Damon rám talált. Vége a bujkálásnak. Talán jobb is így. Amúgy sem menekülhetek egész életemben előle. Az sms-ből ugyan nem derült ki, mennyire haragszik rám, de anélkül is tudom, nem lesz leányálom az újbóli találkozás. Szegény Rob magát okolja, a történtek miatt, és hiába bizonygatom, hogy nem haragszom rá, nem akarja, vagy nem tudja elhinni. Rossz nézni az elgyötört arckifejezését. Muszáj tennem valamit, hogy újra mosolyt csaljak az arcára és visszakapjam az én életvidám, szédítő mosolyú barátomat.
- Értsd már meg, tényleg nem haragszom rád! – ismételtem el immár sokadszorra – Damon, úgyis megtalált volna. Így legalább nem ér váratlanul a megjelenése.
- Hogy lehettem ekkora hülye? – szidta magát, arcát a kezébe temetve.
- Ne emészd már magad! – szóltam rá kicsit erőteljesebb hangon, amire hirtelen felkapta a fejét - Megnyugtatásodra közlöm, én már túl is lépten ezen a kis incidensen.
- Biztos? Nem fogod az orrom alá dörgölni, mekkora barom vagyok?
- Nem! Zárjuk le ezt a témát, egyszer s, mindenkorra. Inkább nézz ki! – mutattam az ablak felé. - Ezer ágra süt a nap, kár lenne itt bent rostokolni, ilyen csodás időben.
- Igazad van! – kacsintott rám megkönnyebbülve, s már indult is ki a kertbe.
- Mit ennél reggelire? – kiáltottam utána – Van tej, tojás, kenyér, felvágott, sonka, és gabonapehely.
- Csábító lenne egy igazi angolos reggeli, de mivel tartanom kell a súlyomat, megelégszem a gabonapehellyel is.
- Istenem! Robert Pattinson félti az alakját! Újabb szalagcím a bulvársajtónak. – nevettem el magam, annyira komikusnak tűnt Rob kijelentése.
- Te csak ne nevess. – nézett rám megrovóan, de a szemében egy huncut szikra villant meg – Sajnos minden egyes dekával el kell számolnom az ügynökömnek. Stefaninak olyan éles a szeme, hogy a legapróbb súlyfelesleget is azonnal kiszúrja rajtam.
- Nehogy azt mondd, hogy te is nyuszi kaján élsz?
- Nem, azért annyira nem durvult még el a helyzet. Nagyon jól tudod, hogy a hamburgernek és Colának nem tudok ellenállni. Ezek a gyengéim. Épp ezért fogom most vissza magam…
- De nem nálam. Már tudom is mit fogunk enni. Ígérem nagyon is kedvedre való lesz. – vágtam a szavába - Azt viszont nagyon megköszönném, ha addig, amíg telefonálok kivinnéd a kertbe a műanyag asztalt és a székeket.
Robert egy szó nélkül felkapta a teraszra kirakott asztalt, én pedig gyorsan megrendeltem az ételt, egy közeli étteremből. Mandy és Tim, Amerikából, New Orleansból vándoroltak ide. Első látásra beleszerettek a városunkba, úgy ahogy engem, őket is elbűvölte a kisváros varázsa. Nem sokkal az ideérkezésük után, megvásároltak egy üres telket, amin most a házuk és a nemrég megnyílt éttermük áll. A származásukat, a mai napig büszkén vállalják, ezért az étlapról sem maradhatott le, Rob kedvence, a hamburger, és a sült krumpli, na és persze az elmaradhatatlan Cola sem. Tim biztosított róla, hogy húsz percen belül, ki is szállítják a megrendelt ételt. Mivel tisztában voltam vele, hogy a hamburger és a sült krumpli, nem éppen reggelinek való, már meg sem lepett a Tim hangjában megbúvó hitetlenkedés, amikor kétszer is rákérdezett, tényleg reggelire akarjuk-e elfogyasztani. Alig telt el negyed óra, már meg is érkezett a futár, aki a kezembe nyomta a két zacskót, majd hozzátette, hogy nem kell fizetnem, mert ez a a ház ajándéka. A két papírzacskót kivittem a kertbe és letettem az asztalra. Rob a gondolatiba merülve üldögélt a tóparton, még azt sem vette észre, hogy a kezében tartott cigaretta már teljesen leégett. Láttam rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.
- Meghoztam a reggelit. – érintettem meg a vállát, amire rögtön felkapta a fejét.
- Hm… mennyei illatokat érzek. Mi jót hoztál?
- Nézz bele a zacskóba és megtudod.
Nem kellett neki kétszer mondani, mint akit puskából lőttek ki, úgy pattant fel. Hatalmas mosoly terült el az arcán, amikor megpillantotta a kedvenc ételeit.
- Angyal vagy! Esküszöm, ha nem lenne Damon, minden erőmmel azon lennék, hogy a barátnőm legyél.
- Azon már nem kell fáradoznod - kacsintottam rá - A barátnőd vagyok.
- Te is tudod, hogy értettem. Lehet, hogy nekem már kevés a barátságod és tegyük fel, azt szeretném, hogy ne csak a "barátnőm" legyél.
Meglepődni sem volt időm, olyan gyorsan ölelt magához. A baráti évődésnek, hirtelen vége szakadt. Rob tekintete az ajkaimra siklott, amitől borzongás futott végig a testemen.
- Gyere velem Los Angelesbe!
- Hogy hova? – néztem rá meglepetten.
- Jól hallottad! – nézett mélyen a szemembe, tekintetéből kiolvashattam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. Ölelése szorosabbá vált. Ajkai lassan közeledtek az enyémhez…
- Vivien, nem megy sehova! – hangzott fel mögöttünk, egy jól ismert hang, amelyet akár ezer közül is kapásból felismernék.
- D…da..Damon … - fordultam dadogva a hang irányába.
Damon alig egy méterre állt tőlünk. A már jól megszokott fekete nadrág és fekete ing képezte a ruházatát. Megjelenése most sem hagyott hidegen. A szívem, veszett iramban kezdett verni, a pulzusom újfent az egekbe szökött.
- Nocsak, az elveszett bárányka megkerült. – húzta el a száját gúnyosan – Csak nem zavartam meg az idilli pillanatot?
- Gyorsan ideértél. – szólalt meg Rob, szándékosan figyelmen kívül hagyva, Damon kérdését – Még egy órája sincs, hogy megtudtad Vivien címét.
Kibontakoztam az ölelésből, és leültem a Damontól távolabb eső székre. A hátamban éreztem a szúrós pillantását, amivel végigmért. Rob szintén követte a példámat, ő is helyet foglalt. Damon jelenlétével mit sem törődve, kivette a zacskóból a két hamburgert a sült krumplit és egy-egy doboz Colát, majd miután testvérisen elosztotta kettőnk közt, jóízűen falatozni kezdett. Damon villámgyorsan kerített magának egy széket, és olyannyira közül ült le hozzám, hogy a vállaink már-már összeértek.
- Hol voltál, amikor az sms-t küldtük? – kérdezett rá Rob arra, ami engem is nagyon foglalkoztatott.
- A közelben. – felelte rejtélyesen Damon.
- Kerested Vivient? – faggatta tovább Rob.
- Egy rövid ideig, de beleuntam. – vonta meg a vállát.
- Akkor gondolom, Josh aljas tervéről sem tudsz!
- Nem, és nem is érdekel, milyen kamu dumát akartok beadni nekem.
- Én is itt vagyok. – vágtam Damon szavába, mostmár igencsak dühösen – Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék.
- Nem érdemelsz mást, azok után, hogy mindenkit átejtettél. – mért végig megvetően Damon – Szegény szerelmes lovagod, is bedőlt a hazugságaidnak.
