9. Fejezet Megigézve

A gondolattól, hogy Damon látott ruha nélkül, iszonyú zavarba jöttem. Fejvesztve menekültem a fürdőszobába. Mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót, még hallottam a gúnyos kacaját. Próbáltam húzni az időt az öltözéssel és csupán remélhettem, hogy már nem lesz a szobámban, mire visszamegyek. Félve nyitottam ki az ajtót, majd óvatosan körbepillantottam. Damon szerencsére magamra hagyott. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, bár a gondolat, hogy a „vetkőzőszámom” után, újra a szemébe kell néznem, felkavart.

Az ajtón kilépve, Rowenába botlottam, azonnal feltűnt a kezében tartott bőröndje.
- Hát te? - bámultam értetlenkedve.
- Hazamegyek! Utána kell néznem, hogy halad a felújítás! Köszönöm, hogy befogadtál, de rájöttem, nem élhetek tovább vissza a vendégszereteteddel.
A megdöbbenéstől, szóhoz sem jutottam. - Rowena és kedvesség? Nem él tovább vissza a vendégszeretetemmel? Ő aki, a mindenkin átlép? Itt valami nagyon nem stimmel. Alig pár napja költözött csak hozzám, most pedig nagy hirtelenjében elutazik. – töprengtem.
Amint megpillantottam Damont a lépcső aljában, azonnal megértettem Rowena elutazásának okát. Gyanítottam, hogy az ő keze van a dologban. Emlékezetembe idéztem, mit mesélt Stefan a megigézésről.

„Társaságban nem árthat neked, de ha kettesben maradsz vele, megigézhet. Akarat nélküli bábot formálhat belőled, így bármit megtehet
veled.”

Most a saját szememmel láthattam, milyen egy akarat nélküli báb. Rowena, üveges tekintettel, mint egy alvajáró sétált le a lépcsőn és hagyta el a házat. Udvariatlanság lett volna részemről, ha nem kísérem ki, ezért gyorsan utána szaladtam. Már a kocsiban ült, amikor kiértem a ház elé. Megköszönte, hogy befogadtam és elviseltem a kitöréseit, amiből rögtön beigazolódott a gyanúm Damonnal kapcsolatban. Még utoljára megsimogattam Damon (a kutya) buksiját, és jó utat kívánva elbúcsúztam Rowenától. Néztem az egyre távolodó autót,majd amikor végleg eltűnt a szemem elől, elindultam Jasonhoz, akit már jócskán megvárakoztattam. A nappaliba lépve, újabb meglepetés fogadott, Jasonnek ugyanis nyoma veszett.
Ismertem már annyira, hogy tudjam, soha nem lépne le köszönés nélkül, ha csak rá nem veszi valaki a gyors távozásra. Ez a valaki pedig csak Damon lehetett, vagyis nem csak Rowenát, Jasont is megigézte.

Rowena hazautazott, Jason lelépett, persze egyikük sem önszántából. Én pedig egyedül maradtam… Damonnal. Mert abban holtbbiztos voltam, hogy Damon itt van a házban, sőt azt is tudtam, hol keressem. Határozott léptekkel indultam ismét a szobámba. Kivételesen most nem feküdt, hanem ült az ágyamon, és laptopomat tanulmányozta.
- Ez mi volt? – kérdeztem rá Rowena és Jason viharos eltűnésére.
- Az unokahúgod, végre belátta, hogy nem lóghat a nyakadon.
- És Jason? - faggattam tovább.
- Sürgős teendője akadt, a kávézóban. – vigyorgott Damon.
- Aha, és neked persze semmi közöd a távozásukhoz! - gúnyos félmosolyát látva, immár másodszor éreztem úgy, hogy jól pofon kellene vágni, de türtőztettem magam. - Ugyan Damon! Tudom, hogy mindkettejüket megigézted. Rowena „figyelmessége” buktatott le. Soha semmiért nem kérne elnézést, épp ellenkezőleg, ő az udvariasság fogalmát még hírből sem ismeri. Nem tudom, mit adtál be neki, de engem nem sikerült megtévesztened.

Damon egy szempillantás alatt előttem termett, és a következő pillanatban már az ágyon találtam magam. Gyorsan az ágy végébe húzódtam, amit szerencsére nem akadályozott meg.Árgus szemekkel figyeltem, ahogy összecsukja a laptopot az asztalra teszi és lefekszik. Feje alatt a kezeit ismét  összekulcsolta. Amíg Damon elnyúlt az ágyamon, addig én, mint egy riadt kis őzike, az ágy végében kuporogtam. Nyugtalanított a közelsége.
- Na, így mindjárt más. Neked is kényelmesebb, mint az ajtóban ácsorogni. – tekintetével szinte levetkőztetett.
- Szeretném tudni, miért tetted? – tudakoltam, figyelmen kívül hagyva tüzes pillantását.
 - Meguntam Rowena csacsogását és hazaküldtem, amivel valljuk be, neked is jót tettem. Csak egy kis szikra hiányzott, ahhoz, hogy megtépjétek egymást. – válaszként csak bólintottam, hisz nem tagadhattam, Damonnak igaza van, és valóban örülök Rowena elutazásának.
- Rowenát értem, de Jason… - Damon nem hagyta, hogy befejezzem a megkezdett mondatot.
- Már megint Jason! – húzta el a száját haragosan. – Mi ő neked?
- A barátom! – jelentettem ki.
- Nem hiszem, hogy szimplán csak barát – nézett mélyen a szemembe.
- Nem kértem mélylélektani elemzést! – förmedtem rá. Damon elégedetten vigyorgott, ami még jobban felbosszantott.
- Rendben, bevallom, nekem ő több mint egy barát, de már elfogadtam a tényt, hogy több úgysem lesz köztünk. Viszont azt nem értem miért érdekel téged ennyire, a szerelmi életem?
- Talán azért, mert Rowenánál jobb időtöltést találtam magamnak… - perzselő tekintete szinte égetett, amiből rájöttem, hogy ezúttal engem szemelt ki, "jobb időtöltés" gyanánt.
- Ha nincs ló, jó a szamár is alapon? Kösz, de ebből nem kérek. – feleltem.
- Nem tudod, mit hagysz ki!
- Már értem! – kiáltottam fel. – Mielőtt megölsz, még eljátszadozol velem… az ágyban. Ezt tervezted, ugye?
- Jól szórakoznánk… és ígérem kíméletesen, végzek veled, ha rád unok.

