy csókolt meg, hogy ha nem lettem volna biztos az ellenkezőjében, azt hihettem volna, így akarja kifejezni, hogy viszonozza érzelmeimet.   

49. Fejezet A Boszi ajándéka.

Damon behízelgő modora, azonnal működésbe hozta, az agyamban a fogas kerekeket. Gyanús, nagyon gyanús ez a hirtelen hangulatváltozás. Nem, ez nem lehet véletlen! A fejemet tenném rá, hogy Damon tervez valamit. Csak tudnám, mit? Miért van az az érzésem, hogy most is a bosszú munkál benne, és a váratlan kedvesség mögött, gonosz szándék bújik meg? Résen kell lennem, különben, pórul járhatok. – száguldoztak a fejemben a megválaszolásra váró kérdések.


- Vivien… - hajolt fölém Damon – Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Csak egy elszólás volt! Ne foglakozz vele. – igyekeztem kibújni a válasz alól.
- Egy pohár bortól, megoldódik majd nyelved – kacsintott rám. 
Egyáltalán nem bíztam benne. Egyértelművé vált, hogy forral valamit. Ott motoszkált a fejemben a gyanú, hogy az éjszakai borozgatás, sem véletlenül hangzott el. Ez is része a tervének. De mégis mi lehet ezzel a célja? Azt tervezi, hogy leitat,?  Esetleg belecsempész valamit az italomba? Damont ismerve, csakis a második lehetőség jöhetett szóba. 
- Szívesen meginnék egy pohár bort, de csak akkor, ha te is velem tartsz. – erőltettem mosolyt az arcomra.
Damon eltűnt a konyhában, majd a kezében két pohárral tért vissza. A gyanúm beigazolódott. A kellemesen hűvös bor, tetején ott úszkált némi fehér gyógyszer maradvány. Iszonyatos düh, uralkodott el rajtam. Még arra sem vesztegette az idejét, hogy normálisan elkeverje a porrá zúzott altatót. Mert mi más lehetne, ha nem altató? Na, megállj te aljas dög! Nem hagyom, hogy véghez vidd a terved. Valahogyan el kellene érnem, hogy kimenjen a szobából, és akkor megcserélhetem a két poharat. Most kell elővennem minden színészi képességem. Az elhatározást tett követte.
- A bokámon sajnos átmelegedett a borogatás.  – húztam végig az ujjam, izmos mellkasán – Megtennéd, hogy kicseréled?
- Már hozom is. – villantotta rám elbűvölő mosolyát, majd kifelé menet hozzátette, gondolva, hogy, a gyógyszerektől már amúgy is is kába vagyok, ezért úgy sem hallom meg  – Azt hiszed olyan ostoba vagyok, hogy bedőlök neked.? Hiába játszod a csábítás istennőjét, kénytelen leszel, egy nagy adag altatóval, ágyba bújni. 


Villámgyorsan kicseréltem a két poharat, és óriási szerencsémre még arra is maradt időm, hogy elkeverjem a gyógyszert, Így mire visszatért a szobámba már az ő poharát tartottam a kezemben. Pillanatok alatt kicserélte a bokámon a borogatást, amire már egyáltalán nem volt szükség.
- Mire igyunk? – kérdeztem , s közben színészi képességem legjavát kellet bevetnem ahhoz, hogy ne vegye észre, legszívesebben megfojtanám, vagy az ő esetében egy hegyes karót döfnék a szívébe, megmentve tőle az emberiséget.. Minden porcikámat átjárta a pokoli düh. 
- Igyunk a kibékülésre és ránk. – emelte meg a poharát, majd egy húzásra megitta a nekem szánt bort, Óvatosan kortyoltam az enyémből, nehogy Damon észrevegye a cserét.. Majd pár perc elteltével, álmosságot színlelve, arra kértem, hagyjon magamra. A lelki szemeimmel láttam, magam előtt ahogy elégedettem összedörzsöli a tenyerét. 
A házban minden elcsendesült. Sejtettem, hogy Damon örömünnepet ül a vélt győzelme felett. Áldottam a szerencsémet, és a jó megérzésemet, hogy sikerült keresztül húznom a számításait. Néhány perccel azután, hogy magamra hagyott., furcsa zörejre figyeltem fel, a nappali irányából. Hosszú percek teltek el, mire rászántam magam, hogy utánanézzek, mi okozta a különös zajt. 


 A nappaliban hihetetlen látvány fogadott. Épphogy beléptem az ajtón, Damon mint egy rongybábú csuklott össze. Először nem tudtam mire vélni, a dolgot, mígnem össze állt a kép.
Damont az altató ütötte ki. A terve szó szerint visszafelé sült el. Nem akartam elhinni, hogy egy vámpírt, aki igazából egy élő halott, kiüthet  néhány szem altató. Egyszerűen, nem tartottam lehetségesnek. De be kellett látnom, hogy nagyon is elképzelhető, hiszen a saját szememmel láttam. Lassan lépkedtem felé, de meg sem mozdult, úgy aludt mint a mormota. Elterült a szőnyegen és semmire nem reagált. Felemeltem a kezét, ami erőtlenül hullott vissza. Minden erő elszállt belőle. Zsebéből árulkodóan kandikált ki a gyógyszeres doboz. Jól sejtettem! Valóban altatót tett az italomba. Miután közelebbről is szemügyre vettem a dobozt, meg kellett állapítanom, hogy ez az altató az egyik legerősebb, amit kapni lehet. Még egy rövid ideig, elképedve bámultam a békésen szuszogó vámpírt, majd lassan erőt vett rajtam a fáradtság és.úgy döntöttem, ideje ágyba bújni. 