- Te már régen eldöntötted, hogy meg sem hallgatsz. Csak egy valamit nem értek, akkor mégis minek jöttél ide?
- Tartozol nekem. – súgta a fülembe.
- Tényleg nem érdekel mi történt Viviennel? – próbálkozott újra Rob
- Kár a gőzért! Damont nem érdekli az igazság. Ő már elkönyvelte magában, hogy hazug vagyok. Bocs de elment az étvágyam. – tettem vissza a zacskóba, a még meg sem kezdett hamburgert - Hozok magamnak egy kávét, te is kérsz?
Rob válasz helyett csak bólintott. Damont szántszándékkal nem kérdeztem, úgy éreztem az lesz a legjobb, ha levegőnek tekintem. Nem hagyja, hogy megvédjem magam, nem kíváncsi arra, mi is történt valójában. Valahol számítottam is erre, hiszen, mindenféle magyarázat nélkül léptem le. Joshnak bejött a terve és az utolsó szavai is beigazolódtak. Miszerint Damon soha nem fog már hinni nekem. Mostantól bármikor beállíthat, de csakis a kertig juthat, mert a házba nem fogom behívni. A magánszférámat ameddig csak tehetem, óvni fogom a vámpíroktól, így Damontól is. Zoella ebben nagy segítségemre volt, amikor olyan varázsigével látta el a házat, ami megakadályozza a nem evilági lényeknek a házba való bejutást, és kizárólag csak az jöhet be, akit maga a tulajdonos, (ez esetben én), hív be. Nekem pedig eszem ágában sincs, beinvitálni azt, akiben nem bízhatok meg száz százalékosan. A kihűlt kávékat a mosogatóba öntöttem, majd frisset főztem helyette. Közben azon agyaltam, mit akarhat Damon, milyen adósságot akar behajtani rajtam. De hiába törtem a fejem, nem jutottam egyről a kettőre. Gondolataim ide-oda cikáztak a kávézóbéli szökésem és Josh vallomása között. Damonnak azon az ominózus napon, még voltak érzései, amit Josh terve sikeresen ki is ölt belőle. Az imént kaphattam egy kis ízelítőt abból, mennyire gyűlöl. Csoda kéne ahhoz, hogy Damon újra bízzon bennem. Nagyon jól tudom, hogy aznap eljátszottam a bizalmát, de annyit akkor is megérdemelnék, hogy meghallgasson. De nem fog. Hajthatatlan. Nem tudom, mi lenne a jó megoldás ezek után. Most kéne okosnak lennem. Robert magával akar vinni Amerikába. Mit tegyek? Menjek vele? Válasszam a megfutamodást, vagy maradjak és nézzek szembe Damon gyűlöletével? – míg a megoldáson törtem a fejem, lefőtt a kávé.
Kitöltöttem két csészébe a kávét, és a torkomban dobogó szívvel elindultam a kertbe, ahol Damon és Rob némán méregették egymást. Damon egy szempillantás alatt előttem termett, letette az asztalra a csészéket, majd közölte hogy beszélni akar velem.
- Akkor beszélj vele. – felelte Rob, s közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
- Négyszemközt! – jelentette ki Damon.
- Vivien? Te mit szeretnél?
- Menj be a házba! Ha bántani akar, úgysem tehetsz ellene semmit. – feleltem beletörődve az elkerülhetetlenbe.
- Okos kislány. – súgta Damon, majd Rob felé fordulva és így folytatta – Hallottad, nincs rád szüksége.
Miután Robert eltűnt a házban, leültem a tópartra, direkt hátat fordítva Damonnak.
- Szép ház, távol mindentől és meglepően közel a régihez. Itt senki nem hallja meg, ha segítségért kiáltasz. Ide is olyan könnyű bejutni, mint Modburyben?
- Ha azt tervezed, hogy valakivel behívatod magad, kudarcot fogsz vallani. Ide csak az lép be, akit én behívok - adtam tudtára, erősen megnyomva az „én” szócskát.
Damonnak nagyon nem tetszett a válaszom, mert egy erős szorítással felrántott a földről, és a következő pillanatban, testével a ház falának szorított.
- Mióta tart ez a kapcsolat közted és közte?
- Mi csak barátok vagyunk. – feleltem az igazsághoz híven, bár Rob vallomása, arra késztetett hogy magamban átértékeljem a barátság fogalmát.
- Aha, én meg szűz vagyok! Mondd, mégis kit akarsz átverni? - hajolt közelebb, tekintetével fogva tartva az enyémet – Még engem sem vettetek észre, annyira elmerültetek egymásban.
- Te észrevétlenül mozogsz.
- Oké és mivel magyarázod, hogy elhívott Amerikába. Nehogy azt mondd, hogy azt is pusztán baráti szívességből. Ostobább vagy mint hittem, ha ezt is a barátsággal magyarázod.
Damon ölelése egyre szorosabbá vált, már alig kaptam levegőt. Ajkai alig néhány centire voltak a számtól. Lehelete súrolta az arcomat. Szemében harag és vágy tükröződött.
- Miért érdekel? Te állítólag már végeztél velem.
- Tévedsz! Még korántsem végeztem veled. – suttogta, már szinte a számba.
- Miért vagy itt? – tettem fel újra a kérdést, amire az előbb nem kaptam egyértelmű választ.
- Behajtom rajtad az adósságodat.
- Nem tartozom semmivel.
- Úgy látom segítenem kell egy kicsit felfrissíteni a memóriádat... – tolta térdét a combjaim közé.
Derekamon és a csípőmön lágyan végigfuttatta az ujjait, majd keze bekúszott a felsőm alá. Lehunytam a szemem, átadva magam a gyengéd érintéseknek. Csókja áramütésként ért, így ajkaim akaratlanul is megnyíltak kutakodó nyelve előtt. Ő ezt azonnal kihasználta és nyelvével mélyen a számba hatolt. Míg nyelveink szenvedélyes táncukat járták, kezei sem maradtak tétlenek. Ujjait becsúsztatta a melltartóm alá, gyengéden cirógatva a melleimet, majd lejjebb haladva a hasam érzékeny bőrén simított végig. Az agyamban akkor szólalt meg a vészcsengő, amikor testét szorosan hozzám préselte, és megéreztem a csípőmön férfias vágyának bizonyítékát.
- Hagyd abba. – szakítottam el ajkaimat az övétől – Áruld el, mit akarsz tőlem!
Damon továbbra is a falnak szorított, nem hagyta, hogy kiszabaduljak az ölelésből. Lassan a fülemhez hajolt és jéghideg, minden érzelmet nélkülöző hangon válaszolt a feltett kérdésre.
- A testedet és a véredet akarom!
A házavató buli a várakozásomnak megfelelően alakult. Susanna volt az egyetlen, akinek semmi nem tetszett. Vele már az első naptól kezdve, tudtam, hogy soha nem leszünk jóban. Ő az a tipikus cicababa, akinek, csak a vásárláson és a pasizáson jár az esze. Apuci, pici kislánya, akinek mindent ezüst tálcán kínált az élet. Minden megnyilvánulása, gonoszkodásból állt. Nem csak velem, mindenkivel így viselkedett. A városka lakói, már megszokták a stílusát, és csak legyintettek egyet. Engem viszont új lakó lévén, kiszúrt, s mivel nem ismertem, nem is gyanítottam hogy egy gonosz perszóna. A szemem azonban, már első héten kinyílt, ezután már nagy ívben elkerültem a leányzót. A házavatóra szándékosan, nem hívtam meg, de ő tett róla, hogy mégis megjelenjen a házamban. Már akkor, amikor betette a lábát az ajtón, sejtettem, hogy gondok lesznek vele.