8. Fejezet A kibékülés

Életemben először sikerült tudatosan mellőznöm a félelmet. Lehunytam a szemem és gondolatban végigpörgettem magam előtt az elmúlt három hét minden mozzanatát. Viszonylag gyorsan túlléptem a Damonnal történteken. Tisztában voltam vele, hogy azon nem változtathatok. Azonban egy napot mégsem sikerült kivernem a fejemből. Mégpedig azt, amelyiken elvesztettem Jasont. Igaz csak pár napja történt, de nekem éveknek tűnt.


Így tiszta fejjel átgondolva, beláttam mennyire gyerekesen, viselkedtem.  A harag, már régen elillant. A helyében viszont maradt a kínzó magány. Elmartam magam mellől a legfontosabb embert az életemben. Hogy lehettem ekkora hülye, nem ártott ő nekem soha, azt az egy napot kivéve, de szerintem arra is van magyarázat. – szidtam magam.


A virágok bódító illatát lassan egy erőteljes férfias illat váltotta fel, majd nem sokkal ezután megéreztem, hogy valaki egyre közelebb hajol hozzám. Tudtam,  csak Damon lehet olyan pofátlan, hogy még ide is utánam jön. Amint rászántam magam, hogy felnézzek,legnagyobb meglepetésemre egy smaragdzöld szempár nézett vissza rám. Nem mertem hinni a szememnek, azt gondoltam, csak a képzeletem játszik velem. Nem, nem lehet ekkora szerencsém – mondogattam magamban – Épp ő… és itt?


-    Viv! – szólalt meg mély érzéki hangján.
-    Te… hogy… mit… - dadogtam.
-    Látom, nem találod a szavakat. – kacsintott rám Jason. Ő, aki miatt eddig ostoroztam magam, s akinek a megjelenése végtelenül boldoggá tett.
-    Hogy kerülsz ide? – tudakoltam.
-    Meséltél egyszer erről a helyről, ha jól emlékszem „elvarázsolt édenkertnek” nevezted. - tekintetét körbe hordozva a tájon folytatta. – Tegnap és ma is eljöttem ide, reméltem, hogy itt összefutunk! És lám… sikerült!
Túláradó örömömben hatalmas puszit nyomtam az arcára.
-    Bevallom, nem számítottam ilyen viharos fogadtatásra. Főleg azok után nem, ahogy elváltunk. – tekintett le rám Jason, bűnbánó arccal.
-    Mindketten hibáztunk! – feleltem halkan.
- Viv, nagyon sajnálom! Talán annyit hozhatok fel mentségemre, hogy elborult az agyam amint kérdezősködni kezdtél a Salvatore testvérekről… Nem akartam, hogy közöd legyen hozzájuk.
- Ezzel már elkéstél. – feleltem, s közben mélyen a szemébe néztem. Tekintete elfelhősödött, zöld szemei, elsötétültek. A remény ismét fellángolt bennem. Kétséget kizáróan a féltékenység jelei mutatkoztak, drága barátomon.
- Hogyan? – sziszegte Jason.
- Rowena tegnap meginvitálta őket hozzánk.
- És… – barátom kérdő tekintete és ökölbe szorított kezei mindent elárultak az érzéseiről.
- Stefant az első pillanatban megkedveltem.- Jason türelmetlenül vágott közbe.
- És Damon?
- Damont felpofoztam – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Annak a srácnak még a szeme sem áll jól. Mit követett el, hogy ennyire felhúzott?


Az agyamban a fogaskerekek ezerrel kezdtek el kattogni. Elő kell állnom egy hihető magyarázattal. Hisz mégsem mondhatom azt neki, hogy, Damon egy vámpír, aki a kíváncsiságom miatt jött a városba. Sőt mi több, azért pofoztam fel mert rájöttem, nekem szánta a vad szerepét amivel eljátszadozhat, mielőtt megöli. 
A féktelen fantáziám, sok szorult helyzetből kihúzott már, de most valahogy nem akart megszületni a válasz. A hallgatásomat Jason szerencsére úgy  értelmezte, hogy bármi történt is,biztos nem szívesen beszélek róla. Ezért nem erőltette tovább a választ, így megmenekültem egy újabb hazugságtól.


Pár másodperc elteltével,megéreztem, a csuklómon Jason ujjait,majd egy határozott mozdulattal felhúzott a fűből. A lábaim remegtek, amin szívből nevetett s közben karjait a derekam köré fonta. Nem tudom meddig álltunk így, a végtelenségig maradtam volna a karjai közt. Amikor…


Szinte a semmiből jelentek meg az addig tükörsima égbolton az esőfelhők, amiből heves zivatar kerekedett. Mindketten pillanatok alatt eláztunk.
A szakadó esőben futva tettük meg az utat a házamig. Amint a hazaértünk, gondolkodás nélkül hívtam be. Főztem Jasonnek egy erős kávét és leültettem  a nappaliba. Igyekeztem gyorsan megszárítkozni és átöltözni. A szobámban azonnal megszabadultam a vizes ruháimtól. A frissítő zuhany után, a testem köré tekert törölközőben, léptem a szekrényhez. A választásom egy fekete farmerra és egy fehér hosszú ujjú felsőre esett.
- Jó választás! Jason biztosan értékelni fogja.
Villámgyorsan fordultam a hang irányába. A látványtól egy pillanatra még a  lélegzetem is elakadt. Damon az ágyamon feküdt. Fekete ingének felső gombjait kigombolva, karjait a feje mögött összekulcsolva, fürkésző tekintettel méregetett.
- Hogy jöttél be? – kérdeztem felháborodva.
- Beengedtem magam. – válaszolta pimasz vigyorral az arcán.
- Szeretnék felöltözni. – közöltem vele.
- Csak rajta! Nem a szégyenlősségemről vagyok híres. – átható pillantásával tetőtől talpig végigmért.
- Én viszont igen, úgyhogy ha megbocsátasz, szeretnék egyedül maradni. – Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Damon nem mutatott hajlandóságot a szobám elhagyására.
- Már így is megvárattam Jasont, nyilván unatkozik.
- Azt kétlem! Rowena lefoglalta. – vigyorgott titokzatosan. – Inkább mesélj, hogy került ide. Tegnap még hallani sem akartál róla, ma pedig már együtt érkeztetek.
- Honnét tudod… – Damon a szavamba vágott.
- Hogy együtt jöttetek? Figyeltelek az ablakból. Kihasználtam a távollétedet és körülnéztem a szobádban.Viszont arra a kérdésemre, hogy került ide Jason, még mindig nem válaszoltál.
- Kibékültünk! A barátságunk immár töretlen. – magyaráztam.
- Hol esett meg a nagy találkozás? – kíváncsiskodott Damon, amit nem igazán értettem.
- Az erdőben.  – válaszoltam. Damon bosszúsan húzta el a száját,amiből arra következtettem, hogy reggel követett a rétre.  
- Ha a szobám átkutatása helyett, a rejtekhelyeden maradsz, még az ölelkezésünket is láthattad volna. - vágtam a képébe, majd emelt fővel indultam a fürdőszoba felé. Ám Damon hangja megállásra késztetett.
- Vivien… Tetszett a vetkőzőszámod! Páholyból nézhettem végig, ahogy az átázott ruhadarabok egyenként lekerültek rólad!