Másnap ugyan későn, viszont kipihentem ébredtem. Nyomban eszembe jutott Damon esete az altatóval, ami mosolyt csal az arcomra. A pórul járt személynek, nyoma sem volt, valószínű, hogy amint magához tért, felszívódott. Így felszabadultan, teljes lelki nyugalomban fogyaszthattam el a reggelimet. A nyugodt perceknek, egy autó érkezése vetett véget. Hallottam a kocsiajtó csapódását, majd rövidesen megszólat a csengő. Nem volt bennem semmi félsz, az a személy ugyanis, akitől leginkább tartottam, nem törné magát holmi csöngetéssel. 
Az ajtóban egy fiatal srác állt, kezében egy csomaggal. Miután átvettem a csomagot és aláírtam az elismervényt, kíváncsian bontottam fel és amint megláttam a vadonatúj telefont, már tudtam ki a feladó. A szobámba vonultam, bezártam az ajtót és már tárcsáztam is Robot.
- Szia kicsim!  – köszönt Rob.
- Köszönöm a telefont! Megmentetted az életemet.
- Mesélj, mi újság veled. – faggatott Rob.
- Azon kívül, hogy Damon pokollá teszi az életem? – feleltem elkeseredve.
- Még mindig nem bocsátott meg?
- Soha nem is fog! Tegnap altatót kevert az italomba. – meséltem el az esti kalandunkat.
- Ez tényleg aljas húzás volt! Ez a srác egy épületes bunkó… – szegény teljesen ledöbbent a hallottakon. 
- Jól sejtem, hogy visszavágtál neki? 
- De jól ám! – vigyorogtam, bár ezt Rob nem láthatta – Kicseréltem a poharakat. És miután megitta, padlóra került. Ezt szó szerint veheted.
- Kiütötte az altató? – hitetlenkedett. Ami nem is csoda, hisz még nekem sem sikerült feldolgoznom ezt az információt.
- De ki ám. Úgy terült el, mint egy darab rongy. Egyébként, tegnap megismertem valakit, akiben szintén nem tudom megbízhatok-e.
- Ki lenne ő? 
- A neve Adrian Wyman. Ő hozott haza, miután kibicsaklott a bokám. - meséltem Adrianről, Robnak.-  Lehet, hogy kezdek paranoiás lenni, de szerintem valami nem stimmel vele. Sármos, kedves, talán túlságosan is. Mondhatni minden nő álma.
- Arra gondolsz, hogy talán nem is ember? – fogalmazta meg a gondolataimat Rob.
- Pontosan arra.
- Tudod, a puding próbája az evés. A vámpíroké pedig…
- A bejárati ajtó. – fejeztem be a megkezdett mondatát.
- És az altató. – nevetett – Sajnálom, hogy nem láthattam, ahogy Damon elterült a padlón. Most legalább tudjuk, mivel lehet őt kordában tartani.
- Szerintem tudja mi történt, és nem fogja hagyni, hogy újra megismétlődjön.
- Viv… most le kell tennem. Mindjárt ideért a röntgen szemű ügynököm, és ahogy elnézem, ma bal lábbal kelt fel. – köszönt el sietve Rob.
- Még egyszer köszönöm a telefont és örülök, hogy tudtunk beszélni. – búcsúztam el tőle.


A Robbal folytatott beszélgetés után, némiképp visszatért belém az élet. Már nem agyaltam Damonon, ehelyett belevetettem magam a házi munkába. Egyedül Damon önkényesen elfoglalt szobájába nem léptem be. Jobbnak láttam az ő szobáját, nagy ívben elkerülni. Az alapos takarítás után, már csak a mosás maradt hátra. Épphogy beléptem a fürdőszobába, amikor ismét megszólalt a csengő és ezen a napon már másodszor érkezett csomagom.
Az első gondolatom az volt, hogy újfent Robert küldött valamit. Azonban ezt a gondolatot, máris elvetettem, mihelyt elolvastam a csomaghoz mellékelt levelet.

„Kedves Vivien!
A dobozban található lemez olyan bizonyítékot tartalmaz, amelyre szerintem, most van a legnagyobb szükséged. Tudom, hogy Damon téged hibáztat mindenért és azt is, hogy egy szavadat sem hiszi el. Hiába láttad előre az álmodban, a találkozást mégsem kerülhetted el vele. Neked Damon a Végzeted! Ha megmutatod neki ezt a felvételt, hidd el, gyökeresen meg fog változni a véleménye rólad. Hogy miért csak most küldtem el? Mert eddig én sem tudtam a létezéséről. Talán, most túl zavarosnak  tűnik amit írok, de mindent meg fogsz érteni, amikor megnézed a videót.Szeretettel: Zoella”

Egy percig sem haboztam. Feltéptem a dobozt, és kivettem a Zoella által említett DVD-t Izgatottan, kíváncsiságtól hajtva helyeztem be a lejátszóba a lemezt. Kb. egy percig, nem történt semmi, csak a fekete háttét villódzott. Ezután nem sokkal, megjelent a kijelzőn Zoella szobája. Majd pár másodpercre rá, nyílt az ajtó, amin Zoella és én léptünk be. Hát erre mondta azt a boszi, hogyha megnézem mindent megértek. Zoella megidézte Josht , és újra megelevenedett előttem az a bizonyos este. Közben a hetedik érzékem azt súgta, hogy nem vagyok egyedül. Anélkül is tudtam, hogy Damon a szobámban van, hogy egy pillanatra  levettem volna a tekintetem a képernyőről. Most az egyszer, nem érdekelt a megjelenése. A tegnap esti akciója, mérhetetlen haragot gerjesztett bennem, de próbáltam elfojtani, tudva, hogy ebből is csak ő kerülne ki győztesen. Hiába az elhatározás, a  kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem bírtam ki, hogy a szemem sarkából ne vessek rá egy pillantást. Damon az ajtófélfának támaszkodott és minden idegszálával a videóra koncentrált. Arcán, megmagyarázhatatlan érzelmek sora suhant át. Láttam rajta döbbenetet, határtalan dühöt, csalódást. Tekintetünk összekapcsolódott és lassan elindult felém, s közben keze ökölbe szorult. Mindketten hallottuk, ahogy a felvételen Josh kárörvendően kijelenti, elérte a célját és Damon soha többé nem fog hinni nekem. Ez volt az a pillanat amikor Damon, érzései újra feléledtek. Megtört arccal, szemében mélységes fájdalommal lépett hozzám, szorosan magához ölelt és gyengéden az állam alá nyúlva, felemelte a fejemet,  majd elgyötört, fájdalommal teli hangon, megszólalt.
- Sajnálom!