Sokan kérdezgettek arról, miért nem a város szívébe költöztem, hiszen ott is lett volna eladó ház. Nem is egy. Senki nem értette, miért választottam mégis ezt az elhagyatott házikót, amely épp egy erdő közepén állt. Hiába bizonygattam, hogy első látásra beleszerettem ebbe a házba, a vendégeim többsége mégis értetlenül bámult rám. Szerintük ez a hely nem egy magányos fiatal lánynak való, attól a gondolattól pedig szabályosan irtóztak, hogy akárcsak egy éjszakát is eltöltsenek itt. Elegem lett abból, hogy mindenki a házvásárlásommal van elfoglalva. Aki eddig nem értette meg, mit, miért tettem, az ezután sem fogja. Beleuntam a magyarázkodásba, szerettem volna, ha végre leszállnak rólam. Úgy döntöttem, ideje felvilágosítani a jó népet a meglepetés vendégről, akinek bármelyik percben várható volt az érkezése, ezért hangosan megköszörültem a torkomat, majd amikor minden szempár rám szegeződött, így szóltam.
- Hamarosan megérkezik, egy barátom, akit sokan ismerhettek a tv-ből és a moziból.
- Ki az? Zenész? Színész? Áruld már el! – záporoztak a kérdések.
- Robert Pattinson – böktem ki végül. A szobára néma csend ereszkedett, mindenki elnémult és elhűlve néztek rám.
- Na ne röhögtess! Pont Ő! – szólalt meg Susanna. Szavai csöpögtek a gúnytól - Szóba sem állna egy ilyen jöttmenttel, mint te!
Na megállj csak! Fogsz te még koppanni! Alig vártam, hogy lássam pofára esni, ezt az elkényeztetett szöszit. Hiányzott Rob, hiába beszéltünk órákat, már nagyon vágytam rá, hogy újra láthassam. Mióta visszarepült Montrealba, csak az éteren keresztül tartottuk a kapcsolatot. Ha ő nincs, nem tudom, hogyan vészeltem volna át ezt az időszakot. Ő tartotta bennem a lelket, és vett rá az újrakezdésre is. – gondolataimból, egy, a ház előtt megálló autó hangja rázott fel.
Sietve nyitottam ki a bejárati ajtót, és mikor megláttam, Rob kócos fejét, boldogan vetettem magam a nyakába.
- Szia kicsim! – nyomott két puszit az arcomra.
- Örülök, hogy itt vagy! Nagyon hiányoztál!
- Te is nekem! – nézett körbe kíváncsian – El sem hiszem, hogy, képes voltál a semmi közepére költözni.
- Már te is kezded…
- Mi ez a többes szám? - nézett rám, kérdő tekintettel.
- A vendégeim is ugyanezt szajkózzák.
- Amiben igazat is adok nekik! – hangjába aggodalom vegyült - Itt senki nem lesz, aki megvédjen. Belegondoltál te ebbe?
- Igen! Bele! – vallottam be – De te is tudod, hogy miért választottam a magányt…
- Ne vitatkozzunk, nem is ezért jöttem. – kacsintott rám – Ne várakoztassunk meg a vendégeidet. Látom a szemedben, hogy készülsz valamire.
- Túl jól ismersz. – hajtottam le a fejem szégyenlősen.
- Na, ki vele, miben sántikálsz!?
- Amikor elárultam nekik, hogy te is jössz ma este, Suzanna, akiről már meséltem neked, kinevetett, mondván, hogy te egy ilyen jöttmenttel, mint én szóba sem állnál.
- És ha jól gondlom, most szeretnéd pofára ejteni a kiscsajt! - nevetett szívből Rob – Akkor épp ideje színre lépnünk.
A derekamat átkarolva, húzott magával a nappaliba. A kis belépőnk olyannyira jól sikerült, hogy jelenlévőknek tátva maradt a szája. Amikor végre felocsúdtak, első döbbenetükből, egy pillanat alatt körbefogták Robertet. Elégtétellel állapítottam meg, hogy Suzanna, elsápad az irigységtől, és leforrázva hazakullog. Senki nem hiányolta, sőt szerintem rajtam kívül, észre sem vette senki, a távozását. Ezután, jó egy órán át, faggatták Robot a szerepeiről, a forgatásokról stb. Ő pedig készségesen válaszolgatott. Ahogy elnéztem, a jelenlévők itták minden szavát. A tini lányok, álmozó tekintettel bámulták. Szerintem ők leragadtak annál a srácnál, akit a bulvárhírekből ismerhettek meg. A beképzelt nagyképű, Robert Pattinsonnál. Így nem csoda, hogy majd elaléltak, amikor, beszélgetni kezdett velük. Rob egy este alatt megcáfolta, azt a képet, amit a bulvársajtó róla ki alakított. Mindenkivel kedvesen és udvariasan társalgott. Az idősebb vendégekkel pedig igencsak előzékenyen viselkedett. Mindent egybevéve, nagyon jól sikerült az este, ami gyorsan elszállt. Éjféltájban, a vendégek lassan szedelődzködni kezdetek, és rövidesen, teljesen ki is ürült a ház.
Már csak Rob és én maradtunk. Miután megmutattam neki a szobáját, főztem egy jó erős kávét, és mivel egyikünk sem volt még álmos, ezért egy-egy bögre kávéval a kezünkben, kitelepedtünk a kertbe.
- Javíts ki, ha tévedek, de úgy emlékszem, azt mondtad, Modburyben laktál! – szólalt meg Rob, miután rágyújtott egy szál cigire.
- Jól emlékszel!
- Akkor valamit nagyon nem értek!
- Mit?
- Ha jól számolom, a régi otthonod alig félórányira van innét. Damon könnyen rád bukkanhat. Netán szándékosan költöztél a közelébe?
- Amint megláttam a házat, eldöntöttem, ez lesz az új otthonom. Nem érdekelt, milyen közel van Modburyhez. Egyébként pedig, itt fog utoljára keresni, ha egyáltalán keres. Szerintem az meg sem fordul a fejében, hogy a közelben maradtam.
- De egy erdőbe… – dünnyögte a bajsza alatt – Azt hittem csak viccelsz, amikor meséltél a házról.
- Nem értem, miért van mindenki kiakadva a választásomon. Nyugis, csendes hely. Hatalmas sétákat tehetek anélkül, hogy bárki is megzavarna. És az éjszakák sem zűrösek. Egyébként pedig Modburyben is az erdő közelében laktam.
- Az lehet, de akkor még nem voltak olyan ellenségeid, akik az életedre törhetnek. Én a helyedben, próbálnék nem szem előtt lenni.
- Nincs miért bujkálnom. Josht végleg száműztük az életemből. Sebastian és Alexander pedig bárhol és bármikor megtalálhat…
- És Gael is! – vágott a szavamba Rob.
- Gael? – fordultam felé, meglepetten.
- Az utóbbi három hónapban, utána néztem ennek az alaknak. – kezdett bele – Enyhén szólva is ijesztő, amit kiderítettem róla.
- Szeretném, ha mindent elmondanál, amit megtudtál. – türelmetlenkedtem.
- Véres mészárlások tucatjai fűződnek a nevéhez. Utoljára, három éve bújt elő a rejtekhelyéről. Ezen a napon, több afrikai falut is kiirtott, s mindezt alig egy óra leforgása alatt. Mindenki retteg tőle. Minden vámpír, akinek a titkára fény derül, előbb- utóbb, Gael kezei közt végzi. Többet egyenlőre nem mondok, mert nem akarom, hogy rémálmaid legyenek. Az viszont nagyon is idegesít, hogy nincs senki melletted.