7.Fejezet A vadászat

Elvarázsolt Édenkert

- Na, akkor beszélgessünk! – jelentette ki Damon, közben székével közelebb csúszott hozzám. Mögöttem a fal, előttem pedig Damon zárta el a menekülés útját. – Miért pont most fedted fel magad?
- Sejtettem, hogy egyszer úgyis megtalálsz. Amúgy pedig elegem lett a bujkálásból! – közöltem vele.
- Mondd, te egyáltalán nem félsz tőlem? – az utolsó szavakat már szinte a számba suttogta, annyira közel hajolt hozzám.
- De félek… - jelentettem ki az igazsághoz híven. – És, hogy valami újdonságot is mondjak, nem kedvellek. Bocs, de nem te vagy minden nő álma.
Megint nem bírtam tartani a számat, amivel sikerült elérnem, hogy Damon pokolian dühös lett. Kezei ökölbe szorultak, acélkék szemei, pedig vörösben játszottak. Egy szempillantás alatt felrántott a székről és testével a falhoz szorított. Kezeit a fejem mellé támasztotta, így csapdába estem. Rémülten néztem jéghideg szemébe.
- Elrontottad a szórakozásomat. - préselte ki a fogai között.
- Mit rontottam el? – értetlenkedtem.
- Ugyan Vivien! Azt gondoltad, úgy jöttem a városba, hogy nem tudtam kit keresek?
- Miattam… Te tudtál rólam? - kiáltottam elképedve.
- Nem emlékszel mit írtam? - kérdezte hidegen Damon. – Már három hete nyílt titok előttem  Modbury… és te is. Utóbbit viszont elhallgattam.
- Akkor miért, hagytad, hogy titkolózzak? - tudakoltam
- Találd ki! – gúnyos mosoly játszott az ajka körül.


Nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy megértsem Damon mit miért tett. Gyilkos indulat öntötte el az agyamat.
- Vadásztál és én voltam az űzött vad… - förmedtem rá.
- Okos kislány! - Damon elégedett vigyora, volt az utolsó csepp a pohárban. Minden  dühömet beleadva, felpofoztam. Az sem érdekelt, hogy erőben nem vehetem fel vele a versenyt. A következő pillanatban, eltorzult az arca, szemei vérben forogtak, és elővillantak hegyes metszőfogai. Lelki szemeim előtt, már láttam, ahogy a nyakamnak esik, és kiszívja belőlem az utolsó csepp vért is. 


Szemeimet szorosan lehunytam, úgy vártam a végzetemet.
- Nem öllek meg… Még nem! – súgta. Szavai végzetes ítéletként hangzottak a fülemben. A tudat, hogy nem akar azonnal végezni velem, hozott egy kis megnyugvást. Viszont azt nem tudhattam, mennyi időt szán még nekem.
Léptek zaját hallottam a konyha padlóján, majd néhány másodpercre rá megéreztem, hogy Damon egy szó nélkül magamra hagyott.


Teljes önkívületben indultam a szobámba. Amint beléptem az ajtón, ledobáltam magamról a ruháimat és beálltam a forró zuhany alá. Sokáig folyattam magamra a vizet, míg a jeges dermedtség, amely minden porcikámat átjárta, kezdett felengedni. Az aznap történteket szándékosan kizártam a gondolataimból, így viszonylag lenyugodva bújtam be az ágyba. 
Hajnalban arra ébredtem, hogy egy kéz végigsimít az arcomon. Leírhatatlan boldogság árasztotta el egész testemet. Kinyitottam a szemem, de a szobámban nem volt senki. Biztos csak álmodtam. – gondoltam, majd pár perccel később újra mély álomba merültem.


Reggel, kipihenten ébredtem. A kínzó emlékeknek már nyoma sem volt. Sőt, talán még soha nem éreztem ekkora nyugalmat. Mintha a tegnapi napot csak álmodtam volna. Még pár percig lustálkodtam. Majd felkeltem, felöltöztem.és elindultam a konyhába a reggeli szokásos kávémért. A nappaliban, leültem a kedvenc kanapémra, és kortyolgattam a kávémat. A telefonom csipogása törte meg a csendet. Gyanútlanul nyitottam meg az üzenetet, amiben ez állt.

„A vadászat elkezdődött”

Mint aki megkergült, felpattantam a kanapéról és járkálni kezdtem a szobában. – Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Ez csak egy rossz álom! – háborogtam - Ki kell szellőztetnem a fejem, egy hosszú séta biztosan segít. 


Megittam a már hideg kávémat, magamhoz vettem a kabátomat és sietős léptekkel indultam, a házamtól pár száz méternyire lévő liget felé. Ez volt az egyik oka, hogy itt telepedtem le. Van aki igényli az állandó nyüzsgést, nálam ez épp fordítva van. Szeretem a magányt és a csendet. Egy hasonló séta során fedeztem fel, egy apró tisztást, amit „elvarázsolt édenkertnek” neveztem el. Szavakkal leírhatatlan a táj, a nyugalom, ami körülvesz. Ha már nagyon tele van a hócipőm mindennel, mindig ide jövök. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, már meg is érkeztem. A virágtenger mely beborította ezt a még érintetlen paradicsomot, mindig lenyűgözött. A kabátomat a fejem alá gyűrtem, és a szemem előtt táncoló felhőket bámultam. Hosszú órákra sikerült elfelednem minden bajomat és félelmemet.Nem gondoltam sem  Damonra sem a tegnapra, egészen addig, amíg ismét rám nem tört a baljós előérzet.