48.Fejezet A Lakótárs

Három nap telt el Damon költözése óta. Eddig viszonylag bonyodalommentesen zajlott a „közös” életünk, hisz alig keresztezték az útjaink egymást. Aznap mikor kész tények elé állított a költözésével kapcsolatban, majd választ sem várva magamra hagyott, sikerült egész napos elfoglaltságot találnom magamnak, szobafestés formájában. Estére már alig láttam a fáradtságtól és a szokásomtól eltérően, már este nyolckor úgy aludtam, mint a bunda. Másnap mindössze kétszer láttam őt, s mivel egy szóra sem méltatott, én sem erőltettem a társalgást. Időm nagy részét a szobámban töltöttem, olvasással és tévézéssel. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem mehet így a végtelenségig, ezért elhatároztam, hogy akárcsak ő, én sem fogok egész nap a négy fal közt senyvedni. Érdekes módon a kocsim hiányát sokkal jobban viseltem, mint a telefonomét. Biztos voltam benne, hogy Rob már keresett és mivel nem tudott elérni, aggódik miattam. Sokat törtem rajta a fejem, hogyan adhatnék életjelt magamról, míg meg nem született a mentő ötlet. Begyalogolok a városba, és megpróbálok telefont szerezni. Ha nem sikerülne, akkor ott a posta, ahonnét felhívhatom, vagy hagyhatok neki üzenetet. Damon megint csak nem mutatkozott, ami most nagyon is jól jött a tervem megvalósításához. Egy nagy csésze kávét és a kiadós reggelit követően, magamhoz vettem a kabátomat és a kedvenc hátizsákomat, majd elindultam Sparkwallbe. Alig fél óra alatt beértem a városba, de ahogy azt előre sejtettem, a telefon szerzési akcióm, hiú ábrándnak bizonyult, így nem maradt más hátra, mint a posta. Rob nem vette fel a telefont, viszont sikerült üzenetet hagynom neki. Néhány szóban ecseteltem a történteket. Hogyan fosztott meg Damon a kocsimtól, a telefonomtól, és miként költözött be hozzám. Telefonálás közben megéreztem, hogy valaki figyel. Minden feltűnést kerülve, hordoztam körbe tekintetem a kis irodában, de nem láttam senkit. Robert üzenete után, még bevásároltam némi élelmiszert, amit a magammal hozott hátizsákba pakoltam be. Miután mindent elintéztem, amit beterveztem, úgy döntöttem, ideje hazaindulni, még mielőtt, Damon a keresésemre indulna. 


Már közel jártam az erdő bejáratához, amikor hirtelen a semmiből felbukkant egy száguldó autó, ami alig néhány centire tőlem, hajtott el. Az utolsó pillanatban sikerült félre ugranom, így az út menti árokban landoltam. A hirtelen mozdulat következtében, olyan szerencsétlenül estem, hogy a bal bokám, abban a pillanatban kifordult. Nagy nehezen, ülő helyzetbe tornáztam magam, de lábra állni képtelen voltam. A tudatalattim azt súgta, hogy ez a baleset nem véletlen következett be. Abban reménykedtem, hogy valaki meglát, és kisegít szorult helyzetemből. A csodának, vagy valami másnak köszönhetően, a segítség tíz perccel később meg is érkezett, egy eszméletlenül jóképű, ragyogóan kék szemű férfi személyében. 
- Szia, mi történt? Segíthetek valamiben? – szólalt meg mellettem egy ismeretlen férfihang. 
Amikor felpillantottam megmentőmre, még a lélegzetem is elállt. Rabul ejtett férfias arca, és tengerkék szeme. Soha nem találkoztam még, ennyire vonzó pasival, eddigi életem során. Minden vágyam az volt, hogy közel kerüljek hozzá és megízlelhessem a csókját. A fájdalom a bokámban, szerencsére észhez térített, így elkínzott arccal kezdtem magyarázni a jóképű idegennek, mi is történt velem. 
- Egy őrült sofőr, kis híján elgázolt – suttogtam – Sikerül elugranom előle, de a bokám kibicsaklott.
Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon emelt a karjaiba, majd ültetett be a kocsijába. Úgy bánt velem, mint egy értékes porcelánnal. 
- Kórházba vigyelek vagy haza? – érdeklődött udvariasan.
- Ha lehet, inkább haza mennék – szerettem volna minél előbb otthon lenni és kikerülni ennek a pasinak a bűvköréből.
- Mondd a címet, és már repítelek is az otthonodba. – próbálta elterelni a figyelmemet, sajgó bokámról.
- Látod ott azt a lejárót? – mutattam az erdőbe vezető útra – Ott kell lefordulni. 
- Nehogy azt mond, hogy az erdőben laksz! – rökönyödött meg.
- Pedig ez az igazság. 


A férfi egy szó nélkül indított, majd miután behajtott az erdei útra, feltette azt a kérdést, amit már vártam. 


- Egyedül élsz? 
- Nem, pár napja van egy lakótársam. 
- Ő is ilyen csinos, mint te? – bókolt kedvesen.
- Háát… ha egy fiúra lehet ezt mondani? – kuncogtam halkan. 
- A barátod? – kérdezett rá köntörfalazás nélkül.
- Nem… Mondjuk inkább úgy, önkényes lakásfoglaló. 
- Segítsek kirakni a házadból?
Na még csak az kéne! Nem tudod, kivel húznál ujjat! – de hangosan csak annyit mondtam – Nem, inkább megvárom, hogy magától menjen el. Egyébként nem sok vizet zavar. Alig látom őt.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, és már a ház előtt álltunk.
- Köszönöm, hogy elhoztál. – fordultam felé. Szemei úgy ragyogtak, mint a gyémánt. Ajkai széles mosolyra húzódtak, s kivillantak hófehér fogai. Senki, még Damon sem volt rám ilyen hatással. Egyszerűen megbabonázott. 
- Jaj de udvariatlan vagyok! – kaptam a fejemhez – Még be sem mutatkoztam. Vivien Porter.
- Adrian Wyman.  - mutatkozott be egy kézcsók kíséretében. 