Még egy órát beszélgettünk. Ez idő alatt, sorra gyújtotta meg a cigarettákat. Láttam rajta, hogy valami nagyon nyomasztja. De úgy voltam vele, ha magától nem hozza szóba, nekem nincs jogom rákérdezni. Bár valahol mélyen belül éreztem, hogy miattam őrlődik. Hajnali kettőkor úgy döntöttünk ideje lefeküdni. Sokáig áztattam magam a zuhany alatt, s közben átgondoltam a napomat. Gondolataim, unos-untalan visszatértek Damonhoz. Érdekes, hogy mióta nincs az életemben, Robot már csak, mint barátot tudom elképzelni. Hiába tartózkodunk egy légtérben, eszembe sem jutna megosztani vele az ágyamat. Még szerencse, hogy ő sem erőlteti a bizalmasabb kapcsolatot. Damon, azonban elmondhatatlanul hiányzik. A mai napig álmodok vele és ilyenkor minden reggel, izzadtságban fürödve ébredek fel. Elviselhetetlen a tudat, hogy Josh miatt minden esélyem elszállt arra, hogy valaha is közel kerüljek hozzá. Lassan kezdtem beletörődni a sorsomba, azonban Damon hiányát semmi és senki, nem tudta pótolni. Már aznap mikor ideköltöztem, több randi ajánlatot is kaptam, és minden ajánlatot vissza is utasítottam. Az én szívem Damoné, még akkor is, ha soha többé nem látom viszont. Míg ezen agyaltam lassan elnyomott az álom.
Másnap reggel, kialvatlanul és nyűgösen ébredtem. Rob sem volt sokkal jobb bőrben. Alig lépett be a konyhaajtón, máris belevágott a mondandójába.
- Nem bírok ki még egy ilyen napot! Lenne egy ötletem, hogy biztonságban tudhassalak, de ahhoz a te beleegyezésed is szükséges.
- Hallgatom. – kíváncsian vártam milyen tervvel áll elő.
- Legalább Stefannak el kéne árulnunk az új címedet. Tudom, hogy tartaná a száját, így attól nem kéne tartanunk, hogy Damon tudomást szerez róla. De azt sem hagyhatom, hogy egyedül, kiszolgáltatottan legyél itt. – fejtette ki a javaslatát.
Hiába próbáltam kifogásokat keresni, nem jutott eszembe egy sem. Tisztában voltam vele, nem kerülhetem el, hogy felfedjem az új lakhelyemet, és ismertem már annyira Stefant, hogy nyugodtan rábólintsak Rob javaslatára. Töltöttem neki is egy csésze kávét, s miközben azt kortyolgatta, megírta a Stefannak szánt üzenetet.
„ Hello Stefan! Szeretném, ha meglátogatnád Vivient! Sok minden történt vele, mióta eljött Svédországból! Rob”
A válaszra csupán két percet kellett várnunk.
„ Hello Robert! Te honnét tudsz erről?”
Rob már írta is a választ.
„Én szöktettem meg Vivient! Josh, átverte őt, ami csak később derült ki. Most viszont egy olyan házba költözött, ami egy erdő közepén áll. Féltem őt, itt bárki rátalálhat. Nem tudok mindig mellette lenni, ezért szeretném, ha valaki vigyázna rá! Annak pedig kimondottan örülnék, ha ez a valaki, te lennél!”
Már meg sem lepett, hogy szinte azonnal jött az újabb üzenet.
„Küldd a címet és még a héten, elmegyek hozzá”
Rob már küldte is a választ, amire ismét gyorsan jött a viszontválasz. Addig nem gondoltam semmi rosszra, amíg meg nem pillantottam Rob elgyötört arcát.
- Mi történt? – puhatolóztam félve. Hiába vártam magyarázatot a történtekre, Rob képtelen volt megszólalni, majd egy perc elteltével, végre nagy nehezen kinyögte.
- Rossz helyre küldtük az üzeneteket.
- Ha nem Stefan kapta meg, akkor ki?
- Tudom, hogy mérges leszel és jogosan. – húzta a választ Rob.
- Kinek küldted? – kérdeztem rá újra.
- Olvasd el az utolsó üzenetet és megtudod! Nagyon sajnálom, de már nem tudjuk vissza csinálni.
Kivettem a kezéből a telefont, majd gyorsan rákerestem az utolsó üzentre és amint, elolvastam az sms-t, majd megpillantottam a feladót, még a lélegzetem is elakadt.
„ Kösz, a címet! Megspóroltad, hogy tovább kelljen nyomoznom utána. Mond meg neki, hogy hamarosan meglátogatom. A címért cserébe, tartozom annyival, hogy felfedjem magam. Ugyanis nem Stefan vagyok, hanem Damon!"
/Damon szemszöge/
Még mindig elkap az ideg, ha erre az önfejű nőre gondolok. Megszökött, és most úgy eltűnt, mint a kámfor. Mindennek három hónapja, és a mai napig nem értem, miért tette! Elérte, hogy színt valljak, majd se szó se beszéd, lelépett. Esküszöm, ha megtalálom, a saját kezemmel fogom kitekerni a nyakát. Ha megtalálom… most ezen van a hangsúly! Mert eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Amint felfedeztem az eltűnését, azonnal kocsiba vágtam magam. Hiába hívtam a telefonja ki volt kapcsolva. Az eltűnése után nem sokkal, már el sem tudtam érni. Volt egy olyan sejtésem, hogy amit módjában állt, lecserélte a telefonját is, így nem tehettem mást, minthogy felhívtam az öcsémet.
- Hello Bátyus, nincs egy órája, hogy beszéltünk. Már megint mit akarsz? – szólt bele Stefan
- Ti tudtatok róla, hogy szökni készül? – támadtam le.
- Nehogy azt mondd, hogy nincs veled!
- Képzeld… nincs! Megálltunk egy benzinkútnál, kiment a mosdóba, és elfelejtett visszajönni. – közöltem a tényeket.
- Már megint mit műveltél vele? – vont kérdőre a kedves öcsike.
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy most engem játszottak ki? – füstölögtem . – Áttúrtam a bőröndjét, amit a nagy sietségben, a kocsimban hagyott, és mily meglepő, minden személyes dolga eltűnt.
- Azt, Jen egy hátizsákba pakolta, hogy mindig kéznél legyen.
- Mi volt a hátizsákban? – puhatolóztam tovább.
- Az iratai, a pénztárcája és váltó ruha. – sorolta Stefan, amiből megértettem, miért szorongatta annyira a fekete hátizsákot és vitte magával még a mosdóba is. Amit eleinte kicsit furcsállottam is, mégsem tettem szóvá.
- Utoljára kérdezem! Tudtatok a tervéről? – emeltem meg kicsit a hangom, mert kezdett dühíteni ez az egész szituáció.
- Nem, és nélküle ne is gyere vissza. – nyomta ki a hívást, meg sem várva a válaszomat.
Hogy azt a megveszekedett… Mi a franc folyik itt? Csak találjam meg! Azt nem teszi zsebre, amit tőlem kap! Élvezettel fogom kiszívni az utolsó csepp vérét is. Velem nem játszadozhat senki büntetlenül.
Az eltűnését követő napokban minden szóba jöhető helyet felkutattam, ahol megfordulhatott, de sehol nem jártam sikerrel. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Gondoskodott róla, hogy ne találhassam meg. Amint megneszeltem, hogy árulja a házát, napokat töltöttem azzal, hogy azt lestem, mikor tűnik fel. Nemsokkal a meghirdetést követően elkelt a ház, Viviennek azonban, nyoma sem volt. Ezután a számlát kezdtem figyelni, amire a vételi összeget utalták, de mire sikerült volna lenyomoznom a pénz útját, már azt is megszüntették. Mindig egy lépéssel előttem járt. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt a nyomára bukkanni. Szó szerint bujkált előlem. Még azt sem sikerült kiderítenem, hova költözött. Kezdett nagyon elegem lenni az egészből, dühített az is, hogy Stefan és Jen már két hónapja szóba sem állt velem. A szemükben én voltam a bűnbak, aki elűzte Vivient.