6. Fejezet. A vég?

- Hoppá, csak nem megzavartam valamit? – ajkai gúnyos félmosolyra húzódtak, szeme pedig huncutul csillogott.
- Beszélgettünk, más nem történt. – közöltem vele határozott hangon.
- Aha… azért vonultatok külön… - szája körül gonosz kis mosoly játszadozott.
- Tudod. - válaszolt Stefan – Semmi közöd hozzá, hogy mit tettünk, vagy mit nem. Te törődj a saját dolgoddal. Rowena már hiányol, nem venném a szívemre, ha miattunk tovább várakoztatnád.
Stefan hamar helyre tette a Mr. Szépfiút. Természetesen most sem maradt el Damon csípős megjegyzése.
  - Öcsike, a széttépett papírt a zsebedből, ne felejtsd el kidobni. - vágott vissza arcán kaján vigyorral, majd felém fordulva hozzáfűzte – Te pedig, ne játssz a tűzzel, mert megégetheted magad!

   - A bátyád egy arrogáns bunkó! – közöltem Stefannal.
Amíg csak képen láttam, vonzott a tekintete a megjelenése, mondhatni rabul ejtett. A varázs azonban abban a pillanatban elillant , amint megismertem a hús-vér Damont.
A gúnyos mosolyával , az ördögi tekintetével, a szarkasztikus humorával, és a csípős megjegyzéseivel, rövid idő alatt sikerült elérnie, hogy az úgymond rajongásom, gyűlöletbe csapjon át. Felindultságomban még arról is megfeledkeztem, hogy előtte semmi nem maradhat titokban. 
Amikor újra megjelent a konyhában, már tudtam, hogy minden szavamat hallotta. Lassan elindult felém, megállt a hátam mögött és kezét a vállamra téve, a fülemhez hajolt. Lehelete az arcomat csiklandozta.
- A nyomodban leszek. Az őrangyalod pedig nem lesz mindig melletted. – súgta.
- Hűha, most ugye meg kéne ijednem? – feleltem, hanyag nemtörődömséggel. 


Nem ismertem magamra. Egy felbőszült vámpírral kötekedtem. Mire feleszméltem, Damon már közvetlenül előttem állt. Szemei vérben forogtak ,kis híján a torkomnak ugrott. Rádöbbentem, hogy túl messzire mentem, ezért jobbnak láttam, ha angolosan távozom. Fáradtságra hivatkozva, gyorsan elköszöntem  és sietős léptekkel a szobámba indultam.


Miután becsuktam magam mögött az ajtót, lerogytam az ágy szélére. Államat a tenyerembe támasztva töprengtem. Az életem alapjaiban rendült meg. Pár óra leforgása alatt minden összekuszálódott. Ha ez az átkozott alak nem bukkan fel, a mai este is olyan lehetett volna, mint a többi. 
A mai naptól már nem vagyok biztonságban, még a saját házamban sem. Hogyha Damon tartja magát az ígéretéhez és valóban a nyomomban lesz, akkor az elkövetkező napokban minden lépésemet meg kell terveznem. – tanakodtam csendben.
 
A félelem a lebukástól, immár amúgy is megkeserítette az életem. Szinte vágytam rá, hogy lelepleződjek és kiderüljön a titkom. Nem beszélhettem nyíltan a barátaimmal sem, amit talán a legnehezebben viseltem. Lassan beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Belefáradtam a rejtőzködésbe, ezért merész lépésre szántam el magam. Emlékeztem, hogy Damon első üzeneteit, elmentettem, ami most igen jól jött a tervem megvalósításához. A számítógéphez léptem, megkerestem Damon üzenetét majd elindítottam a nyomtatást. Lelkiekben mindenre felkészülve és persze megerősödve, a kinyomtatott lappal a kezemben elindultam a nappaliba. 


Mihelyt beléptem a szobába, három szempár szegeződött rám. Stefan miután megpillantotta a kezemben lévő lapot, azonnal megértette, mire készülök. Mégsem próbálta megakadályozni, pedig tudta, hogy a vesztembe rohanok. Damon jeges tekintettel méregetett, majd lomha léptekkel elindult felém. Rowena gyűlölködő pillantása már meg sem lepett.
 
- Minek köszönhetjük, hogy újra megjelentél körünkben? - érdeklődött fagyosan Damon.
- Ennek! – válaszoltam elhaló hangon, majd a kezébe nyomtam a lapot. Az ajtót szándékosan nyitva hagytam , hogy ne akadályozzon semmi a menekülésben, ha történetesen arra kerülne sor. Amint elolvasta a saját üzenetét, amit három hete írt,  megragadta a karomat és csaknem kirángatott a folyosóra. Tekintetében mérhetetlen düh tükröződött, ezért felkészültem a legrosszabbra. A szemem sarkából még láttam, hogy Stefan felkel és elindul utánunk. Damon meg sem állt a konyháig, majd nem épp a legkíméletesebb módon ültetett le egy székre. Oldalra pillantva, megláttam Stefant.  Az ajtófélfának támaszkodott és. megtört tekintettel figyelte, bátyja minden mozdulatát.
 
Csak ne ess pánikba! - parancsolta a józan eszem, már amennyire ilyesmiről hasonló esetben szó lehet. Némán ültem,  beletörődve a sorsomba.
Néztem, ahogy Damon hoz magának is egy széket, és velem szemben lovagló ülésben helyet foglal rajta.
  Öcsike, menj, szórakoztasd Rowenát! – szólította fel Stefant, hangja nem tűrt ellentmondást – Mi pedig elbeszélgetünk Viviennel!
- Rendben, Damon, de egyet ígérj meg! Nem bántod őt! – ígértette meg vele Stefan.
  - Nem esik bántódása, ha most rögtön eltűnsz! – válaszolta metsző hangon.
Stefan  kelletlenül ugyan, de elindult Rowenához. Nem bízott Damon szavában és sajnos én sem. 

5. Fejezet. A Salvatore Testvérek

A vér kiszaladt az arcomból, teljesen összezavarodtam. A férfi, aki előttem állt…

A fényképről már jól ismert, acélkék szemű, sármos és rendkívül vonzó Damon Salvatore.

A lábaim rogyadozni kezdtek, a testemből elszállt minden erő, a szívem örült ütemben kezdett verni, a pulzusom pedig az egekbe szökött.. Gyorsan észhez kellett térnem, ha nem akartam elárulni magam. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam, amitől kitisztult a fejem.