A varázslatos pillanatnak nyomban vége szakadt, amint meghallottuk a bejárati ajtó hangos csapódását. Mindketten arra felé kaptuk a fejünket. Damon, lassan, kivételesen emberi tempóban közeledett a kocsihoz. Nem tűnt épp a legnyugodtabbnak. És ez még enyhe kifejezés.  
- Róla beszéltél? – kíváncsiskodott Adrian.
- Igen! Damont csupán néhány hónapja ismerem. 
- Ha csak ilyen rövid ideje ismered, nagy felelőtlenség volt hagyni, hogy hozzád költözzön.
- Hidd el, nem fog sokáig maradni. Damon sehol sem marad hosszabb ideig. – győzködtem Adriant, de tudtam, ezzel csak magamat álltatom.  
Az említett személy, bekopogott az ablakon egy vészjósló tekintettel, hol rám, hol Adrianre pillantott. 
- Még egyszer köszönöm, hogy elhoztál. – búcsúztam el sietve. Nem akartam Damont tovább hergelni.
- Örülök, hogy segíthettem. Annak meg főként, hogy megismerhettelek. – kacsintott rám, miután segített kiszállni és kivette a hátizsákomat a hátsó ülésről. Majd beszállt a kocsiba és elhajtott. Damon úgyszintén eltűnt. Az már meg sem lepett, hogy nem szól hozzám, az viszont igen, hogy ennyire semmibe vesz.


Tehetetlenül rogytam le az ágyra. Könnyeim kicsordultak a bokámba hasító fájdalomtól. Tudtam, ha nem jegelem le azonnal a lábamat, másnapra háromszorosára dagad. Amit szerettem volna elkerülni. A fogamat összeszorítva, iszonyatos szenvedések közepette felhúztam magam az ágyról és a falnak támaszkodva, kisántikáltam a konyhába. Damon éppen akkor lépett a konyhába, amikor kivettem a hűtőből egy csomag fagyasztott borsót. 
- Ki volt ez a bájgúnár? – támadt rám dühösen.
- Ez a bájgúnár, történetesen megmentett attól, hogy továbbra is az út menti árokban ücsörögjek.
- Mit műveltél már megint, te szerencsétlen? – gúnyolódott.
Semmi értelmét nem láttam a beszélgetés folytatásának, ezért hátat fordítottam neki és bevonszoltam magam a szobámba. Miután a jeges borsót, egy törölközővel a bokámra rögzítettem, fejem alól kivettem az egyik párnát és felpolcoltam a lábamat. A fájdalom lassacskán enyhülni kezdett, amihez nagymértékben hozzájárult, a két szem gyógyszer, amit még a borogatás előtt bevettem. Félálomban érzékeltem, hogy nyílik a szobám ajtaja, és valaki az ágyam szélére ül. 
- Vivien. – amint meghallottam Damon bársonyos hangját, az álom egy csapásra kirepült a szememből.
- Nem alszom, csak pihentetem a lábamat. – suttogtam.
- Vivien, mi történt veled?  – szemében őszinte aggodalom tükröződött.
- Egy ámokfutó engem szemelt ki céltáblául. Ha nem ugrok félre, már nem élnék.
Damon arcán egy múló pillanatig a kétségbeesés jeleit véltem felfedezni. Talán mégis van remény és nem halt ki belőle minden érzelem. – ujjongtam magamban.   
- Látom, hogy fájdalmaid vannak! Megsérültél? – simogatta meg gyengéden az arcomat.
- Nem vészes. Már vettem be gyógyszert és rögtön lejegeltem a bokámat. Holnapra már nyoma sem lesz. – nyugtattam meg – Ha nincs Adrian, még most az árokban ülnék.
- Aha, tehát Adrian! – hangjából féltékenység csendült ki.


Damon a nap folyamán, kétszer cserélte a jeges borogatást a bokámon. Nem töltötte velem minden percét, de figyelt rám. Ami valljuk be, a nem túl rózsás kezdet után, igen nagy előrelépés. Titokban persze minden percben lestem, mikor lép be a szobámba. Késő este, a gondos ápolásnak köszönhetően, már egy rövid zuhany erejéig, elhagyhattam az ágyat. Előrelátóan, még a fürdőszobában felvettem egy hosszú pólót, nehogy Damon rám nyisson öltözködés közben. Már az ágyamon ültem és a hajamat szárítottam, amikor megjelent az ajtóban félmeztelenül. Csak ültem és ledermedve bámultam, izmos testét. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ugyanazt éltem át, amit nem is olyan régen, amikor megpillantottam Adriant, csak azzal a különbséggel, hogy Damont a mai napig szeretem. Adrian pedig, csupán egy múló emlék.
- Vivien, valami baj van? – jutott el lassan a tudatomig Damon hangja.
- N..n..ee..m. – dadogtam.
Egy szempillantás alatt hozzám lépett és mélyen a szemembe nézett. 
- Mitől akadt el a szavad? 
- Damon, kérlek! Nem is kérlek, inkább könyörgök, vegyél fel egy inget. – kértem gondolatban – Különben olyat teszek, amit magam is megbánok.
- Mondd Vivien, mit tennél velem!? – súgta a fülembe Damon, vágytól rekedt hangon – Mi lenne az, amit magad is megbánnál?...Hm?


Mint látjátok a történetbe új szereplő lépett, név szerint Adrian Wyman,  aki Gael néven már ismerős lehet nektek.Róla beszélt Josh, amikor a nagy öregek egyikét említette és Rob is, amikor az afrikai falu lemészárlásáról mesélt Viviennek. Raktam fel róla képet, mivel ő mostantól a történet állandó " kulcsfontosságú) szereplője  lesz.

47. Fejezet. A ház fogságában

Damon arcára pillantva, jeges borzongás futott végig a testemen. Szeme haragosan villogott, láthatóan nehezen uralkodott magán. Ajkait egy vonalba préselte össze miközben a karomnál fogva a kocsijához rángatott. Nem hagyott időt az ellenkezésre. Mielőtt lélegzethez jutottam volna, már ott ültem a fekete Corvette anyós ülésén. Összeszorítottam a számat, és dacosan kinéztem az ablakon. Arra kényszeríthet, hogy itt üljek mellette, de arra nem, hogy társalogjak is vele – gondoltam.
- Hol laksz most? – szólalt meg metsző hangon. Szándékosan nem válaszoltam, amivel még tovább gerjesztettem a haragját. Mivel nem kapott választ a kérdésére, újra megismételte majd azt is hozzátette, hogy ne húzzam tovább az idegeit, mert nagyon rosszul járok. A félelem, hogy beváltja a fenyegetését, arra késztetett, hogy eláruljam a címemet. Az út hátralévő részében, mindketten hallgatásba burkolóztunk.