Mígnem egy nap, megtört a jég és a keresett személy életjelt adott magáról. Ezen a napon, meglepő módon, Jennifer hívott fel.
- Mondjad! – szóltam bele, minden udvariasságot nélkülözve.
- Sajnáljuk… - kezdett bele, mire én ingerülten bele fojtottam a szót.
- Mit is?
- Igazad volt mindenben! Viv valóban elszökött! – Na végre csakhogy beismeri, az azonban fúrta az oldalamat, miért gondolta meg magát, amire azonnal rá is kérdeztem.
- Ma felhívott, de csak annyit mondott, él, jól van, de ne keressük többé..
- Gondolom rejtett számról, hogy ne nyomozhassuk le.
- Igen arról… - ismerte be.
- Újabb mellékvágány. De tudod mit, már nem is érdekel.
- Ezt most nem mondod komolyan? – hallottam a megdöbbenést a hangján – Valaminek történnie kellett, hogy így elment.
- Magának kereste a bajt, hát másszon is ki belőle egyedül. - válaszoltam flegma nemtörődömséggel. – Két hónapig bujkált előlem. Tudtál róla, hogy eladta a házát?
- Nem! Mikor? – kérdezte őszinte meglepődéssel a hangjában.
- Egy hónapja. Azóta lenyomozhatatlan, én pedig beleuntam a macska-egér játékba.
- Nem keresed tovább?
- Nem! – és valóban így is gondoltam.
- Ha netalántán előkerülne, mit tennél vele? – kérdezett rá félve, habár ő is sejtette a választ.
- Na, mégis mit gondolsz? Remélem te sem hiszed azt, hogy oda meg vissza leszek majd a boldogságtól, ha majd őnagysága, végre méltóztatik megjelenni? - kíváncsian vártam hogyan reagál rá, majd egy drámai hatásszünet után folytattam – Ha a barátnőd előbújik a rejtekéből, befejezem azt, amit anno, a házában elkezdtem.
- Képes lennél megölni? – habogott ijedten
- De képes ám… Úgyhogy nem ajánlom, hogy a szemem elé kerüljön! – mielőtt válaszolhatott volna megszakítottam a hívást.
/Vivien szemszöge/
Ma lesz a házavató buli, amit már napok óta szervezek, a díszvendég pedig nem más, mint Robert Pattinson, aki időközben a legjobb barátommá nőtte ki magát, és akinek hatalmas hálával tartozom, azért hogy segített az elmúlt három hónapot átvészelni. Még a szökésem napján, szánt szándékkal darabokra törtem a telefonomat, nehogy Damon megtalálhasson. Rob jóvoltából, mégsem maradtam telefon nélkül. Miután szereztünk egy használt Sim kártyát, felajánlotta, válasszak egyet, a három telefonja egyikéből. Azóta ez a fekete kis készülék a szívemhez nőtt. A tervezett egy hónapból, mindössze néhány nap lett, mert Montrealba kellett utaznia egy fotózásra, viszont telefonon szinte is minden nap beszéltünk. Rob elutazása után, felvettem a kapcsolatot, egy a házamhoz közeli, ingatlanközvetítő irodával és megbíztam őket az eladásával. Óriási szerencsémre, nem igényelték, a személyes jelenlétet. Viszonylag gyorsan el is kelt a ház, s mint utólag megtudtam, egy fiatal, két gyermekes házaspár vette meg. Amint megszületett az adásvétel, és kifizették a vételárat, az összeget egy titkos számlára emeltettem át, a másikat pedig még aznap megszüntettem, mindezt Josh tanácsára. Két hónap alatt, összesen négy albérletben laktam, amit szintén Josh javasolt. Mert szerinte, így hiába is keres Damon, nem találhat rám.
És el is jutottunk Josh-hoz, akiben soha nem szabadott volna megbíznom. Már akkor észre kellett volna vennem, hogy nem az, aminek mutatja magát, amikor beszélni kezdett hozzám. Jóhiszeműen, hallgattam rá és követtem az utasításait, de szerencsére volt valaki, aki leleplezte az ármánykodását.
Az utolsó albérletemben ahol meghúztam magam, az úgymond, „házi nénimről” Zoelláról kiderült, hogy Selena nővére, és szintén boszorkány, aki előtt nem titok a vámpírok létezése sem. Fura tekintettel méregetett, majd teljes leki nyugalommal közölte velem, érzi rajtam a gonosz jelenlétét, és arról is meg van győződve, hogy ez a valami, vagy valaki, a testemet is megszállta. Még ezen a napon felajánlotta, hogy egy szeánsz keretében, kiűzi belőlem. Én persze tudni akartam mivel állok szemben, ezért rábeszéltem, hogy mielőtt elűzi a testemet uraló szellemet, vallassuk ki. Így hát aznap este Zoella megidézte a bennem rejtőző gonoszt.
- Parancsolom, hogy jelenj meg körünkben! – szólalt meg, szinte önkívületben.
Ebben a pillanatban, a tárgyak repkedni kezdtek a szobában, a polcokról lerepültek a könyvek, majd pár másodperc elteltével, a legnagyobb döbbenetemre fekete árny alakban megjelent Josh.
- Mi a neved?
- Josh.
- Miért vagy itt? – kérdezte tőle Zoella.
- Mert hívtál!
- Hazudtál Viviennek?
- Igen!
- Miben?
- Mindenben!
Zoella felém fordult, majd így szólt – Most te jössz Vivien! Kérdezz tőle! - rengeteg kérdésre szerettem volna választ kapni, de a legjobban Damon „rablása” foglalkoztatott, így arra kérdeztem rá először.
- Damon hova akart vinni, mielőtt eljöttem?
- A titkos búvóhelyére!
- Igazat mondott, amikor azt állította, féltékeny és sokat jelentek neki?
- Igen, igazat.
- Szándékosan szakítottál el minket egymástól?
- Igen!
- Miért? – tettem fel a kérdést, elcsukló hangon.
- Mert azt kellett elérnem, hogy magadra maradj és Damon meggyűlöljön! – jött az érzéketlen válasz.
- Nem érdekelt az sem, hogy az érzéseimmel játszol?
- Nem!
- Az amulett és a tőr is hazugság?
- Az amulett csak arra kellett, hogy a gondolataidba férkőzhessek és eltávolítsalak Damon közeléből. A tőr önmagában semmire sem jó
- Utolsó kérdés! Kinek a parancsait teljesítetted?
- Azt soha nem fogjátok kiszedni belőlem! Elértem, amit akartam, Damon látni sem akar és soha nem fog hinni neked! – jelentette ki ördögi kacaj kíséretében.
Iszonyatos düh munkált bennem Josh árulása miatt. Ő használt fel és nem Damon, akit miatta örökre elveszítettem. Tudtam, hogy Damon soha nem fogja megbocsátani, amit ellene elkövettem. Hiába derült ki az igazság, örökre elveszítettem életem nagy szerelmét. Hallgatnom kellett volna Robra. Ő teljes meggyőződéssel bizonygatta hogy Damonnak esze ágában sem volt bántani, de mindig leintettem, ha csak szóba hozta ezt a témát. Két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy felszínre kerüljön az igazság, és belássam, Robnak már a kezdetektől fogva igaza volt.
Alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a szörnyetegtől, aki miatt elúsztak az álmaim. Jeleztem Zoellának, hogy nincs több kérdésem, és kezdődhet az ördögűzés. Zoella, elkérte az amulettet, az asztal közepén álló fém tálba helyezte és hosszan mormolt egy számomra érthetetlen varázsigét. Az amulett lebegve felemelkedett a tálból, majd szó szerint ezer apró darabra robbant. A szilánkok, még néhány másodpercig keringtek a levegőben, majd egy szempillantás alatt, eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna.
- Már nincs hatalma feletted! – nyugtatott meg a boszi. – Még néhány percig légy erős, és örökre eltűnik az életedből.
