33. Fejezet. Éjszaka a temetőben 1.

 

Furcsa megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne minket. A hetedik érzékem azt súgta, hogy nem vagyunk egyedül. Próbáltam nem foglalkozni ezzel a megérzéssel ezért inkább a mai kirándulásunkra koncentráltam. Kíváncsi voltam sikerült- e Damonnak kiderítenie a temető helyét. De mielőtt rákérdezhettem volna, egy könyv zuhant le az egyik polcról, hatalmas csattanással földet érve. Ebben a percben tudatosodott bennem, hogy ami történt nem lehet véletlen. A megérzés, hogy figyelnek, most pedig a könyv... Túl sok a véletlen egybeesés.

A  torkomban dobogó szívvel vettem fel a könyvet a padlóról, és amint belenéztem, a lélegzetem is elállt. A kép egy temető kapuját ábrázolta, melyet mindkét oldaláról, egy- egy angyal szobor díszített.

- Damon, nézd! – suttogtam remegő hangon. 

- Ezt, hogy csináltad? – nézett rám kérdőn, miután szemügyre vette a könyv szétnyílt lapjait.

- Én nem tettem semmit. – feleltem, még mindig a hihetetlen élmény hatása alatt állva. – A könyv, a temető leírásánál nyílt ki. 

 - Titkolsz előlem valamit? – nézett rám fürkésző tekintettel.

- Mégis mit titkolnék?

- Talán egy titokzatos segítőt? – kérdezett vissza. Láttam a szemében, hogy nem hisz nekem.

- Nincs senki, akiről te ne tudnál. 

- Vivien, te is tudod hogy ez a könyv, nem magától esett le a polcról.

- Tudom, vagyis inkább csak sejtem, de ezzel most ne foglalkozzunk. Már tudjuk az úti célt és ez a lényeg. Mikor akarsz indulni? – tereltem el a figyelmét, az imént történtekről.

- Amint besötétedik, indulunk, úgyhogy ajánlom, pihend ki magad, mert hosszú éjszakának nézünk elébe.

- Éjszaka? – kaptam fel ijedten a fejem

- Igen! Éjszaka! Beijedtél? 

Hülye kérdés! Hiába is tagadnám, már az éjszakai temető gondolatától is a hideg futkos a hátamon. A kriptalátogatásról már nem is beszélve. De erőt kell vennem magamon, és le kell küzdenem a félelmet. 

- Van bennem egy kis félsz, de állom a szavam és veled megyek. – jelentettem ki

Válasz helyett szorosan magához ölelt, és rövid de annál szenvedélyesebb csókot nyomott a számra. Néhány másodperc elteltével pedig már a szobámban álltam, és figyeltem, ahogy Damon mögött becsukódik az ajtó.

Egy láthatatlan erőnek engedelmeskedve léptem az ágyhoz, testemre ólmos fáradság nehezedett. Szemeim lassan lecsukódtak és rövidesen mély álomba, merültem.

 - Ébresztő! – lassanként jutott el a tudatomig, hogy egy férfihang szólongat. Mikor kinyitottam a szemem Damon arcába pillantottam, lehelete csiklandozta az arcomat.

- Fél óra múlva indulunk. Tudsz róla, hogy csaknem a fél napot átaludtad?

- Nem értem mi van ma velem? – mentegetőztem – Mint akit fejbe vágtak úgy aludtam el. Egyébként pedig köszönöm, hogy felébresztettél.

- Jó, de most már ki az ágyból!

A szekrényhez léptem kivettem egy fekete farmert egy pólót és egy kapucnis pulóvert. A ruhával a kezemben indultam a fürdőbe, mert szinte biztos voltam benne, hogy Damon a szobámban fogja megvárni, hogy elkészüljek és per pillanat semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy előtte öltözzek.

- Tíz perc és kész vagyok. – szóltam még vissza a fürdőszoba ajtajából.