A házam elé érve azonnal kiugrottam a kocsiból, és az ajtóhoz rohantam. Damon mindezt egy gunyoros mosollyal nyugtázta. Hogy is feledkezhettem meg arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy ő vámpír, és mint minden vámpír ő is villámgyorsan mozog?
- Mi van, be sem hívsz? – súgta a fülembe.
- Képzeld, nem! – feleltem nyeglén. Csak látszatra tűntem lazának, belül azonban viharos érzelmek dúltak bennem. Már a közelsége is megsemmisítő hatással volt rám.
- Biztos nem? – kérdezett vissza sejtelmes vigyorral a szája szegletében.
- Nem!
- Rendben! Kíváncsi vagyok, a kocsid nélkül, mihez kezdesz itt a semmi közepén.
Először nem értettem mire céloz a kijelentésével, és mire átláttam a szándékát, már túl késő volt. Egy szempillantás alatt maga felé fordított, és háttal az ajtónak szorított, majd még mielőtt tiltakozhattam volna, egy laza mozdulattal kiemelte a nadrágom zsebéből a slusszkulcsot.
- Még mindig nem gondoltad meg magad? – lengette meg a szemem előtt a kulcsot.
- Nem! – vágtam vissza.
Jégkék szemében ismét harag gyúlt, mikor észrevette, hogy nem táncolok úgy, ahogy ő fütyül. Sejtettem, hogy nem úszom meg egy ejnye- bejnyével, de ami ezután következett, arra végképp nem számítottam. Azt követően ugyanis, hogy megtagadtam a kérését, elővette a telefonját, majd határozott hangon arra utasította a hívott felet, hogy a kocsimat szállítsa el az Allington házba.
- Hogy lehetsz ennyire aljas? – fakadtam ki ingerülten – El akarsz vágni a külvilágtól?
- Csak rajtad áll! – felelete Damon vészjóslóan lágy hangon, s gúnyosan felhúzta a szemöldökét – Tudod, mit kell tenned.


A kocsim nélkül teljesen meg vagyok lőve, majdhogynem a ház fogságába estem és ezt a gyenge pontomat szándékozta Damon kihasználni. Ha nem akarom, hogy bezárjon a négy fal közé, engednem kell. – futott át az agyamon. Lassan kinyitottam az ajtót és halkan, szinte suttogva kimondtam az amire Damon várt – Gyere be!
Alighogy belépett a folyosóra, azonnal követelni kezdtem a kulcsomat és a kocsimat.
- Nem ígértem semmit, csupán annyit mondtam, tudod mit kell tenned! . vonta meg a vállát.
- Damon azonnal hozasd vissza a kocsimat. – kiabáltam, már szinte füstölgő fejjel.
Az arcára kiülő cinikus mosoly láttán, lassan kezdett tudatosodni bennem, hogy csak kihasználta a hiszékenységemet és esze ágában sincs betartani az ígéretét. Damon végigjárta a ház összes helyiségét, utoljára hagyva a hálószobámat. Hiába magyaráztam neki kitartóan, hogy mekkora szükségem van a kocsimra, szavaim süket fülekre találtak. Szikrázó pillantással nézett körbe a szobámban, tekintetét egy rövid pillanatig az ágyamra szegezve, majd hirtelen eltűnt, s kezében a jogosítványommal és az útlevelemmel tért vissza.
- Ezt a biztonság kedvéért magamhoz veszem. – jelentette ki, miközben az ingje zsebébe csúsztatta az irataimat – Még egyszer nem szöksz el előlem.
Elhűlve néztem, ahogy kisétál az ajtón csapdába ejtve a saját házamban.
- Akkor legalább a festéket hozd vissza, hogy kifesthessem a szobámat. – kiáltottam utána megtörten.
- Még gondolkodom rajta. – szállt be a kocsijába, majd egy utolsó pillantást vetve rám, elhajtott.


Ilyen nincs! Hogy dőlhettem be neki? Gondoskodott róla, hogy valóban elzárjon a külvilágtól. – rosszat sejtve rohantam a konyhába, ahova megérkezésünkkor letettem a telefonomat, de annak is csak a hűlt helyét találtam. Hogy az a… a telefonomat is elvitte. Tett róla, hogy segítséget se tudjak kérni! – dühöngtem hangosan.


Elgyötörten a indultam szobámba , és az ágyra vetettem magam. Kezemet a fejem alá téve, üres tekintettel bámultam a a mennyezetet, s közben azon járt az eszem, hogy megoldást keressek erre a lehetetlen helyzetre. Lassacskán elnyomott az álom, s mikor felébredtem, már kezdett alkonyodni. A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne, pár falatot enni, így ébredés után az első utam a konyhába vezetett. Félúton a konyha felé, tekintetem megakadt a festékes vödrökön, amit valaki a házamba csempészett, miközben aludtam. Az valaki pedig nem lehetett más csakis Damon. Nyomasztó volt a tudat, hogy Damon bármikor megjelenhet, és ki-be járkálhat a házamban. Hiába védte le varázsigével Zoella, mégsem sikerült megakadályoznom, hogy bejusson. Alig néhány falatot sikerült legyűrnöm a vacsorámból. A gyomrom is egy csomóba szorult, ahogy felidéztem a délután történteket. Újra magam előtt láttam, amikor megpillantottam őt, az akció filmbe beillő autós üldözéstől kezdve, egészen a távozásáig. A vacsorát követően, hosszasan áztattam magam a zuhany alatt, s eközben izgató emlékképek villantak fel egy a Damonnal közös zuhanyzásunkról. Próbáltam száműzni a gondolataimból őt, de újabb és újabb emlékek rohantak meg az első együttlétünkről és a Chris házában átélt csodás pillanatokról, ahogy megnyílt előttem, majd ahogy bevallotta, hogy féltékeny, és én mindezt egy nap leforgása alatt , tönkre tettem. Örökre elveszítettem őt. Gyűlöl. Fokozatosan törtek elő a könnyeim, mígnem már egész testemet rázta a zokogás. Sirattam az elveszett szerelmet, amiben soha többé nem lehet részem. Mikor elapadtak a könnyeim, és kicsit megnyugodtam, elzártam a vizet, megtörölköztem és belebújtam a pizsama gyanánt szolgáló kinyúlt szürke pólómba. Bekapcsoltam a tévét, és olyan műsort kerestem, ami némileg eltereli a gondolataimat Damonról. Unottan kapcsolgattam egyik csatornáról a másikra, míg végül egy romantikus film mellett döntöttem. A TV monoton hangja, lassan álomba ringatott, és mint már oly sokszor, most is Damon szerelméről álmodtam.