- Bármit kibírok, csak legyen már vége!
- Amikor elkezdem a következő varázsigét, kb. egy percig nem fogsz tudni mozogni. Ne ijedj meg, ez csupán az utolsó mozzanat, hogy kiűzzük a testedből Josh szellemét.
És valóban, amint belekezdett az újabb varázsigébe, a testem megdermedt, jeges hideg járta át minden porcikámat. Majd a hidegből kellemes meleg lett, a nyomott hangulatom köddé vált és mostmár biztosra vettem, végleg megszabadultam Joshtól. A szelleműzés estéjén, Felhívott Rob, akinek mindent elmeséltem Josh fondorlatos tervéről. Rob egyáltalán nem lepődött meg. Ő már a szökésem napján megmondta, hogy valaki nagyon nem akarja, hogy Damon mellett maradjak. De azon a napon, a szavai süket fülekre találtak.
A sikeres szelleműzést követően, úgy döntöttem. Új életet kezdek, amelybe beletartozik, egy saját lakás is. Elég volt csak megemlítenem Zoellának, a házvásárlást, máris a figyelmembe ajánlott egy családi házat, amibe első látásra bele szerettem. Ebben a házban, ugyan nem volt beépített tetőtér, mint Modburyben, de így is sokkal tágasabb és világosabb, mint a régi otthonom. Ami legelőször megragadott benne, az a kert végében álló, kis halastó, amelyben egy aprócska szökőkút díszeleg. Egy percig sem haboztam, még aznap kifizettem a foglalót, egy hét múlva, pedig a teljes vételárat. Még a költözésem napján felhívtam Jent, de mindössze annyira futotta tőlem, hogy gyorsan elhadarjam: Élek, jól vagyok, és többé ne keressenek. Bár utóbbiban biztos is voltam, hogy nem teszik.
Most pedig itt állok az új otthonomban, egy új élet ígéretével, de a szívem Damonnál maradt…
Boldogan dőltem hátra az ülésben, a várakozás izgalmával tekintve, az előttünk álló utazás és az azt követő éjszaka elé. Damon vallomása, mérhetetlen örömmel töltötte el a szívemet és a lelkemet. Igaz még nem szerelmes belém, de már az is fél siker, hogy elismerte a féltékenységét. Megrészegülve a boldogságtól, minden félelmemről és gyanakvásomról megfeledkeztem, és ha nincs Josh, az úgymond „harmadik szemem”, észre sem veszem a közelegő veszélyt. Josh ugyanis már szinte az indulást követően, rám parancsolt, hogy azonnal vegyem elő az amulettet. Bár nem értettem miért, mégis engedelmeskedtem neki. Félve nyitottam ki a tenyeremet, amelyben az amulett lapult. Valahol mélyen éreztem, hogy nagyon rossz dolog fog történni velem, de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy az, aki ártani akar nekem, nem más, mint Damon. Sebastian közelében, már megtapasztalhattam, hogyan változik vörösre a medál, ami a gonosz jelenlétét jelzi, ezért amikor a kinyitottam a tenyerem, szó szerint meghűlt bennem a vér, a vörösen izzó amulett láttán. Közel, s távol nem láttam egy teremtett lelket sem rajtunk kívül. Mondhatni kihaltnak tűnt az út, így nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, Damon tőrbe csalt és csak játszadozott az érzéseimmel. Az eddig önfeledt öröm helyét, a mélységes csalódás és pokoli düh vette át.
A gyanúm akkor igazolódott be végérvényesen, amikor Damon telefonja csörögni kezdett. Ő ahelyett, hogy felvette volna, kinyomta a hívást, lehúzódott a padkára, kiszállt a kocsiból, majd amikor úgy gondolta, hogy nem hallhatom, tárcsázni kezdett. Szerencsére Josh, minden szót tolmácsolt, így semmiről nem maradtam le. Nagyjából így zajlott le a párbeszéd.
- Veled van? – ismertem fel Sebastian hangját, ami újabb dührohamot váltott ki belőlem, de uralkodtam magamon.
- Igen!
- Nem fogott gyanút?
- Rólam álmodozik. – válaszolta fennhéjázón Damon – Hidd el, nem sejt semmit.
- Ne feledd, nekem élve kell! – emlékeztette Sebastian.
- Megkapod a lányt, ha te is tartod magad a megállapodásunkhoz!
- Állom a szavam! Ne felejtsd el az amulettet, anélkül lesz csak védtelen.
- Az kicsit húzósabb, de megszerzem - jelentette ki Damon
- Rendben! Akkor találkozunk a megbeszélt helyen. -köszönt el Sebastian.
Damon azért csalt el, hogy átadhasson Sebastiannak. Minden szava hazugság volt Csupán eljátszotta az érző vámpírt, mindezt a saját céljai érdekében. Istenem, hogy dőlhettem be neki? El kell tűnnöm innét, nem hagyhatom, hogy tálcán kínáljon fel a legfőbb, ellenségemnek. Kétségbeesve kerestem elő a telefonomat, kikerestem annak az egy embernek a számát, akiben még úgy éreztem megbízhatok, és gyorsan mielőtt Damon visszaszállt volna a kocsiba, bepötyögtem a következő üzenetet.
„Rob, Segíts! Damon, Sebastianhoz akar vinni! Kérlek ments meg!Vivien”
Damon mindebből semmit nem vett észre, így azt sem, hogy szinte azonnal jött válasz.
„ Hol vagy most?”
Miután ismét útnak indultunk, árgus szemekkel lestem az útjelző táblákat, mígnem megpillantottam az egyik táblán a Stora nevet, amit rögtön tovább is küldtem Robnak. A válasz nem is váratott sokat magára.
„Elindultam utánad! Nemsokára Amerasgatanba értek, ott vedd rá Damont, hogy álljon meg az első benzinkútnál. Próbáld meg húzni az időt, találj ki valamit, hogy legalább húsz percig ott időzzetekRob”
Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok ki a Damon „karmai” közül, ha eljátszom a szerelmes kislányt, és ha elérjük Amerasgatant, minden színészi képességemet be kell majd vetnem, hogy továbbra se fogjon gyanút. Csupán tíz perc telt el Rob utolsó üzenete óta amikor, végre megpillantottam a keresett települést, jelző táblát, majd két perc elteltével a már említett benzinkutat. Szerelmes mosollyal az arcomon, fordultam Damon felé, amiről sose gondoltam volna, hogy ennyire nehezemre fog esni, majd közöltem vele, szeretném bepótolni az elmaradt reggelit. Damon teljesen meg volt győződve arról, hogy sikerült elaltatnia gyanakvásomat, és szerelmesen iszom minden szavát, ezért ellenvetés nélkül állt be a parkolóba. Jen előrelátóan egy kis hátizsákba pakolta, az irataimat, a pénztárcámat, sőt még váltóruháról is gondoskodott, ami most rendkívül jól jött a tervezett szökésemhez. Egy apró de hangulatos kis kávézóba léptünk be, ahol alig lézengett egy- két ember. Tekintetemmel a mosdót kerestem a lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy van hátsó kijárat.
- Valami táplálót válassz, mert szükséged lesz az erődre – kacsintott rám, amint a kezembe vettem az étlapot
- Miért mit tervezel, talán a véremet akarod venni? – kérdeztem vissza, mire Damon szeme egy röpke pillanatra megvillant.
- Nem lesz rá szükség, hogy elvegyem, mert magadtól fogod adni – jelentette ki győzelme biztos tudatában.
Ezt a megjegyzését, már válasz nélkül hagytam, mert féltem, hogy az árulása miatt, bennem fortyogó indulatok, a felszínre törnek. Az étlapról olyan ételt választottam, amiről biztosan tudtam, hogy lassan készül el, majd amikor jó tíz perc elteltével kihozták, minden falatot megrágtam, hogy ezzel is múlassam az időt. A telefonom rezgése időközben, új üzenet érkezését jelezte, amit sikerült is észrevétlenül elolvasnom.
