Adrian hiába nem válaszolt a kérdésemre, és tűnt el egy szempillantás alatt. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy Ő Gael. Teltek a napok, és az orvos, aki megvizsgált, többé nem jött be hozzám, ami csakis azt jelenhette, hogy az elszólásáért az életével fizetett. Minden egyes nap attól rettegtem, mikor tér vissza Gael, tudva, mire akar felhasználni. A szobám kicsinyke kis ablakán beszűrődő fényekből, sikerült megfigyelnem az idő múlását. A sötétség beálltából tudtam, egy újabb nap ért véget. Így telt el több mint egy hét. Az erőm már fogytán volt, ami nem is meglepő azok után, hogy száraz kenyéren és vízen éltem. A napjaim, javarészt, alvással teltek. Az álmok világába menekültem, így vészeltem át, a megpróbáltatásokat. A szíjakat amivel kikötöztek két nap után vették le rólam. Ezen a napon engedtek először zuhanyozni. A gondolat, hogy tisztálkodhatok, minden mást háttérbe szorított. Így a legkevésbé sem érdekelt, hogy az ápoló egy percre sem hagyott magamra. Kigúvadó szemekkel bámult rám, de szerencsére nem erőszakoskodott. Magam sem tudom miért, de megbíztam benne. De nem mindenki volt olyan kedves velem, mint ő, aki nap, mint nap elvitt fürdeni. A többiek ott ütöttek, ahol értek. Úgyszólván örömüket lelték a kínzásomban. A rendszeres verések és ütlegelések következtében, a testemet zúzódások és véraláfutások tarkították. Minden porcikám sajgott, a rúgásoktól és a botütésektől és csak az isteni szerencsének köszönhettem, hogy nem tört el semmim. A bottal való ütlegelés volt a kedvenc játékszerük. A combomon kezdték és a hátamon fejezték be.
A már említett ápoló, a raboskodásom utolsó estéjén, váratlanul felbukkant a szobámban és óriási döbbenetemre angolul szólalt meg:
- Tudom, ki tart téged fogva és tudomásom van a vámpírok létezéséről is.
- Akkor, gondolom, azzal is tisztában vagy, hogy ki Adrian. – kérdeztem rá.
- Igen! Ő a legnagyobb pokolfajzat, akit csak hordott a hátán a Föld – szólalt meg dühösen, majd a kezemet enyhén megszorítva, nyugtatgatni kezdett. – Segítek neked megszökni. Ma este, hozok ruhát, élelmet, és leviszlek a barlangba, amiről még Ő sem tud.
- Köszönöm! Ugye tudod, hogy ezzel szó szerint az életemet mented meg? – néztem rá, végtelen hálával.
- A barlangban már egyedül kell boldogulnod – világított rá a kőkemény tényekre – Remélem, tudsz úszni.
- Tudok! Miért?
- Mennem kell! Este jövök! - indult el az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna a folyosóra, még hozzátette:
- Itt nem használhatjuk a telefont. De este kapsz tőlem egyet, és amint lent leszel a barlangban, telefonálhatsz is.
A szabadulásomig az órák, csigalassúsággal teltek. Késő este, amikor, teljesen elcsendesedett az épület, végre-valahára nyílt az ajtó és megjelent a névtelen megmentőm. A sporttáskából, farmert, pólót és egy vastag pulóvert húzott elő. A másfél hetes bezártság után, élvezni akartam kicsit a szabadság érzését. Mondhatni önkívületben szippantottam be, a frissen mosott ruhák illatát, a megmentőm azonban, türelmetlenül kezdte nézegetni az óráját. Villámgyorsan magamra öltöttem a ruhákat, és halk léptekkel, csaknem osonva, a sötét folyosón követtem a férfit. Időközben a megmentőm elárulta a nevét, így már nem a "névtelen megmentőmként", hanem Luigi-ként szólíthattam. A konyhába érve, egy csapóajtón keresztül jutottunk le a pincébe, ahol Luigi, félrehúzva egy használaton kívüli szekrényt, a falból egy kiálló téglát megmozdítva, újabb ajtót nyitott meg. Azonnal megértettem, miért hozta a vastag pulóvert. A barlangban ugyanis dermesztő hideg fogadott.