Másnap reggel azzal az elhatározással keltem fel, hogy megvalósítom a tervemet és kifestem a szobát. A szekrény aljából előkotortam egy régi kopott pólót és egy rövidnadrágot. Gyorsan felöltöztem és sietős léptekkel, a konyha felé vettem az irányt. A meghökkenéstől egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam a konyhapultnak támaszkodó Damont. Fekete nadrágja és szürke rövid ujjú ingje, kiemelte, izmos alakját, amit már volt szerencsém közelről is megcsodálni. Rabul ejtett a látvány és csak erőnek erejével sikerült elszakítanom tekintetem csodás testéről. Damonnak persze semmi sem kerülhette el a figyelmét, így azt is rögtön észrevette, mennyire megbámultam. Kerülve a pillantását léptem a kávéfőzőhöz, gyorsan töltöttem magamnak egy csésze kávét, majd őkelmét szóra sem méltatva a szobámba indultam.
- Engem meg sem kínálsz? – szólt utánam rideg hangon.
- Minek! Ahogy elnézem, te már úgyis otthon érzed magad. Semmi szükség rá, hogy körbe ugráljalak. Van két kezed, ki tudod szolgálni magad. – vettem oda foghegyről hátra sem nézve.
Tudtam, hogy ez a hangnem, amit megengedtem magamnak, csak olaj a tűzre és lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor Damon agya elborul, de azt sem hagyhattam, hogy úgy ugráltasson, ahogy neki tetszik. Ahogy várható volt, egy pillanat törtrésze alatt utolért és a szobámba vonszolt. Az ajtót hangos csattanással vágta be maga után, engem pedig az ágyra lökött, s még mielőtt kiszabadulhattam volna, testével az ágyhoz szorított.
- Meg sem köszönöd, hogy elhoztam a festékeidet? – hajolt fölém, miközben pillantásával szinte felnyársalt.
- Kösz! – mormoltam el egy köszönömöt és próbáltam elfordítani a fejem.
- Ennyi?
- Miért? Mit vártál, hogy a nyakadba ugrok örömömben? – kérdeztem rá, gúnyos nemtörődömséggel – Elvitted a kocsimat és az irataimat, na meg persze a telefonomat. Megfosztottál a szabadságomtól. Ezek után nehogy már elvárd, hogy örömtáncot lejtsek a tiszteletedre.
Megint nem tudtam tartani a számat. Félve emeltem rá a tekintetem. Szemei feketén izzottak, arca torz mosolyba húzódott, és ajkai közül elővillantak hegyes szemfogai. Ekkor már én is beláttam, hogy a túl messzire mentem, és talán nem épp a legbölcsebb ötlet volt, Damon idegeivel játszani, de a kimondott szavakat már nem szívhattam vissza.
- A csípős nyelved lesz a veszted! – sziszegte összeszorított fogakkal – Miért szöktél el?
- Azon a napon, mikor elhagytam Svédországot, Josh hazugsággal vett rá a szökésre. Azt állította, hogy a szándékaid nem tisztességesek és Sebastianhoz akarsz vinni. Utólag, de már sajnos későn derült ki, hogy mindenkinek hazudott. – világosítottam fel Damont, Josh mocskos tervéről, Láttam rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el, én mégis folytattam - Te is és én is, az ördögi terve része voltunk. Mindenkit átvert, de legfőképp engem.
- Remélem, nem várod, hogy ezt el is higgyem? – fúrta tekintetét mélyen az enyémbe.
- Már régen tudom, hogyan reagálod le, épp ezért, nem is győzködlek tovább. – közöltem vele, beletörődve a sorsomba.
- Honnét tudhatnád, mit gondolok? – hitetlenkedett.
- Tudom, és kész! – jelentettem ki, majd minden erőmet összeszedve, megpróbáltam lelökni magamról, de a szabadulásra tett kísérletem kudarcba fulladt.
Damon a fejem fölé szorította a kezeimet, testével szorosan az ágyhoz préselt, úgy hogy szinte már levegőt is alig kaptam. Térdével szétfeszítette a combjaimat, én pedig tehetetlenül, kiszolgáltatottan feküdtem az izmos férfitest alatt. Szabad kezével megcirógatta az arcomat, és tekintetemet fogva tartva hajolt egyre közelebb, mígnem ajkainkat már csak néhány milliméter választotta el.


- Ha azt teszed amit mondok, visszakapod a kocsidat és a jogsidat. – szólalt meg, ajkaival súrolva a számat, majd néhány másodperces csend után hozzáfűzte – Az útleveledre viszont ne számíts. Azt csak akkor kapod vissza, ha én azt jónak látom.
- Bejelentem, hogy elveszett, és csináltatok másikat.
- Megpróbálhatod, de ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.
- Mit kell tennem azért, hogy visszakapjam a dolgaimat? – puhatolóztam óvatosan.
- Mindig a rendelkezésemre kell állnod. Ellenkezés nélkül megteszed, bármit kérek is. – közölte a feltételeit, amik egy cseppet sem tetszettek. Nem szándékoztam beállni Damon, úgymond „csicskásainak” sorába és ezt minél előbb a tudomására is akartam hozni, ezért félbeszakítva a mondandóját közöltem vele.
- Tudod mit? Menj te a pokolba! Inkább ülök a négy fal között, vagy ha kell, gyalogolok mérföldeket, de akkor sem fogom hagyni, hogy te irányítsd az életemet.
- Jól meggondoltad? Ez az utolsó szavad? – nézett rám fürkész tekintettel, mintha a tényleges választ a szememből akarná kiolvasni.
- Nem fog megváltozni az álláspontom – feleltem határozottan.
- Rendben! Akkor készülj fel rá, hogy mostantól életed minden percét meg fogom keseríteni.
- Mégis mit tervezel? – motyogtam elhaló hangon.
- Hozzád költözöm!

46. Fejezet. Álom vagy Valóság?

Damon arca lassanként távolodott el tőlem, mígnem teljesen elnyelte a sötétség.
- Vivien. – jutott el lassan a tudatomig egy hang, amely engem szólongatott. Óvatosan nyitottam ki a szemem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az ágyamban fekszem.
- Vivien. – hajolt fölém Robert – Már azt hittem átalszod az egész napot.
- Rob? Te hogy kerülsz ide? Hol van Damon és miért vagyok az ágyamban?   – meredtem rá értetlenül.
- Damon? Nem vagy lázas? – fogta meg a homlokomat – Ennyire kikészített a tegnapi házavató buli? 