„Még 10 perc és ott vagyok! Tarts ki!Rob”
Eljött hát az idő a cselekvésre! Úgy terveztem, hogy kikéredzkedek a mosdóba, ott tovább húzom az időt, egészen Rob érkezéséig. Már- már büszkén tekintettem magamra, hogy sikerült Damont kijátszanom, bár tudtam, még koránt sincs vége.
A hátizsákot magammal vittem, de addig nem léptem be a mosdóba, amíg meg nem győződtem róla, hogy valóban van hátsó kijárat. A kissé elnyújtott mosakodást követően, átöltöztem a Jenny által összekészített ruhákba. A mosdóban tovább nem maradhattam, úgy hogy Damonnak ne szúrjon szemet, viszont eszem ágában sem volt visszamenni hozzá. Elképzelésem sem volt, mit tegyek! Ettől a dilemmától, Rob üzenete mentett meg.
„ Itt vagyok! A hátsó kijáratnál várlak, egy fekete Mercedest keress!
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, arra viszont valóban kíváncsi voltam, hogy ért ide ilyen gyorsan. Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy utolérhet minket, hiszen még egy órája sincs, hogy elindultunk, bár sejtettem, hogy így is erősen rá kellett lépnie a gázpedálra. Jobbra- balra tekintgetve, siettem a kijárathoz, és a szabadba kilépve, rögtön kiszúrtam Rob autóját. Hiába volt csupán néhány méter a távolság a kocsi és a kávézó között, szaladtam amilyen gyorsan csak tudtam, hisz a félelem még munkált bennem, hogy Damon esetleg, még idő előtt megneszeli a szökésemet. Szinte feltéptem az anyósülés felőli ajtót, és ugrattam be a kocsiba, Rob pedig azonnal indított.
- Köszönöm! – suttogtam hálatelten – Sajnálom, hogy belerángattalak.
- Ne szabadkozz! Érted bármit – fordult felém, azzal a mindenkit elbájoló félmosolyával – Áruld el nekem, miből gondoltad, amit Damonról írtál!
- Emlékszel az amulettre?
- Persze! Az figyelmeztet a gonosz jelenlétére.
- Épphogy elindultunk, újra vörös színben kezdett izzani, és senki más nem volt mellettem, csak Damon. – kezdem bele a mesélésbe – Először persze én is elvetettem a gondolatot Damon rosszakarásáról, de miután végighallgattam a telefonbeszélgetését Sebastiannal, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem tévedett az amulett és Damon mit sem törődve az érzéseimmel, Sebastian kezére akar adni. Már csak arra lennék kíváncsi mikor paktált le az ellenséggel!
- Nem tudom … - vakarta még az állát elgondolkodva - Valahogy nekem sántít ez az egész. Damon szövetkezik Sebastiannal, akit tegnap még nem is ismert! Ez számomra kicsit hihetetlen. Biztos volt valami célja azzal, hogy elvisz hozzá, az viszont tény és való, hogy tudta, az életeddel játszik, ami megbocsáthatatlan. Most azonban el kell döntenünk, hogyan tovább.
- Nekem bőven jó az, ha meghúzhatom magam egy motelban. A lényeg, hogy Damon ne találhasson rám. Az életben többé látni sem akarom. – fakadtam ki a kelleténél kicsit hangosabban – Azt pedig nem szeretném, hogy miattam te is bajba kerülj, ezért azt javaslom, hogy amint találtam szállást, te menj vissza Chris házába.
- Oda már nem tudok vissza menni!
- Miért? – kérdeztem rá meglepetten.
- Minden holmim a kocsiban van. Jen és Stefan úgy tudja, hogy idő előtt vissza kellett utaznom Los Angelesbe. – vigyorgott Rob.
- Miattam?
- Igen! Amikor megkaptam az sms-ed, azonnal kocsiba ültem, mivel tudtam, minden egyes elvesztegetett perccel közelebb kerülhetsz a halál torkához. Azt is eldöntöttem, hogy ha sikerül megmenteni, melletted maradok, amíg biztonságban nem tudlak, és mivel az egy hónapos szabadságom, alig egy napja kezdődött el, ezért Mr. Szépfiú azt vette a fejébe, hogy a hátralévő négy hetet veled fogja eltölteni, persze, csak ha elfogadod kísérődként!
Egy percig sem gondolkodtam a válaszon, boldogan mondtam igent, remélve hogy Robnak sikerül elfeledtetni azt a néhány hónapot, melyet Damon bűvöletében éltem le. Talán egyszer rendbe jönnek a dolgaim és élhetek én is normális életet, de az biztos, hogy mostantól nagy ívben elkerülöm a Salvatore testvéreket, sőt még a környéküket is. Egy életre szóló leckét kaptam abból kiben ne bízzak többé...
Sziasztok!
Először is mindenkinek nagyon köszönöm, a sok-sok tetszik szavazatot és sok hozzászólást! Előre szólok senki ne ijedjen meg, aki szereti és olvassa a történetet, nem lesz még VÉGE!!!! Még a kezdetekkor elhatároztam, hogy úgy mint a sorozatban, itt is lesz első és második évad! Ez az idő most jött el!!! A 42. fejezet lesz az első évad záró fejezete, amit holnap este olvashattok is!
Ilyenkor általában minden író "szünetel egy kicsit", én most kivételesen nem fogom ezt tenni. A "második évad" első fejezetét, már kedden fel fogom rakni.. Terveim szerint hetente két fejezetet fogtok kapni. Annyit ígérhetek, hogy több Damon szemszög lesz benne, és a fejezetek is hosszabbak lesznek.
Mégegyszer mindenkinek nagyon köszönöm a kommenteket és a szavazatokat!
Üdv: Myka
.
+18
A gondolatra, hogy Damonnal édes kettesben töltsem a napot, a gyomrom egy csomóba ugrott össze. Végre megtört a jég, mégsem tudtam ennek felhőtlenül örülni. Nem történt semmi más, csak annyi, hogy megkérdőjeleztem a férfiasságát, amit, szemet - szemért, fogat - fogért alapon, akart megbosszulni, és ez ellen minden porcikám tiltakozott. Nem hagyhattam, hogy véghez vigye a tervét. Ezért tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy jobb belátásra bírjam.
- Damon kérlek hallgass meg! – néztem határozottam, elfelhősödött tekintetébe – Nem kell bizonyítanod semmit. Értsd meg, nekem így nem megy!
- Adj öt percet és garantálom, hogy meggondolod magad.
- Nem akarom, hogy csak bosszúból legyél velem! – fakadtam ki.
- Milyen bosszúról beszélsz te? – Damon kék szeme kigyúlt a haragtól.
- Arról, amit most tenni akarsz velem.
- Amit tenni akarok veled, annak köze sincs semmiféle bosszúhoz. – húzta végig ujjait a nyakamon – Iszonyatosan kívánlak. Vágyom rád! Mit gondolsz, miért nem feküdtem le Corával?... Mert téged akarlak! Majd megőrjített a gondolat, hogy ez a Pattinson gyerek hozzád érhet, megcsókolhat, és ágyadba mászhat. Amikor, a nappaliban megláttalak vele, kis híja volt, hogy nem téptelek ki a karjaiból.
- Csak nem vagy féltékeny? – incselkedtem vele.
- Szeretnéd hallani, hogy kimondom, ugye?
Csupán néhány centiméter választotta el ajkainkat, s mikor tekintetem Damon ajkaira tévedt elöntött a forróság. Alig kaptam levegőt, szívem veszettül kalapált. Igen, hallani akartam, ahogy Damon kimondja a hőn áhított szavakat.