Szerencsére Rowena felbukkanása megmentett.

- Hát itt bujkálsz, édes? – ragadta karon Damont, magával húzva a nappali felé.

Pillantása, amit felém sugárzott, azt sugallta „El a kezekkel tőle, Ő az enyém.”

Damon ellenben, nem hagyta, hogy bábként rángassák. Egy laza mozdulattal, lesöpörte Rowena kezét a karjáról. Unokahúgom kénytelen volt belátni, Damon nem fog úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. Felöltötte a bűbájos kislány álarcát, és így szólt.

- Gyere te is Vivien, csatlakozz hozzánk! .

Pár perce még ölni tudott volna a tekintetével, mert féltette a tulajdonát, ez esetben Damont. Most viszont negédesen mosolyog. Sejtettem, hogy ez megint egy taktika része. Kíváncsi voltam, mi a célja a meghívással, úgyhogy követtem őket a nappaliba.

A szobába belépve megpillantottam Stefant. Mint egy igazi úriember, felkelt és bemutatkozott.

- Szia! Stefan Salvatore és benned kit tisztelhetek?

- Vivien Porter és örülök, hogy megismerhettelek. - Már az első pillanatban megkedveltem. A tekintetéből emberség és jóindulat tükröződött. Mellette biztonságban éreztem magam, amit Damonról viszont nem mondhattam el. Tudatában voltam annak, hogy két vámpír tartózkodik a lakásomban, és mostantól bármikor megjelenhetnek nálam. Mégsem volt bennem egy csepp félelem se. Leültem a még szabad fotelba, Stefan pedig töltött nekem egy pohár bort.

Rowena és Damon a szoba egyetlen kanapéján foglalt helyet. Rowena már szinte Damon nyakába mászott és közben szempilláit rezegtette. Annyira komikus volt a helyzet, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Halk kuncogásomra mindenki felém fordult. Stefan és Damon értetlenül meredt rám, Rowena pedig majd megpukkadt mérgében, hisz az előbbi színjátéka nekem szólt.

Bocsánat! – kértem elnézést - Csak eszembe jutott egy humoros rész, az egyik kéziratomból.

- Író vagy? – kérdezte Stefan.

- Nem. Regényeket és novellákat fordítok. – magyaráztam

- Miről szól a regény? - tudakolta Damon. Eddig azt hittem teljesen leköti Rowena. Hirtelen belém bújt a kisördög.

- A vámpírok felbukkanásáról a világunkban. – feleltem. Dermedt csend fagyasztotta meg a szoba levegőjét. Rowena mindebből semmit sem vett észre. Stefan arcán látszott a döbbenet. Damon pedig haragosan húzta össze a szemöldökét és majd felnyársalt a tekintetével.

- Érdekes… - szólalt meg – Mesélj a regénybeli vámpírokról. Leplezetlenül mohó tekintetével szinte levetkőztetett. Próbáltam kiagyalni, miként mászhatnék ki ebből a hazugságból. Jenny jutott eszembe, és az, amit a boszinál tett látogatásról mesélt.

- Nincs sok mesélni valóm. – közöltem Damonnal – Csak pár oldallal vagyok kész. A regényben csak annyit írnak róluk, hogy, nem öregszenek, vonzóak, és nem árt nekik a nap.

Reméltem, hogy ezzel a magyarázattal beéri. Ha belemélyed a témába, nekem végem. Akkor holtbiztos, hogy elszólom magam. Ami mint tudjuk egyenlő a lebukásommal. Szerencsére Damon nem faggatott tovább.

Hm… Ezt megúsztam – sóhajtottam fel.

- Találkoztam, a barátoddal Jasonnel. Kávézót nyit. – jelentette ki Rowena, majd gúnyolódva hozzátette – Te miért nem segítesz neki? Ennyire önző lettél?

Jason nevének említésére felment bennem a pumpa.

- Na ide figyelj! – mondtam lassan és tagoltan, mintha egy értetlen gyerekhez beszélnék – Jenny és én hetekig dolgoztunk azon a rohadt kávézón. Jason csak kihasznált minket... Többé hallani sem akarok róla!

Rowena már szólásra nyitotta a száját, de Stefan a kérdésével megelőzte.

- Jason Gardner a barátod? – kérdezett rám.

- A volt barátom. – közöltem haragosan.

- Szóval te ajánlottad a meleg bárt? Miből gondoltad, hogy szükségünk lehet rá? - érdeklődött fejcsóválva. Látszott, hogy remekül szórakozik.

- Igen én. A faragatlan viselkedésetek miatt, ahogy átnéztetek rajtunk. – válaszoltam és mindketten elnevettük magunkat. A hangos nevetésre Rowena és Damon is felfigyelt.

- Mi olyan vicces? – kíváncsiskodott Damon.

- Emlékszel Jasonre és a meleg bárra? – kérdezte Stefan a bátyját.

- Persze, a kávézós srác aki valami Paymouthi bárt említett. Mi van vele? – értetlenkedett Damon.

- Azt a helyet úgy ajánlotta valaki. Jason csak üzenet adott át. – világosította fel Stefan.

- Aha… Csak kaphatnám a kezem közé az üzenethagyót .- morgott Damon.

- Tessék, itt vagyok! – válaszoltam.

- Te? - Damon elkapott a karomnál fogva, és olyan vadul fordított maga felé, hogy meg kellett kapaszkodnom benne. Rémülten néztem jéghideg szemébe.. Kezét a nyakamra csúsztatta, majd ujjai a tarkómat simogatták. Testemet elöntötte a forróság, a vér kiszaladt a tagjaimból. Minden egyes érintést kínzásnak éreztem. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után. Bár féltem ettől a veszélyes férfitól, mégsem tudtam elfojtani a testemet elöntő szenvedélyes vágyat. Egy pillanatra behunytam a szemem.

.- Még mindig úgy gondolod, hogy hidegen hagynak a nők? – Már a hangja is elbódított, a simogatása, pedig maga volt a gyönyörűség.

- N..n…nem - dadogtam zavartan.

- Rejtélyes nő vagy Vivien, de úgyis megtudom, mit titkolsz előlem. – súgta, hangja nem sok jót ígért. Kis idő elteltével Stefan hangja térített magamhoz.

