34. Fejezet. Éjszaka a temetőben 2.

Úgy ugrottam fel, mint akit bolha csípett meg, amikor megéreztem a mozgó falat a hátam mögött. Tekintetemmel azonnal Damont kezdtem keresni. A csapda mellett állt, és a vasrudakat tanulmányozta. Megérezhette, hogy figyelem, mert hirtelen felegyenesedett és szemét le sem véve az arcomról, indult felém. Hirtelen elszállt  belőlem minden félelmem, gondolataim már teljesen más irányba kalandoztak. A kimért léptekkel közeledő Adonis, foglalta le minden gondolatomat. Minden porcikám utána sóvárgott. Iszonyúan vágytam a csókjára, és az ölelésére. Legszívesebben letéptem volna róla az inget és ott helyben a földre, teperem. Perzselő tekintete, mely ajkaimon állapodott meg, arról árulkodott, hogy ő sincs ezzel másképp. 
- Jól vagy, nem sérültél meg? – hangjából valódi aggodalom csendült ki
- Az ijedtségen kívül, nem esett semmi bajom, – nyugtattam meg - viszont megtaláltam a lejárót.


Azonnal el kell tűnnöd a közeléből! Teljesen elvette az eszed! Így nem fogsz tudni, arra koncentrálni, amiért itt vagy. Most szépen összeszeded magad, elindulsz a lejáró felé és vigyázol, hogy a három lépés távolság megmaradjon köztetek. - szólalt meg egy hang a fejemben. Ebben a pillanatban világosodott meg előttem, hogy ez a hang, nem más, mint a titokzatos segítőm.
Elhatároztam, hogy próbára teszem. Ha gondolok rá, válaszol-e?
- Ki vagy te? – kérdeztem rá.
- Ha eljön az ideje, megtudod!- szólalt meg a túlvilági hang.
- És mikor jön el az ideje? – faggatóztam tovább, de válasz helyett, Damon dühös arca jelent meg előttem. 
- Vivien áruld el, mit titkolsz előlem! Olyan képet vágtál az előbb, mint aki szellemet lát.
Ha tudná, mennyire közel járt az igazsághoz. Bár nem láttam csak hallottam, és sajnos gőzöm sincs róla, ki lehet ő.
- Ha elmondom, azt fogod gondolni, hogy elment az eszem. – próbáltam kibújni a válasz alól.
- Azt hagy döntsem el én! – türelmetlenkedett – Addig nem megyünk le, amíg mindent el nem mondtál.
- Valaki a gondolataimon keresztül segít nekem. Így találtam meg a kriptát is, holott még soha nem jártam erre. – válaszoltam, a fejemet lehajtva.
- És? – faggatott tovább.
- Az előbb ismét szólt hozzám...
- Igen? – lépett még közelebb, arcomon a hazugság jelét keresve.. – Netán újabb tanácsot adott?
- Most rólad beszélt, de azt már nem fogom elárulni, hogy mit. – közöltem vele, ezután elindultam a lejáró felé. Alig tettem meg pár lépést, amikor hátulról, egy kéz fonódott a derekamra, a következő pillanatban pedig egy forró száj érintette a nyakamat.
- Akárki is a segítőd, jobban teszi, ha felfedi magát, különben végignézheti, ahogy belekóstolok a kis védencébe. – suttogta, s nem sokkal ezután, megéreztem a hegyes szemfogakat, a bőrömön.


 Valahol a lelkem mélyén tudtam,, hogy nem fog bántani, és gyanítottam azt is, hogy mi a célja ezzel a kis színjátékkal. Ennek ellenére, volt bennem egy kis félsz attól, mi lesz, ha a segítőm nem mutatja meg magát, Damonnak pedig nem sikerül legyőznie, a benne rejtőző szörnyeteget és megteszi, amivel most még csak fenyegetőzik. Csak remélhettem, hogy a „titokzatos segítőmnek", jelentek annyit, hogy megóvja az életemet.. 


- Látni akartál, hát, tessék itt vagyok! Csak Vivient ne bántsd! – szólalt meg egy halk hang a hátunk mögött. 
Villámgyorsan fordultunk a hang irányába. Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy a sötétből egy alak rajzolódik ki. Damon továbbra is szorosan ölelt, és szemeivel a lassan előtűnő alakot kémlelte.
És ekkor a sötétből előlépett, egy férfi, akit mindketten nagyon jól ismertünk, az a férfi, aki rútul becsapott, elrabolt, és akit Alexander a szemünk láttára ölt meg a kastélyában.