- Igen…
- Akkor most nagyon figyelj, mert többé nem fogod hallani… – hajolt lassan az ajkaimra, az utolsó szavakat, már szinte a számba suttogva – Igen, féltékeny vagyok! Nem akarom, hogy bárki is hozzád érjen, rajtam kívül! Te az enyém vagy! Akarom a testedet és a lelkedet is. Ha úgy jobban hangzik, mostantól, hivatalosan is a barátnőmnek tekintheted magad.
Szavaitól melegség járta át, testem minden egyes szegletét. Damon azonban, nem hagyott időt az örömködésre. Forró ajkai egy viharos csókkal pecsételték le a számat. Gyengéd csók volt, csábító becézgetés, amely azonban egyre mohóbb, egyre szenvedélyesebb lett, s az elviselhetetlenségig szította vágyamat. Zabolátlan hévvel, minden szenvedélyemet beleadva, viszonoztam a vérforraló csókot. Damon egy eddig ismeretlen arcát mutatta, minek hatására minden fal leomlott köztünk és helyette felszínre törtek az eddig mélyen elfojtott vágyak. Egész testemen forró, lüktető vágyakozás söpört végig és másodpercről-másodpercre fokozódott. Akartam őt… Olyan erősen vágytam rá, hogy a másodperc törtrésze alatt elfeledtem minden kétséget és fenntartást. Azt kívántam bárcsak mindenhol megérintene, bár sohasem hagyná abba ezt az érzéki játékot. Kellemes borzongás járt át, amikor kezét megéreztem a csípőmön, majd a cirógató kéz lassan egyre feljebb vándorolt a már csupasz melleimre. Abban a pillanatan, ahogy ujjhegyeivel körözni kezdett a mellbimbóm körül, a testem azonnal válaszolt Damon kezének érintésére, és soha nem ismert érzések töltöttek el, amikor keze útját a szája is követte. Miközben nyelvével, a melleimmel játszadozott, keze észrevétlenül csusszant a fürdőruhámba, testemben újabb és újabb remegéseket okozva nőiességemet cirógató ujjaival. Damon pontosan tudta, hol és hogyan kell érintenie, izgatnia. Ereimben forrón lüktetett a vér, úgy éreztem felgyülemlett érzéseim, hamarosan robbanáshoz vezetnek.
Lábaim már annyira remegtek, hogy ha Damon nem tart erősen, biztosan összecsuklottak volna alattam. Ujjával mélyen belém hatolt, minek következtében hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat. Az egy ujjból kettő lett, majd három…Soha, a legvadabb álmaimban sem sejtettem, hogy létezik ilyen kéj. Néhány ingerlő mozdulat után, Damon elhúzódott tőlem, majd egy szempillantás alatt a medence mellett egy a padlóra leterített törölközőn találtam magam. Pillanatok alatt eltűntette rólam, az utolsó, időközben feleslegessé vált ruhadarabot, majd ajkával felfedezőútra indult testemen. Apró csókokkal hintette tele a nyakamat, majd a melleim közti árkot, ahol mindössze néhány másodpercig időzött. Ezután ajkai a hasamra vándoroltak, majd még lejjebb, mígnem elérték testem legérzékenyebb pontját. Áramütésként ért, nyelvének érintése, melybe testem minden porcikája beleremegett.
- Azt akarod, hogy felrobbanjak a kezeid között? – suttogtam elfúló hangon.
- Igen. – felelte, miközben a ujjai ismét a combjaim közé csusszantak, hogy ott folytassák az izgató játékot, ahol a medencében abba maradt, engem újfent az őrületbe kergetve.
Damon nyelve és ujjai a olyan magasságokba emeltek, amelyek létezéséről eddig fogalmam sem volt. Izmaim megfeszültek, agyam kikapcsolt, levegőért kapkodva, szinte őrjöngve mozgattam a csípőmet. Fejemet hátravetve, hangosan sikoltottam fel, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Már csak a mindent elsöprő gyönyör lebegett a szemem előtt, amely hatalmas robbanással, hullámokban áradt szét ölem mélyéről, újra és újra megborzongatva minden porcikámat. Egyszerre volt ez vad zabolátlan érzéki öröm és leírhatatlan teljesség.
Hosszú percek teltek el, mire újra normálisan tudtam lélegezni, és csillapodott testem remegése. Óvatosan nyitottam ki a szemem, és amit legelőször megpillantottam az Damon perzselő tekintete volt, amely azonnal rabul is ejtett.
- Kis vadmacska, jó hangosan tudsz sikítani – vigyorgott közvetlenül az arcomba. Szavainak hatására arcomat elöntötte a pír. Tudtam hogy élvezi, hogy zavarba hozhat.
- Csak kerülj a kezeim közé, fogsz még te is hangoskodni – vágtam vissza.
Kikerekedett szemekkel bámultam, ahogy lassan feláll mellőlem, de nem azt tette, amire számítottam. Épp ellenkezőleg. Gyorsan megtörölközött, és öltözni kezdett. Összezavarodtam, és ezt észre is vette rajtam, de ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett volna, a kezét nyújtotta felém, és egy mozdulattal talpra állított.
- Öltözz fel! – parancsolt rám.
- De te… - kezdtem bele a mondandómba, Damon azonban félbeszakított.
- Ne félj, még nincs vége! Sőt, igazából még csak most kezdődik. Szeretkezni fogunk, csak nem itt. Ideje megejtenünk, a mi kis kirándulásunkat. Ha minden igaz, Jennifer és Stefan már bepakolták a holmidat a kocsimba, így nincs más dolgunk, mint útra kelni.
- Hogy tudtad ezt megszervezni?
- Ez maradjon az én titkom. – kacsintott rám – Megvárom amíg elkészülsz, de ha szeretnéd szívesen segítek…
- Nem köszönöm, egyedül is megy az öltözés. - szóltam még vissza, a fürdő ajtajából.
- Netán úgy, mint a hajón? - hangjából ismét vágy csendült ki.
- Rosszul emlékszel, akkor a vetkőzés nem ment.
- Mindenre emlékszem! – lépett egy szempillantás alatt elém – A közös zuhanyozást azóta sem tudom kiverni a fejemből. Legközelebb látni akarom a szemedet, miközben a csúcsra juttatlak. Benne vagy?
- Arra én is sokat gondolok. – vallottam be, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni Damon kérését, de Ő nem hagyta annyiban.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! Miért?
- Nem vagyok olyan „nyitott”, mint te. Neked a szex természetes, mindennapi dolog, amihez nem kellenek érzelmek. Nálam ez nem így működik. - feleltem, határozottan állva, tüzes pillantását.
- Vannak érzéseim, nem akármiért akartam kinyírni a kis barátodat. Már elmondtam, hogy sokat jelentesz nekem, és mindennél jobban akarlak. Azt viszont, még ne várd, hogy szerelmet valljak és térden állva megkérjem a kezed. Most pedig irány a fürdőszoba, Kapsz öt percet, hogy felöltözz! – zárta le vitát Damon.
A megelőlegezett öt percből alig telt el három, amikor felöltözve kiléptem a fürdőház ajtaján, ahol Damon már várt rám. A derekamat átkarolva indult a fürdőház mögötti erdős rész felé, ahol elrejtette a kocsit, és amiről rajta kívül csak Jen és Stefan tudott. A csomagtartóban már útra készen várt a bőröndöm, amit teljes titokban csempésztek ki a házból, amíg mi Damonnal feledhetetlen perceket töltöttünk a fürdőházban. Indulás előtt még, ajkaink egy vérpezsdítő csókban forrtak össze, és csak nagy sokára váltak szét. Tetőtől- talpig átjárt a boldogság mámora. Soha, még csak álmodni sem mertem róla, hogy egyszer eljön ez a nap…