- Vivien, megmutatnád a konyhát? – értetlenül bámultam rá. Számomra felfoghatatlan volt, miért akarja látni a konyhát. Felkelt a helyéről és Damonnak hátat fordítva állt elém. Az ujjával mutatta, hogy olvassak a szájáról. Így ezt olvastam le.. „Beszélnünk kell”. Bár sejtelmem sem volt, miről akar velem beszélni négyszemközt, mégis elindultam a konyhába.

Damon békésen aludt az ajtó előtt. A konyhában leültünk az asztalhoz. Majd Stefan tollat és papírt kért. Írás közben fennhangon dicsérte a kifinomult ízlésemet. Totálisan összezavarodtam. Mostmár végképp nem tudtam mire vélni a viselkedését. Amint a lapot elém tolta, és elolvastam, azonnal megértettem, miért volt, ez a fene nagy titkolózás.

„Nem beszélhetünk hangosan, Damon minden szavunkat hallja. Tudsz róla, hogy megszállottan keres téged?”

Kezembe vettem a tollat és a következőképpen válaszoltam.

„Most már igen… Mióta tudod, hogy engem keres?”

Ismét papírcsere következett, most Stefan válaszolt.

„A barátnőddel beszélgettél egyik este. Szerintem elég, ha annyit mondok, hidegvérű barát. Szerencséd, hogy én hallottam meg és nem Damon. Tedd azt, amit én, keress egy témát, amiről beszélgethetünk. Ha Damon nem hallja a hangod, gyanút fog.”.

Követtem Stefan példáját, hangosan megköszöntem a bókot és elmeséltem neki, hogyan kerültem ebbe a városba. Közben ezt írtam a papírra.

„Nem is sejtettem, hogy figyel valaki! Mit tenne velem Damon, ha megtalálna?”

 Eddig bele sem gondoltam, mekkora veszélyben vagyok, de Damon nevének hallatán, kezdett tudatosulni bennem, hogy már nem vehetem félvállról a fenyegetéseit.

„Nem tudom mennyire, ismered az, úgymond táplálkozási szokásainkat?”

Fejrázással jeleztem, hogy nem ismerem, ezért így folytatta.

„Tőlem nem kell tartanod, nem élek embervéren. Damon viszont igen. Ami azt jelenti, hogy veszélyben vagy. Damon hirtelen haragú, kiszámíthatatlan és a velejéig gonosz. De ne félj rám mindenben, számíthatsz, megpróbállak megóvni tőle és a titkod is biztonságban, van nálam."

A tudat, hogy Stefan mellettem áll, reménnyel töltött el. Ezernyi kérdés merült fel bennem. Közülük az egyiket számomra talán legfontosabbat le is írtam.

„Mire kell vigyáznom, Damon közelében?”

„Társaságban nem árthat neked, de ha kettesben maradsz vele, megigézhet. Akarat nélküli bábot formálhat belőled, így bármit megtehet veled.”

Stefan váratlanul elhallgatott, majd pillanatok alatt ezernyi apró darabra tépte a lapot, a papírfecniket pedig a zsebébe szórta. Kérdő tekintetemet látva, újra a szájára mutatott, így ismét onnan kellett leolvasnom a választ.

„Damon elindult felénk.”

Alig fejezte be a mondatot, megjelent Damon.

4.Fejezet. A látogató

Rowena és kutyája

A mély és pihentető álmomat, a csengő hangja zavarta meg. Majd megunja és elmegy! – gondoltam. Azonban tévedtem. A látogatóm, kitartónak bizonyult.
Félálomban botorkáltam az ajtóhoz. Amint kinyitottam, egy fekete valami viharzott be. A lendület ledöntött a lábamról, így az előszoba szőnyegpadlóján landoltam. Megmozdulni sem tudtam, mert az a valami vagy valaki a padlóhoz szegezett. Félve nyitottam ki a szemem, ám amikor végre megtettem, egy meleg barna szempárba tekintettem.
 - Damon! – hallottam meg unokahúgom hangját.
Damon itt van és vele az unokahúgom is? – a gondolat, hogy Rowena behívta a házba, megrémített. 
- Helló, nővérkém. Látom, már sikerült is közelebbi ismeretségbe kerülnöd Damonnal! – a hang irányába fordítottam a fejem, és végre megláttam Rowenát.
Amint elmúlt az első ijedség, kezdett kitisztulni a kép körülöttem. Bár így is kellett egy kis idő, hogy eljusson a tudatomig, Rowena a kora reggeli látogatóm és Damon egy kutya.


- Kedvel téged. – vigyorgott unokahúgom.
- Örülök neki, de ha lennél szíves megszabadítani tőle, azt megköszönném!
Rowenának csak egy szavába került, és újra szabad voltam. Damon leült a gazdája lábához, így végre megnézhettem magamnak. Nem mondhatnám, hogy nagy szakértője lennék a kutyafajtáknak, de a dán dogot bármikor felismerem. Azonnal megértettem, miért választotta Rowena ezt a nevet. Damon hatalmas fekete teste sátáni benyomást keltett bennem. Mintha személyesen az ördöggel találkoztam volna. 
- Mi szél hozott errefelé? – gyanítottam, hogy nem egy szimpla rokonlátogatásra ugrott be hozzám. Ahhoz ő túl agyafúrt. Ismeretem őt, mint a rossz pénzt.
- Felújítják a lakásomat, s mivel nem volt hol meghúznom magam, rögtön rád gondoltam. 
- Meddig tart a felújítás? 
- Három hétig. Ellakhatok addig a vendégszobában? – mesterien űzte embertársai manipulálását, de nálam nem járt sikerrel. Erre ő is hamar rájött, így bevettette a félénk őzike tekintetet, amellyel még a jéghegyet is sikerült volna megolvasztania. Nem tudom mi ütött belém, talán megsajnáltam. Befogadtam, pedig nagyon is a tudatában voltam annak, hogy sok kellemetlenséget fog még okozni nekem. Ami egykettőre be is következett.