Végre kezdett összeállni a kép. Damon megjelenését csak álmodtam, ami azt jelenti, hogy valójában nem találthatott rám, hiszen az az sms sem lett elküldve, amit Stefan helyett ő kapott meg. Akkor mégis miért van az az érzésem, hogy ez nem csupán egy álom, hanem több annál? Minden annyira valósnak tűnt. A reggeli beszélgetésünk, az sms-ek, a meglepetés reggeli, és a talán legfontosabb mozzanat Damon felbukkanása. Semmi értelme ezen törnöm a fejem. Mit számít, hisz nem történt meg, amitől a legjobban tartottam.  – ugrottam ki boldogan az ágyból. 


Rob időközben elhagyta a szobámat, én pedig gyorsan magamra kaptam egy fehér halásznadrágot és egy halványkék pólót. A tükörbe pillantva, egy igencsak nyúzott arc nézett vissza rám. Hideg vízzel megmostam az arcomat, ami mint mindig, most is csodát művelt, és pillanatok alatt eltűntette a fekete karikákat a szemem alól. A hajammal már nem vacakoltam sokat, az ujjaimmal kicsit átfésültem és rohantam is a konyhába, az éltető kávé adagomért. 
Rob a konyhapultnak támaszkodott, és a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Elnézve őt, újra az álmom jutott eszembe. Ott is ugyanez történt, annyi különbséggel, hogy a helyszín volt más. Nyomasztó előérzet lett úrrá rajtam.  Töltöttem magamnak egy csésze kávét, hátha attól kitisztul a fejem és eltűnnek a nyugtalanító gondolatok. 
- Nem bírok ki még egy ilyen napot, ezért lenne egy ötletem, hogy biztonságban tudhassalak. - szólalt meg Rob, aminek hallatán, kis híján elejtettem a kezemben tartott csészét.
 Atya Úr Isten! Ez a mondat az álmomban is elhangzott! Sőt mi több, ez indította el a lavinát. Ha most azt mondja, amire gondolok, itt fogok lehidalni. 
- Legalább Stefannak el kéne árulnunk az új címedet. Tudom, hogy tartaná a száját, így attól nem kéne tartanunk, hogy Damon tudomást szerez róla. De azt sem hagyhatom, hogy egyedül, kiszolgáltatottan legyél itt.


Ez már nálam is betette a kiskaput. Sokkolt a tudat, hogy megálmodtam a jövőt, hisz minden pontosan úgy zajlott le, mint az álmomban. Arra azonban nem jutott időm, hogy tovább agyaljak a történteken, mert Rob már vette is elő a telefonját. Mint aki megkergült úgy ugrottam fel a székről és téptem ki a kezéből a telefont.
- Ez meg mire volt jó? – mordult rám dühösen.
- Meg kellett akadályoznom, hogy elküld az sms-t. 
- Honnét tudtad, hogy sms-t akartam írni? 
- Tudom, és azt is, hogy nem az, kapta volna meg, akinek szántad. – bizonygattam az igazamról.
- Na, most szépen leülsz arra a székre, és elmondod mi is volt ez az egész.  – mutatott a mögöttem lévő székre.
Engedelmesen leereszkedtem a székre, és belekezdtem az álmom mesélésébe. Robert türelmesen hallgatott, míg az elbeszélésben Damon üzenetéig nem jutottam.
- Szóval azt állítod, hogy Stefan helyett Damon kapta meg az üzenetet?
- Nem csak ezt állítom, tudom. És ez még nem minden… 
- Hallgatlak.
- Az sms elküldése után egy órával megjelent a kertben Damon… - haboztam a folytatással, amit Rob azonnal ki szúrt.
- Aha, és mit hallgatsz még el előlem? 
- Megpróbált elcsábítani. – motyogtam halkan, a fejemet lehajtva.
- Nem is Damon lenne, ha nem próbálkozott volna – lépett hozzám és egyik ujjával az állam alá nyúlva, felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen – Szemtanúja voltam a nagy csábítási jelenetnek?
- Nem. Te bejöttél a házba. Viszont… 
- Viszont?- kérdezett vissza
- Hogy is mondjam… – köszörültem meg a torkomat zavaromban.
- Velem kapcsolatos? – faggatózott tovább.
- Igen. 
- Ne csigázz tovább! Mondd már! – türelmetlenkedett.
- Magaddal akartál vinni Los Angelesbe. – böktem ki nagy nehezen.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy bepróbálkoztam nálad? 
- Pontosan. 
- Viv, ez miatt nem kell zavarban lenned. Tiszteletben tartom, hogy te Damont szereted, Nem mondom, hogy nem próbálkoznék, ha ő nem lenne, hiszen én is férfiból vagyok. – nézett mélyen a szemembe.
- Örülök, hogy a barátomnak tudhatlak és hidd el, ha nem lenne Damon, én sem utasítanám vissza a közeledésed. – öleltem magamhoz, majd jobbról és balról, egy-egy puszit nyomtam az arcára.   
- Lassan indulnom kell. – bontakozott ki az ölelésből - De ígérem, amint tehetem, újra meglátogatlak. 


Rövidesen már a kocsi behajtón álltunk. Rob a sporttáskáját bedobta a kocsi hátsó ülésére, majd mielőtt beszállt a kocsiba, még utoljára magához húzott.  
- Vigyázz magadra! Attól pedig nem kell tartanod, hogy Damon rád talál. Ha mégis, az nem miattam lesz. 
- Jó utat és vigyázz magadra! – búcsúztam el tőle.
Rob beszállt a kocsiba és indított. Alig tett azonban meg néhány métert, amikor hirtelen tolatni kezdett.
- Még egy kérdés és már itt sem vagyok. – villantotta rám, szívdöglesztő mosolyát – Damon az álmodban megbocsátott neked?
- Sajnos nem! Gyűlölt és kijelentette, hogy csak a testemet és a véremet akarja. – vallottam be letörten.
- Ha az álmod, a jövőt vetítette eléd, akkor Damon gyűlölete is valós és talán az is beigazolódik, hogy a mai nap folyamán összefutsz vele. – fejtette ki a véleményét, majd sietve hozzátette – Sajnálom! Így viszont tudod, mire számíthatsz, ha újra találkoztok. Szerintem csak idő kérdése, hogy minden helyreálljon köztetek. Damon egyszer úgyis megtudja az igazat Josh aljas tervéről és kénytelen lesz belátni, hogy rosszul ítélt meg téged.
- Én is ebben bízom…
- Fel a fejjel, kicsim! Hidd el, minden jóra fordul! – intett még utoljára, majd lassan eltűnt a szemem elől.