- Tovább nem mehetek! – búcsúzott el, a kezembe nyomva a sporttáskát, egy zseblámpát és egy régi típusú mobil telefont.
- Mindent köszönök! – nem győztem eléggé hálálkodni, a segítségéért.
- Vigyázz magadra! – szólt még utoljára mielőtt eltűnt a mögöttem bezáródó fal mögött.
Egyedül maradtam egy sötét, hideg barlangban, amit Luigi szerint Gael nem ismer. Egy percet sem vesztegethettem el, ezért sietve tovább indultam a barlang belsejébe. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy az időm véges, hiszen legkésőbb napfelkeltekor fel fogják fedezni az eltűnésemet, amiről Gael is hamarosan értesülni fog. A gyomrom hangosan méltatlankodott, s mivel Luigi említette, hogy a sporttáskába némi élelmet is elrejtett, nekem pedig óriási szükségem volt az energia bevitelre, így pillanatok alatt eltüntettem két szendvicset és egy szelet csokoládét. Valóságos mennyei csemegének számított, a hosszas koplalás után. Miután csillapítottam az éhségemet, a telefonra pillantva, úgy döntöttem, megpróbálom felhívni Jent és ha szerencsém van, Damon is a közelben lesz. Az elhatározást azonnal tett követte. Már a tudat, hogy van térerő, boldoggá tett, amit csak tetézett, a sikeres hívás. Két kicsengés után, a vonal túlsó végén meghallottam Jen hangját.
- Itt Jennifer Halloway, ott ki beszél?
- Jen, én vagyok az… Vivien – szóltam bele el-el csukló hangon.
- Viv! – kiáltott boldogan – Hol vagy most? Mindenki téged keres.
- Olaszországban, egy barlangban. – közöltem vele, s eközben meghallottam a háttérben Damon hangját, amint azt kérdezi tőle: kivel beszél. Abban a pillanatban, ahogy Jen kiejtette a nevemet a száján, Damon átvette tőle a telefont.
- Viv, tényleg te vagy az? – kérdezte kétségbeesett hangon.
- Igen Damon én vagyok. Adrian vagyis Gael, Olaszországba hozott és egy Poveglia nevű szigeten tartott fogva. De sikerült megszöknöm és most az intézet alatti barlangban vagyok. A segítőm biztosított róla, hogy Gael, nem fog meg találni, mert nem tud a barlangról, ettől függetlenül, legkésőbb napfelkeltéig el kell tűnnöm a szigetről. Azt viszont tudnotok kell, hogy Sebastian és Alexander, rátok feni a fogát, és ők ketten Gaelt szolgálják, mivel Ő teremtette őket.– próbáltam minden lényeges információt belesűríteni ebbe a néhány mondatba.
- Mindent megteszek, hogy kiszabadítsalak onnét. Tarts ki... – nem sikerült lepleznie a kétségbeesését. A hangja elárulta, hogy nincs a helyzet magaslatán.
A telefon hirtelen elnémult, megszűnt a térerő, én pedig áldottam az eszemet, hogy még időben értesítettem őket. A kimerültségemet, mintha elfújták volna, már nyoma sem volt. Olyan hihetetlen erőt adott, a beszélgetés, hogy a további utat, majdhogy nem futva tettem meg. Nem foglalkoztam a kiálló sziklákkal sem, amelyek véresre vagdalták a lábamat. Egyetlen egy cél lebegett a szemem előtt, az hogy napkelte előtt elhagyjam a szigetet. Ezzel is növelve a megmenekülés esélyét. Erőfeszítéseimet siker koronázta. A barlang kijáratához érve, határtalan örömmel, tekintettem fel a csillagos égre.