Rowena behozta a csomagjait a kocsijából, megreggeliztünk, ezután pedig eltűnt a szobájában. Az utóbbi időben, igencsak elhanyagoltam a munkámat, pedig valamiből meg kell élnem. A költözés előtt egy londoni kiadónak dolgoztam, és mivel a munkaköröm nem helyhez kötött, így a fordítást és lektorálást itt Modburyben is tudtam fojtatni. Tudtam, hogy három kézirat is vár rám, tehát ha időben le akarom adni, akkor nincs egy perc vesztegetni való időm se. Félve kapcsoltam be a laptopot. Utoljára akkor használtam, amikor Damon megfenyegetett. Remegő kezekkel nyitottam meg a szövegszerkesztőt. Lassan kezdtem megnyugodni, hisz percekig nem történt semmi. A rossz előérzet mégsem akart elmúlni. Sejtettem hogy ismét írni fog. Talán a hatodik érzékem súgta meg. A kezemet elvettem a klaviatúráról, hátradőltem és vártam.
Rövidesen meg mozdult a kurzor, és megjelent az újabb üzenet.

„Gondolom, már értesültél róla, hogy beköltöztem a városodba. Pofonegyszerű volt kideríteni hol laksz. Arra ugye végképp nem számítottál, hogy utánad jövök? Megvettem az Allington Villát és az öcsémmel, aki mellesleg 182éves, átszeltük az óceánt és ideköltöztünk… Mivel ma ilyen beszédes kedvemben vagyok, megosztok veled még egy titkot… Már három héttel ezelőtt, amikor az első üzenetet kaptad, tudtam Modburyről. Ezek után hiába próbálsz elbújni előlem. Úgyis megtalállak!
Damon „

Meglepő higgadtsággal fogadtam az újabb üzenetet. Az ijedtségnek még a nyoma sem látszott rajtam. Pár hét alatt, úgy látszik sikerült leküzdenem a félelmemet. Nem is tulajdonítottam, nagy jelentőséget annak, hogy egy felbőszített vámpír fenyeget. Egyetlen mozdulattal bezártam az oldalt és innét, már csak a munkámra összpontosítottam. Belefeledkeztem a kéziratokba. A történetek, és maga az írásmód is lebilincselt. Mindössze arra a pár percre, amíg megebédeltem, szakítottam meg a munkát. Késő délután, mikor már összefolytak a szemem előtt a betűk, úgy döntöttem, aznapra befejezem, és pihenek egy keveset. Kikapcsoltam a gépet, leheveredtem az ágyamra, és hamarosan el is nyomott az álom. Még félálomban hallottam Rowena hangját, ahogy közli, bemegy a városba vásárolni.


Besötétedett, mire felébredtem. Újfent előtört a délelőtti baljós előérzet. Egyenesen a konyhába indultam, de a nappali ajtaja előtt megtorpantam. Hangfoszlányok szűrődtek ki a szobából. A hangok alapján úgy gondoltam, hogy hárman lehetnek. Egy nő, ő Rowena és két férfi, őket viszont nem sikerült felismernem. Nem állt szándékomban hallgatózni, így siettem tovább a konyhába. A konyhaajtó előtt feküdt Damon. Óriási boci szemekkel bámult rám, majd az egyik mancsával elém tolta az üres kutyatálat.
Rowenát annyira leköti a két vendége, hogy a kutyáról teljesen megfeledkezett. – bosszankodtam, majd letérdeltem Damonhoz, és megsimogattam a buksiját.




- Na, gyere, te ördögfajzat. Keresünk neked valami ennivalót. – hívtam a kutyát a konyhába. Ebben a pillanatban egy bársonyos hang szólalt meg közvetlenül mögöttem. 
- Mivel akarod jóllakatni? 
- Felvágottal és tejjel. 
- A fél fogára sem lesz elég. – ezt én is tudtam. Tisztában voltam a kutya méreteivel, azonban a gunyoros hangnem visszavágásra késztetett.
- Akkor én leszek a vacsorája! – vettem oda foghegyről.
- Hogy hívják a kutyádat? – kíváncsiskodott az idegen, figyelmen kívül hagyva az előbbi válaszom.
- Damon. – közöltem vele, majd felvilágosítottam arról is, hogy a kutya nem az enyém, hanem Rowenáé.


Felnézni továbbra sem mertem, úgy tettem mintha nagyon lekötne Damon cirógatása. Abban bíztam, hamarosan megunja, hogy csak a hátammal beszélgethet, és végre visszamegy a nappaliba. Viszont tévedtem.. A vállamon egy kéz szorítását éreztem majd egy pillanat tört része alatt a férfi karjaiban találtam magam. Az illat, ami testéből áradt, megrészegített. Már nem kerülhettem el, hogy ránézzek, így lassan ráemeltem a tekintetem, a látványtól pedig szó szerint ledermedtem…

3. Fejezet Az új lakók

Mostmár sokadszorra felejtettem el levegőt venni. Amint meghallottam a Salvatore testvérek nevét, meghűlt bennem a vér. Nem vagyok egy félős kislány, de most jeges rémület fogott el. A kezem annyira remegett, hogy el kellett rejtenem az ölembe. Csak pár hetükbe telt, hogy megtalálják a városomat. Ezek után gyerekjáték lesz rám bukkanniuk. Mit tesznek majd velem? Túlélem egyáltalán? Azzal, hogy rájuk találtam, biztosan kivívtam a haragjukat. Veszélybe sodortam a legjobb barátnőmet is. Azt soha nem bocsátom meg magamnak, ha miattam valami baja esik. Talán el kéne költöznöm, így megóvhatnám a barátaimat. - elmélkedtem csendben.
Jenny az egész idő alatt engem figyelt, most nem bízott a „hidegvéremben”. Jason ebből semmit nem vett észre és ennek így is kellett maradnia. Mielőtt visszamegyünk Modburybe, szerettem volna minél többet megtudni Damonról és Stefanról. Tudtam, ha én kezdek kérdezősködni a Satvatore testvérekről, azt Jason azonnal kiszúrja. Ha netán még el is szólja magát előttük, az egyenlő a lebukásommal.

Némi tanakodás után, rájöttem, mit kell tennem. Sajnos Jennivel nem beszélhettünk nyíltan, mégis valahogy tudatnom kellett vele a tervemet. Ezért kieszeltem, hogy smst írok neki. Így ezt az üzenetet küldtem.

„Jól vagyok, miattam ne idegeskedj. Faggasd tovább Jasont a „vámpírjainkról”. 