- Jó lesz az, húsznak is! – vigyorgott önelégülten, – Ti nők, soha tudtok időre elkészülni.

Már a nyelvem hegyén volt egy csípős visszavágás, de az utolsó pillanatban lenyeltem és igyekeztem minél gyorsabban elkészülni. Felvettem a kiválasztott ruhákat, megmostam az arcomat, kicsit rendbe szedtem a frizurámat, ezután magabiztosan léptem ismét a szobámba. 

- Kész vagyok! Indulhatunk! 

- Ejha! Te valóban különleges lány vagy! – nézett rám meglepetten – Itt és most, ünnepélyesen megfogadom – tette a szívére a kezét – Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. 

 - Köszönöm! – hirtelen ötlettől vezérelve léptem hozzá, átkaroltam a nyakát és nem törődve a következményekkel megcsókoltam. Látszott rajta, hogy nem számított ilyen érzelmi kitörésre. Egy pillanatra elhúzódott tőlem, viszont a következőben már szomjasan falta ajkaimat. Testünk szorosan összesimult, kezeink felfedezőútra indultak a másik testén. Most Damon volt az, aki hamarabb észhez tért.

 - Vivien, ha most rögtön nem hagyjuk abba, nem állok jót magamért. Már elmondtam milyen hatással vagy rám. Ha szeretnéd, hogy folytassuk, amit most elkezdtünk csak szólnod kell…

 - Nem Damon, fontosabb dolgunk van, meg kell szereznünk a tőrt és a talizmánt. – meg sem várva válaszát, felkaptam a székről a kabátomat, majd elindultam az ajtó felé.

  Két óra elteltével a temető bejáratánál álltunk. Tekintetem megakadt a sötétség ellenére is jól kivehető márvány szobrokon, melyek a versben a rejtekhelyet jelezték. Hirtelen jeges borzongás futott végig a testemen, amint  Damon is észrevett.

- Nyugi! Nem kell félned, amíg engem látsz. – vette viccesre a figurát.

  A gondolataimba merülve léptem be a kapun. Ismerősnek tűnt a környék, pontosan tudtam, merre kell elindulnunk, úgy éreztem, mintha már jártam volna itt. Ami persze lehetetlenség, hiszen még a temető környéken sem jártam soha. A Damon által "titokzatos segítőnek" nevezett valaki, vagy valami a gondolataimat irányítva, mutatta meg az utat és néhány percen belül, ott álltam a gyommal benőtt, romos kripta ajtajában. Lemeredve bámultam a hatalmas lakatot és a vastag rácsokat.

 - Ezek után, már nem veszem be, azt a mesét, hogy nem tudod, mi történik veled! – hallottam meg a hátam mögött Damon bosszús hangját – Amióta beléptél erre a nyamvadt helyre, pontosan tudtad, mit és hol kell keresned. Ne mondd, hogy ez is a véletlen műve. – mutatott a kriptára.

 - Hidd el, soha nem jártam még itt, és számomra is rejtély, hogy találtam ide. Elhiszed ha azt mondom, hogy egy láthatatlan erő vezetett?

 - Nem tudom, mit higgyek! Vagy ügyesen hazudozol, vagy tényleg fogalmad sincs róla, mi a fene folyik itt. De vigyázz Vivien, mert ha kiderül, hogy hazudtál, nem leszek veled könyörületes... 

  Damon egy rántással letépte a lakatot, és abban a percben a rácsos ajtó, hatalmas nyikorgás közepette kitárult. Mielőtt beléptünk a kriptába, még a kezembe nyomott egy zseblámpát. A sír belsejébe, öt keskeny lépcső vezetett le . Örömmel tapasztaltam, hogy ez a hely már egyáltalán nem ismerős. A látvány, ami fogadott, azonban elborzasztott. Mindenfelé emberi csontok hevertek. Kis híján felsikoltottam, amikor valami hideg a lábamhoz ért. Levilágítottam a lábam elé, hogy megnézzem mi volt az és ekkor egy emberi koponyát pillantottam meg.

