3. Fejezet Az új lakók

Mostmár sokadszorra felejtettem el levegőt venni. Amint meghallottam a Salvatore testvérek nevét, meghűlt bennem a vér. Nem vagyok egy félős kislány, de most jeges rémület fogott el. A kezem annyira remegett, hogy el kellett rejtenem az ölembe. Csak pár hetükbe telt, hogy megtalálják a városomat. Ezek után gyerekjáték lesz rám bukkanniuk. Mit tesznek majd velem? Túlélem egyáltalán? Azzal, hogy rájuk találtam, biztosan kivívtam a haragjukat. Veszélybe sodortam a legjobb barátnőmet is. Azt soha nem bocsátom meg magamnak, ha miattam valami baja esik. Talán el kéne költöznöm, így megóvhatnám a barátaimat. - elmélkedtem csendben.
Jenny az egész idő alatt engem figyelt, most nem bízott a „hidegvéremben”. Jason ebből semmit nem vett észre és ennek így is kellett maradnia. Mielőtt visszamegyünk Modburybe, szerettem volna minél többet megtudni Damonról és Stefanról. Tudtam, ha én kezdek kérdezősködni a Satvatore testvérekről, azt Jason azonnal kiszúrja. Ha netán még el is szólja magát előttük, az egyenlő a lebukásommal.

Némi tanakodás után, rájöttem, mit kell tennem. Sajnos Jennivel nem beszélhettünk nyíltan, mégis valahogy tudatnom kellett vele a tervemet. Ezért kieszeltem, hogy smst írok neki. Így ezt az üzenetet küldtem.

„Jól vagyok, miattam ne idegeskedj. Faggasd tovább Jasont a „vámpírjainkról”. 

Azonnal jelzett a telefonja, észrevettem, hogy meglepődött, nem értette, miért küldök neki smst, amikor egy légtérben vagyunk. Szerencsére gyorsan kapcsolt. Elrakta a telefont és Jason felé fordult.
- Honnét tudod, hogy fiatalok az új lakók? – puhatolózott óvatosan.
- Mert láttam őket. – vonta meg a vállát Jason.
- Mikor? – a válaszát ennyire még soha nem vártam.
- Tegnap délután. Ti annyira elmerültetek a festésben, hogy észre sem vettétek őket. Pedig közel egy órát beszélgettünk pár méterre tőletek.
- Bejöttek a kávézóba, és te nem is szóltál nekünk? – Jenny kiakadt, mint a kakukkos óra.

- Beköszöntek és bemutatkoztak, mint ahogy általában az új lakók szoktak. Rólatok szinte tudomást sem vettek. Még a neveteket sem kérdezték. Mielőtt elmentek, titeket és engem is meghívtak a házukba. – a gúnyos hangvétel, és az hogy, elhallgatta a meghívást, nálam is kiverte a biztosítékot.

- Tudod Jason eddig a barátomnak hittelek, elnéztem a hibáidat, azt is, hogy manapság állandóan lerázol, halaszthatatlan teendőkre hivatkozva. De most elástad magad előttem. Nem az esik rosszul, hogy nem mutattál be bennünket, és hogy elhallgattad a meghívást, hanem az, ahogy és amilyen hangnemben az imént előadtad magad. Az pedig, hogy a Salvatore testvérek levegőnek néztek minket, csak őket minősíti! – az utolsó szavakat, már szinte ordítottam.
– A közös munkának, mától vége! Az új barátaidnak pedig ajánlom figyelmébe a Le Cafe-t!                          (szerk. megjegyzése -A Le Cafe egy meleg bár)
A bennem tomboló indulatok ellenére, alig sikerült visszafojtani a nevetést. Jenny rázkódó válla pedig magáért beszélt. A hirtelen hangulatváltása azonban, még engem is meglepett. Ráparancsolt Jasonre, hogy forduljon vissza, és azonnal vigye haza.