Azonnal jelzett a telefonja, észrevettem, hogy meglepődött, nem értette, miért küldök neki smst, amikor egy légtérben vagyunk. Szerencsére gyorsan kapcsolt. Elrakta a telefont és Jason felé fordult.
- Honnét tudod, hogy fiatalok az új lakók? – puhatolózott óvatosan.
- Mert láttam őket. – vonta meg a vállát Jason.
- Mikor? – a válaszát ennyire még soha nem vártam.
- Tegnap délután. Ti annyira elmerültetek a festésben, hogy észre sem vettétek őket. Pedig közel egy órát beszélgettünk pár méterre tőletek.
- Bejöttek a kávézóba, és te nem is szóltál nekünk? – Jenny kiakadt, mint a kakukkos óra.

- Beköszöntek és bemutatkoztak, mint ahogy általában az új lakók szoktak. Rólatok szinte tudomást sem vettek. Még a neveteket sem kérdezték. Mielőtt elmentek, titeket és engem is meghívtak a házukba. – a gúnyos hangvétel, és az hogy, elhallgatta a meghívást, nálam is kiverte a biztosítékot.

- Tudod Jason eddig a barátomnak hittelek, elnéztem a hibáidat, azt is, hogy manapság állandóan lerázol, halaszthatatlan teendőkre hivatkozva. De most elástad magad előttem. Nem az esik rosszul, hogy nem mutattál be bennünket, és hogy elhallgattad a meghívást, hanem az, ahogy és amilyen hangnemben az imént előadtad magad. Az pedig, hogy a Salvatore testvérek levegőnek néztek minket, csak őket minősíti! – az utolsó szavakat, már szinte ordítottam.
– A közös munkának, mától vége! Az új barátaidnak pedig ajánlom figyelmébe a Le Cafe-t!                          (szerk. megjegyzése -A Le Cafe egy meleg bár)
A bennem tomboló indulatok ellenére, alig sikerült visszafojtani a nevetést. Jenny rázkódó válla pedig magáért beszélt. A hirtelen hangulatváltása azonban, még engem is meglepett. Ráparancsolt Jasonre, hogy forduljon vissza, és azonnal vigye haza.

Jason szó nélkül visszafordult Modbury felé. A hazaút teljes némaságban telt. Sajnos a napom nem úgy alakult, ahogy terveztem. Elveszítettem, egy barátot. Az esély hogy valaha is közelebb kerüljek Jasonhoz elúszott. A rossz dolgok ellenére, épp a mai nap, hozta el nekem a nyugalmat. Már nem kellett tartanom a Damonnal való esetleges találkozástól, hiszen kiderült, nem sikerült kinyomoznia, ki fedezte fel a titkát. Vagyis nem tud „rólam”. Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy Mistic Fallsból képes volt elköltözni egy isten háta mögötti angliai kisvárosba. Mindezt azért, hogy megtaláljon.

Este, mielőtt az álmok világába merültem volna, gondolatban még egyszer átéltem mi minden történt, miután hazaértünk.

Jasont egy pillantásra sem méltatva szálltunk ki a kocsiból. Amint beléptünk Jenny lakásába, hangos röhögésben törtünk ki. Percek teltek el mire, sikerült lenyugodnunk.
- Gondoltál már rá, mi történik, ha tényleg ajánlja nekik? – vigyorgott Jen.
- Az már legyen az ő gondja. – vontam meg a vállam.
- De gonosz vagy! – nézett rám megrovóan.
- Ő pedig aljas. Ha lehet, hanyagoljuk a Jason témát. – kértem Jennit.
- Akkor jöhetnek a „vámpírjaink”. Eddig mit tudunk róluk? – nézett rám kérdőn.
- Nem öregszenek és megtaláltak. – jelentettem ki.
- Hm… Elmondom én, mit tudtam meg. – kezdett bele újabb monológjába. – Én is nyomoztam egy keveset. Paymoutban meglátogattam egy boszorkányt.
- Te egy boszinál, ugye csak viccelsz? – hihetetlennek tartottam, amit mondott. Hisz nála ijedősebb és hitetlenebb csajszi, nincs még egy a világon.
- Eddig én sem hittem bennük, de mióta tudok a vámpírjaidról, a hozzáállásom gyökeresen megváltozott, a nem evilági dolgok iránt. Serena, így hívják a boszorkányt, már várt engem, azt is tudta miért keresem. Elmondta, hogy a fokhagyma, a szentelt víz és az ezüst csak a filmekben hatásos. A mi vámpírjainkra nem hat. Elpusztítani csak egy módon lehet őket, ha karót verünk a szívükbe. Nem árt nekik a napfény, villámgyorsak, az érzékeik kifinomultak. Messziről meghallják a leghalkabb suttogást is. Viszont nem képesek a gondolatolvasásra.
- Van esetleg még valami, amit tudnom kell? – kérdeztem rá Jennire.
- Igen, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. A vámpírok csak akkor tudnak bemenni egy lakásba vagy házba, ha behívják őket. Ha már behívtad őket, bármikor megjelenhetnek nálad. Akár még éjszaka is.
- Jen, ez mind szép és jó… lenne, ha használhatnánk is ezt a tudást, de sajnálatos módon a kezünk meg van kötve! Mi nem tudhatunk a vámpírokról. – világítottam rá a tényekre.
- Igazad van, valóban nem tehetünk semmit, de az inkognitónkat megőrizhetjük.
- Hogyan? – tudakoltam.
- Emlékszel mit mondott Jason? Nem is foglalkoztak velünk a Salvatore testvérek. Ami azt jelenti, hogy Damon még csak nem is gyanakszik ránk. Ha továbbra is „láthatatlanok” maradunk, nem kell tartanunk a lelepleződéstől…

A nap további részében kerültük a Jason és vámpírtémát. Jenny megemlítette, hogy hamarosan újból meglátogatja Serenat és megkért, hogy kísérjem el. Persze rögtön igent mondtam. Villámgyorsan elszaladt az idő. Már kezdett esteledni mire észbe kaptam.
Nem mertem megkockáztatni, hogy sötétedés után induljak haza, emlékeztem Damon üzenetére a sötét utcáról, ezért gyorsan elbúcsúztam Jennitől. Amint kiléptem az ajtón, még utánam szólt.
- Aztán csak óvatosan a „hidegvérű” barátainkkal!
- Ne aggódj! – kiáltottam nevetve – Ma nem én, leszek a fő fogás.
- Vigyázz, még valaki meghall minket. – aggodalmaskodott Jenny.
- Dehogy , nincs itt senki! – mutattam körbe.

De azt nem tudhattam, hogy nem messze tőlem a fák között valaki figyel, és minden szavunkat hallja.