 

- Damon! – szólaltam meg elhaló hangon- Ugye ez a rengeteg csont nem az, amire gondolok? 

- Hogy nem mi vagyunk az elsők? – válaszával a szívbajt hozta rám – Úgy látszik, többen is próbálkoztak, és pechjükre egyikük sem járt sikerrel.

Mit mondjak, ezzel a kijelentésével cseppet sem sikerült megnyugtatnia. Abban a tudatban lépkedni a  csontok között, hogy mi lehetünk a következő áldozatok, nem volt épp egy felemelő érzés. Hogy a figyelmemet némileg el tereljem erről a hátborzongató helyről és persze arról is ami legrosszabb esetben történhet velünk, felidéztem a vers azon sorait, ahol az író a helyes útról tesz említést. Hiába néztem körbe, ötletem sem volt, hol keressem  ezt az  "utat".

- Itt négy fal van, nincs sem labirintus, sem folyosó, akkor mégis mi lehet a helyes út? – pásztáztam körbe a falakat, a lámpámmal.

- Kell lennie egy lejárónak! Te nézd át a falakat, keress kiugró részeket. Én közelebbről is szemügyre veszem azt a koporsót. – mutatta, a zseblámpája fényét a sarokban álló sötét koporsóra irányítva.

 Miközben a falakat tapogattam, azon agyaltam mi okozhatta ezeknek, az embereknek a vesztét. Az Indiana Jones filmek jutottak eszembe, ahol minden ereklyét csapdák tucatjaival védtek. Újra lenéztem a padlón heverő csontokra, és arra gondoltam, hogy ezek a szerencsétlenek, még a lejáróig sem jutottak el, valami vagy valaki itt ebben a helységben végzett velünk. Egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy ez a hely is rejt csapdákat. Talán épp egy kiugró rész a falon indítja be? Folytattam a falak átvizsgálását, de mostmár csapdák után kutatva. Rövid keresgélés után, rá is leltem egy kiszögellésre, nem messze a bejárattól.

 - Damon, gyere találtam valamit! – szinte azonnal mellettem termett és közölte, hogy a koporsóval nem jutott semmire.

 - Lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de erős a gyanúm, hogy itt csapdákat rejtettek el, és ez a kiugró – mutattam az előbb megtalált kiszögellésre – lehet közülük az egyik. Csak azt nem tudom, hogy hozzam működésbe?

- Ezt bízd csak rám! 

  Tágra nyílt szemekkel bámultam, ahogy Damon felvette az egyik csontot a földről, ha jól láttam épp egy lábszár csontot és jól irányzott dobással, célba vette a kiugró részt.

 - Vivien, menj onnét! Most! Azonnal! – kiáltott rám olyan hangosan, hogy hangja a kripta falairól verődött vissza. Mondhatni visszhangzott a sírbolt a szavaitól.

 

Egy percig sem tétováztam, rohantam a sírbolt másik végébe. Damon nem messze állt a faltól, szemét a földre szegezte. Vajon mi kötheti le ennyire a figyelmét? Rövidesen meg is kaptam a választ a kérdésemre. Iszonyatos robajjal, nyílt meg a padló, és azon a helyen ahol az előbb álltam, hegyes vasrudak emelkedtek ki a földből. Istenem! Ha Damon nem szól, most ott feküdnék felnyársalva! Szavakkal leírhatatlan rémület lett úrrá rajtam, minden ízemben remegtem, a lábaim is ezt a pillanatot választották, hogy összeroskadjanak alattam. A falnak támaszkodva csúsztam le a padlóra, míg a kapucnim bele nem akadt valamibe. Erőteljesen megrántottam és abban a pillanatban, amint a kapucnim kiszabadult, a hátam mögött megmozdult a fal…