- Josh! – nyögtem ki, elfúló hangon.
- Te? Hogyan? - hitetlenkedett Damon és egy szempillantás alatt Josh előtt termett, de mikor felé nyúlt csak a levegőt markolta.
- Nem tudsz ártani nekem! – szólalt meg Josh – Meghaltam, és mondjuk úgy, kaptam még egy esélyt arra, hogy a hibáimat helyrehozzam. Ezért vagyok most itt.


Láttam és hallottam a párbeszédet, viszont nem tudtam elhinni. Ez már nekem is túl sok volt. Igaz a vámpírok titkának felfedezésekor, a véleményem és a hozzáállásom is gyökeresen megváltozott a nem evilági dolgokról. mi több, a szellemek léte, már a vámpírok felbukkanása előtt is foglalkoztatott, és most, amikor itt áll előttem egy, mégsem merek hinni a szememnek. Ezt egyszerűen nem értem, hogy lehet. – elmélkedtem csendben.
- Te vezettél minket ide? - puhatolózott Damon.
- Igen! Meg kellett várnom, hogy Vivien meg találja a verset és megfejtse a jelentését. Csak ezután segíthettem nektek. Jól sejtettétek, a könyv nem magától esett le. Tudnotok kell, hogy Sebastian és Alexander hamarosan újra próbálkozik, hogy elkapják Vivient. Ezért volt annyira fontos, hogy gyorsan megszerezzétek az amulettet és a tőrt, ami akkor is megvéd benneteket, ha összefognak.
- Hogyan véd meg az amulett? – kérdeztem kíváncsian, miután kicsit kitisztult a fejem.


Josh, most felém fordult, amikor a szemembe nézett, szemében kihunyt a fény, és tekintetében, végtelen megbánás tükröződött. A megérzésem azt súgta, hogy miattam van itt, amiatt, amit ellenem elkövetett. Akkor a kastélyban, képtelen voltam neki megbocsátani. Talán ez az oka, hogy újra felbukkant az életemben? Josh megtört hangja, beigazolta a feltevésemet.
- Igen Vivien! Miattad! Ha majd sikerül elnyernem a bűnbocsánatodat, akkor én is békében nyugodhatok. Addig azonban, amíg ki nem mondod azt az „egy szót”, melletted leszek, mint az őrangyalod. Az amulett szintén a te védelmedet szolgálja majd. De amíg nincs a kezedben, nem mondhatok többet.
- Mi vár még ránk, ha lemegyünk azon a lépcsőn? – kérdezte Damon Josh-tól.
- Rád semmi! Viviennek kell megtalálnia, mindkét tárgyat. Ha okosan dönt, nem nyílik ki újabb csapda. A döntésben viszont segíthetsz neki. Együtt talán könnyebben megtaláljátok a jó megoldást.


Csendben indultam el a falon keletkezett kb. egy méter széles rés felé, ahonnan hosszú lépcsősor vezetett le a mélybe. Hangosan nyikorgott a lépcső és attól tartottam, hogy összeomlik alattam. Még az a tudat sem nyugtatott meg, hogy egy vámpír és egy szellem vigyáz rám. Óvatosan tettem lábaimat, egyik lépcsőfokról a másikra. Hosszú percek múltán végre ismét szilárd talajt éreztem a lábam alatt. A megkönnyebbüléstől, hatalmas sóhaj szakadt fel torkom mélyéről. Kíváncsian jártattam végig, lámpám fényét a magas falakon, s már az első percben rájöttem, hogy a lépcsők egy barlangba vezettek. Szemben velünk három alacsonyabb fal állt, amit belepett a pókháló, de hál istennek csontot, sehol nem láttam. A pókhálókat pillanatok alatt eltüntette Damon, így előtűnt a három folyosó. 
- Ez lenne a helyes út? És most hogyan tovább? – kérdeztem Josh-t.
- Mindhárom, folyosó végén találsz egy-egy amulettet és egy-egy tőrt. A te dolgod az, hogy megtaláld  mindkettőből az eredetit.
- Mi történik, ha rosszul döntök?
- Beomlik a barlang! – hangzott el az a válasz, amitől kivert a hideg veríték..


Úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az időt, és lesz, ami lesz alapon, szerencsét próbálok. Először a bal kéz felőli, folyosóba léptem be, Damonnal a nyomomban. A közelsége, némi megnyugvást hozott, a már igencsak megtépázott idegeimnek. A folyosó nem volt más, mint egy pici barlang, ahol gyorsan rá is találtam az első két tárgyra, egy kiálló sziklán, de nem értem hozzájuk. Az első tőr markolatát több színben pompázó kövek díszítették, pengéjét enyhén meghajlították. Az amulett is, inkább tűnt, valami ékszernek, mint szerencsehozó talizmánnak. 
- Megtaláltad? – szólat meg a hátam mögött Damon. Hihetetlennek tűnt, hogy ő nem látja egyiket sem.
- Igen! Itt vannak előttem! Damon, te valóban nem látod? – kérdeztem rá, hitetlenkedve.
- Nem! – felelte tömören, majd rám parancsolt, hogy mondjam el, mit látok.
Figyelmesen hallgatta a tárgyak leírását, és a véleményemet, majd megrázta a fejét és így szólt.
- Igazad van, túl díszesek! Ezek nem azok, amiket mi keresünk! Ez lesz az egyik csapda. Irány a középső barlang.


A középső barlangban, egy sziklamélyedésben, pillantottam meg a keresett tőrt és talizmánt. Damon azonnal kérdezgetni kezdett, a látottakról.
- Sem a tőr sem az amulett nem díszes. A tőr pengéje vékony és egyenes, markolatába egy kígyót véstek az amulettbe szintén, csak azzal a különbséggel, hogy abba nem egyet, hanem hármat Ha jól látom, mind a tőr, mind az amulett ezüstből készült.
- Te mit gondolsz? .. – nézett mélyen a szemembe.
- Szerintem nézzük meg a harmadik barlangot is, bár én nagyon efelé hajlok. Valami azt súgja nekem, hogy itt jó helyen járunk.
- Az elmondásod alapján, én is erre a kettőre szavazok., de tudni akarom, mi van az utolsó folyosón. – szavaival egy időben, szorosan magához ölelt és szinte suhantunk, a jobb szélső és egyben utolsó barlangba. 


.Már amikor letett a földre, szembetűnt a szikla peremén kirakott két tárgy. Mindkettő egyértelműen a vámpírokra utalt, amit szóvá is tettem.
- Mondd el, mit látsz? – kért meg ismét.
- A tőr markolata, egy vámpírt formáz. Látszanak a szemei a szemfogai és karmai. Ijesztő! Az amulett denevér alakú, és mindkettőnek vér csorog a szájából.– szó szerint kirázott a hideg a látványtól.
- Ez a második csapda! – jelentette ki.
- Miből gondold? – fordultam felé.
- Túl egyszerű lenne. Senki sem olyan hülye, hogy ennyire meg is könnyítse dolgunkat… Az pedig, hogy mindkét tárgyat, vámpír motívum díszíti, alapból gyanús. Menjünk vissza az előző barlangba. Biztos vagyok benne, hogy ott van, amit kerestünk. Néhány másodperc múltán, újra a középső barlangban álltunk és végre Josh is csatlakozott hozzánk.


Remegő lábakkal léptem a sziklamélyedéshez. Pulzusom az egekbe szökött, amit Damon is észrevett.
- Vivien! Nézz rám! – fordított hirtelen maga felé, gyengéden végigsimított arcomon, majd lágy csókot lehet az ajkaimra. Tudtam, hogy így akar erőt önteni belém, ami meg kell mondjam, pillanatok alatt sikerült is neki.
Csókjától teljesen megrészegülve, léptem ismét a mélyedéshez. Vettem egy nagy levegőt,  felemeltem  a szikláról a tárgyakat és ebben a pillanatban újabb fal mozdult el. Halálra váltan figyeltem mit nyitottam meg. Elmormoltam egy imát magamban és reménykedtem a csodában, ami rövidesen be is következett. A csigalassúsággal megnyíló fal túloldalán, a csillagos eget pillantottam meg. Soha még, nem örültem ennyire az éjszakai égbolt látványának..


Alig húsz perc elteltével már a kocsiban ültünk. Damon mielőtt indított, arcán kaján vigyorral fordult felém.
- Hm... Szóval szívesen letépnéd az ingem és a földre tepernél?