A megkönnyebbülés azonban nem tartott sokáig. Elég volt egy pillantás, a fodrozódó víztükörre és abban a szent pillanatban értelmet nyert Luigi kérdése. Nyilvánvalóvá vált, hogy az utolsó akadályt úszva kell leküzdenem. A lábam, és a karom több sebből vérzett, a kényszerű koplalás és az állandó verés miatt pedig majdhogynem az erőm végén jártam. A kimerültség, amely elkeseredettséggel vegyült ismét erőt vett rajtam. Magam elé képzeltem szerelmem arcát, a gyönyörű kék szemeit, az ajkát, mely oly sok csókot adott és a napot, amikor kimondta: Szeretlek. Ez, adta meg a végső lökést, ahhoz hogy folytatni tudjam az utamat. Belevetettem magam a vízbe és elkezdtem úszni. A remény fénysugara, akkor gyúlt fel, amikor teljesen véletlenül oldalara pillantottam, és megláttam a elszabadult ladikot, mely a víz hátán himbálódzott. Mintha csak a sors rendelte volna oda. Minden erőmet összeszedve, odaúsztam, és felhúztam magam a kis csónakba. A szememet elhomályosították a boldogság könnyei. A sötétben tapogatózva, fedeztem fel az evezőket, a csónak aljában, amit azonnal használtba is vettem. Alig tudtam megtartani, de nem adhattam fel, a cél előtt. Tudtam, ha elég erős vagyok és sikerül kitartanom a túlpartig, megmenekülök Gael karmaiból…
/Damon szemszöge/
A nap amikor Vivien eltűnt, kitörölhetetlenül az agyamba égett. Minden követ megmozgattam, hogy a nyomára bukkanjak, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mindenkit mozgósítottam, hátha ők nagyobb sikerrel járnak, de egytől-egyig falakba ütköztek. Robert, Amerikában, Chris és Stefan, Kelet-Európában kutatott, míg én Angliát tettem tűvé érte. De sehol sem találtuk. Hiábavalónak bizonyult, minden a - felkutatására - tett kísérletük. Egy valami azonban bizonyossá vált. Mégpedig az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy vele együtt Gael is felszívódott. A zsigereimben éreztem, ez nem lehet a véletlen műve. Az eltűnése utáni kilencedik napon, amikor az újabb kutatóexpedíciót szerveztük, váratlanul hírt kaptunk felőle. A csodával határos módon, ő maga jelentkezett. A tanácskozásunkat, amelyen mindenki – még Chris és Robert is – részt vett, Jennifer telefonjának csörgése zavarta meg.
- Itt Jennifer Halloway, ott ki beszél? – szólt bele.
Jen pupillái kitágultak, a szája elnyílt, annyira meglepte a hívó.
- Viv! – kiáltott fel – Hol vagy most? Mindenki téged keres.
Jóformán kitéptem Jen kezéből a telefont, amiért egy megrovó pillantást kaptam.
- Viv, tényleg te vagy az? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen Damon én vagyok. Adrian vagyis Gael, Olaszországba hozott és egy Poveglia nevű szigeten tartott fogva. De sikerült megszöknöm és most az intézet alatti barlangban vagyok. A segítőm biztosított róla, hogy Gael, nem fog meg találni, mert nem tud a barlangról, ettől függetlenül, legkésőbb napfelkeltéig el kell tűnnöm a szigetről. Azt viszont tudnotok kell, hogy Sebastian és Alexander, rátok feni a fogát, és ők ketten Gaelt szolgálják, mivel Ő teremtette őket.– darálta le egy szuszra. Épp csak annyi időm maradt, hogy, megnyugtassam: Mindent megteszek, hogy kiszabadítsam, és már el is tűnt az éterből. Hiába hívtam vissza, a telefont már nem vette fel. A rövid beszélgetés alatt, Vivien hangja megtörten és elkínzottan csengett. A halk suttogásszerű beszéd, pedig arra engedett következtetni, hogy alig pislákol benne élet szikrája. Ez a felismerés iszonyatosan megrázott. A düh elemi erővel tört rám, amit egy a falra mért ökölcsapással vezettem le. Megfogadtam, hogy bosszút állok azokon, akik ezt tették vele.
Gyorsan összegeztem magamban a hallottakat, nem volt időm azon agyalni, hogyan, s miként került Olaszországba. Ráérek ezzel, majd akkor foglalkozni, ha már biztonságban tudtam. Az idő sürgetett. Villámgyorsan, kellett kieszelnem a mentési tervet. Mindössze hat óra állt rendelkezésemre, hogy valamilyen úton-módon eljussak Olaszországba, felkutassam az általa megnevezett szigetet és megmentsem őt. Tisztában voltam vele, ha nem találom meg, még pirkadat előtt, akkor örökre elveszítem…