Jason szó nélkül visszafordult Modbury felé. A hazaút teljes némaságban telt. Sajnos a napom nem úgy alakult, ahogy terveztem. Elveszítettem, egy barátot. Az esély hogy valaha is közelebb kerüljek Jasonhoz elúszott. A rossz dolgok ellenére, épp a mai nap, hozta el nekem a nyugalmat. Már nem kellett tartanom a Damonnal való esetleges találkozástól, hiszen kiderült, nem sikerült kinyomoznia, ki fedezte fel a titkát. Vagyis nem tud „rólam”. Mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy Mistic Fallsból képes volt elköltözni egy isten háta mögötti angliai kisvárosba. Mindezt azért, hogy megtaláljon.

Este, mielőtt az álmok világába merültem volna, gondolatban még egyszer átéltem mi minden történt, miután hazaértünk.

Jasont egy pillantásra sem méltatva szálltunk ki a kocsiból. Amint beléptünk Jenny lakásába, hangos röhögésben törtünk ki. Percek teltek el mire, sikerült lenyugodnunk.
- Gondoltál már rá, mi történik, ha tényleg ajánlja nekik? – vigyorgott Jen.
- Az már legyen az ő gondja. – vontam meg a vállam.
- De gonosz vagy! – nézett rám megrovóan.
- Ő pedig aljas. Ha lehet, hanyagoljuk a Jason témát. – kértem Jennit.
- Akkor jöhetnek a „vámpírjaink”. Eddig mit tudunk róluk? – nézett rám kérdőn.
- Nem öregszenek és megtaláltak. – jelentettem ki.
- Hm… Elmondom én, mit tudtam meg. – kezdett bele újabb monológjába. – Én is nyomoztam egy keveset. Paymoutban meglátogattam egy boszorkányt.
- Te egy boszinál, ugye csak viccelsz? – hihetetlennek tartottam, amit mondott. Hisz nála ijedősebb és hitetlenebb csajszi, nincs még egy a világon.
- Eddig én sem hittem bennük, de mióta tudok a vámpírjaidról, a hozzáállásom gyökeresen megváltozott, a nem evilági dolgok iránt. Serena, így hívják a boszorkányt, már várt engem, azt is tudta miért keresem. Elmondta, hogy a fokhagyma, a szentelt víz és az ezüst csak a filmekben hatásos. A mi vámpírjainkra nem hat. Elpusztítani csak egy módon lehet őket, ha karót verünk a szívükbe. Nem árt nekik a napfény, villámgyorsak, az érzékeik kifinomultak. Messziről meghallják a leghalkabb suttogást is. Viszont nem képesek a gondolatolvasásra.
- Van esetleg még valami, amit tudnom kell? – kérdeztem rá Jennire.
- Igen, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. A vámpírok csak akkor tudnak bemenni egy lakásba vagy házba, ha behívják őket. Ha már behívtad őket, bármikor megjelenhetnek nálad. Akár még éjszaka is.
- Jen, ez mind szép és jó… lenne, ha használhatnánk is ezt a tudást, de sajnálatos módon a kezünk meg van kötve! Mi nem tudhatunk a vámpírokról. – világítottam rá a tényekre.
- Igazad van, valóban nem tehetünk semmit, de az inkognitónkat megőrizhetjük.
- Hogyan? – tudakoltam.
- Emlékszel mit mondott Jason? Nem is foglalkoztak velünk a Salvatore testvérek. Ami azt jelenti, hogy Damon még csak nem is gyanakszik ránk. Ha továbbra is „láthatatlanok” maradunk, nem kell tartanunk a lelepleződéstől…

A nap további részében kerültük a Jason és vámpírtémát. Jenny megemlítette, hogy hamarosan újból meglátogatja Serenat és megkért, hogy kísérjem el. Persze rögtön igent mondtam. Villámgyorsan elszaladt az idő. Már kezdett esteledni mire észbe kaptam.
Nem mertem megkockáztatni, hogy sötétedés után induljak haza, emlékeztem Damon üzenetére a sötét utcáról, ezért gyorsan elbúcsúztam Jennitől. Amint kiléptem az ajtón, még utánam szólt.
- Aztán csak óvatosan a „hidegvérű” barátainkkal!
- Ne aggódj! – kiáltottam nevetve – Ma nem én, leszek a fő fogás.
- Vigyázz, még valaki meghall minket. – aggodalmaskodott Jenny.
- Dehogy , nincs itt senki! – mutattam körbe.

De azt nem tudhattam, hogy nem messze tőlem a fák között valaki figyel, és minden szavunkat hallja.