Miután Robert elutazott, úgy éreztem valamivel el kell terelnem a figyelmemet az álmomról és a fejemben dúló kusza gondolatokról, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek a városba és veszek pár doboz festéket, a már igencsak időszerű szobafestéshez. Hiába volt tegnap a ház avató buli, és látszatra minden helység frissen festettnek tűnt, azt viszont senki sem tudhatta, hogy az én szobám kimaradt az újrafestésből, és még mindig az előző tulajdonos által felvitt zöld színben díszelegtek a falak. Az általam megálmodott hálószoba szín egy a sárga sötétebb árnyalata volt, amit már régóta terveztem megvalósítani, de valahogy erre eddig nem került sor. Na majd most. Nem is tétováztam sokat, gyorsan bekaptam pár falat kekszet, reggeli gyanánt, felkaptam a slusszkulcsot, és már vágtam is be magam a kocsiba. Az üzletben nem jártam sikerrel, mert az általam keresett színt még kikeverni sem tudták. Már nyitottam az ajtót, amikor az eladó utánam szólt.
- Várjon hölgyem! A másik üzletünkben lényegesen nagyobb a választék és bármilyen színt képesek kikeverni.
- És hol van ez az üzlet? – kérdeztem rá rosszat sejtve.
- Modburyben. Kocsival alig fél óra az út, ha gondolja, elmagyarázhatom az útirányt. – ajánlotta fel segítőkészen.
- Köszönöm, ismerem az utat. – hárítottam el a felajánlott segítséget.
Újabb dilemma elé kerültem. Menjek, ne menjek? Mi lesz, ha belebotlok Damonba? Mekkora a valószínűsége, hogy az álmom, ezen része is megvalósul? Modburyben mégiscsak ő van hazai terepen. Pár percnyi töprengés után, arra az elhatározásra jutottam, hogy lesz ami lesz alapon szerencsét próbálok. Elszoruló torokkal, hajtottam át a Modbury kezdetét jelző táblán, és egyenesen a festék szaküzlethez hajtottam, ahol annak idején sokszor megfordultam. Az üzletben, néhány perc alatt kikeverték az általam elképzelt színt és már az utolsó festékes dobozt pakoltam a csomagtartóba, amikor egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.
- Hello Vivien, téged is lehet látni? 
- Szia Jason! Hogy vagy? – mosolyogtam rá boldogan. Szívből örültem a viszontlátásnak.
- Kösz, megvagyok! Hallom elköltöztél. – nézett rám fürkész tekintettel Jason.
- Igen, végre megtaláltam álmaim házát. – kacsintottam rá. 
- És hol van ez az álomház? 
- Sparkwallben.
- Hm… - túrt bele a hajába – azt hiszem, hamarosan ellátogatok a városba, és ha nem bánod, hozzád is.
- Bármikor szívesen látlak. 
- Mi újság barátok terén? – sejtettem mire kíváncsi. De szándékosan nem azt a választ adtam, amire számított.
- Vannak. Sőt mi több, három hónapja, nem más, mint Robert Pattinson is bővítette a barátaim körét.
- Na nem már! Ne várd, hogy ezt el is higgyem.
- Akár elhiszed, akár nem,akkor is igaz.  – hagytam rá a hitetlenkedést.
- És mizujs Damon téren? 
- Biztos jól van. Már régóta nem láttam. És te?
- Az utóbbi napokban, elég gyakran látni. – észrevettem, hogy az utca túloldalán álló fekete Corvettet méregeti – Nézd csak, az a kocsija, úgyhogy ő is itt lesz a közeleben.


Jason kijelentése, miszerint Damon a közelben lehet, arra késztetett, hogy minél előbb elhúzzam a csíkot a városból. Jason figyelmét sem kerülte el, a nyugtalanságom, amire azonnal rá is kérdezett.
- Jól látom, hogy nem akarsz Damonnal összefutni?
- Igen, jól látod! Épp ezért fogok most gyorsan eltűnni innét.
- Azért a számodat megkaphatom?
- Persze!  - villámgyors számcsere után, már ültem is be a kocsiba.
Még az utca végéig sem jutottam, amikor megpillantottam Damont. Egy fiatal szőke leányzót fűzögetett, teljes erőbedobással. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az álmomban. A tenyerem izzadt, úgy szorítottam a kormányt és csak reménykedhettem benne, hogy nem vesz észre. Már- már megkönnyebbültem, hogy megúszom a vele való találkozást, amikor pillantásunk találkozott. Arcán merhetetlen düh suhant át. Súgott valamit a lánynak, amire az beleegyezően bólintott, majd elindult az ellenkező irányba. Damon a tekintetemet fogva tartva indult felém, de szerencsére ebben a pillanatban a lámpa zöldre váltott. Nem foglalkoztam a sebesség korlátokkal, és gázt adtam. Csakis az lebegett a szemem előtt, hogy sürgősen magam mögött hagyjam a várost. Azonban épp hogy átléptem a város határát jelző táblát, feltűnt a távolban a fekete Corvett, ami Jason szerint Damoné. Kitartóan nyomtam a gázpedált, de a távolság köztem és Damon között fokozatosan csökkent, mígnem egy viszonylag egyenes szakaszon, a távolság csupán alig néhány méterre fogyatkozott. Újabb percekig tartó macska- egér játék után, mellém került, majd hirtelen félre rántotta a kormányt, és teljesen leszorított az út szélére. Nem kockáztathattam meg egy baleset lehetőségét, így nem tehettem mást, minthogy félreálltam a kocsival. A fekete Corvett szintén megállt mögöttem. A visszapillantó tükörből láttam, ahogy Damon kiszáll a kocsiból, dühtől eltorzult arccal elindul felém, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy feltépi az ajtót és ellentmondást nem tűrő hangon, kitessékel a kocsiból.
- Szállj ki de azonnal, és nem ajánlom, hogy ellenkezz, mert te húzod a rövidebbet!