38. Fejezet. A vendégség

 
Este, Eric és Alexa, telefonon jelezték, az indulásukat, így még maradt egy kis időm arra, hogy felfrissítsem magam és átöltözzek. Amikor elindultam a bejárathoz, ismét belebotlottam abba a személybe, akit jelenleg a hátam közepére sem kívántam.
- Hova, hova? – állta el testével az utat - Csak nem Eric barátodat várod?
- De, pontosan őt. Hamarosan megérkeznek, és ezért most tényleg arra kérlek, engedj az ajtóhoz.
- Megérkeznek? – nézett rám fürkésző tekintettel.
- Eric, a húgát, Alexát is hozza. Rob, belegyezett, hogy találkozik vele.
- Menjünk, ne várakoztasd meg őket!
- Te is jössz? – bámultam rá hitetlenkedve.
 - Persze! Csak nem gondolod, hogy kihagyom az alkalmat, hogy megismerhessem a barátaidat? - nem tehettem mást, minthogy beletörődtem a jelenlétébe. 


A bejárati ajtóhoz érve, rájöttem, hogy elkéstem, de amint meghallottam Rob hangját, a kezdeti idegességem egy csapásra eltűnt. Úgy látszik, Rob megelőzött és fogadta a vendégeket, ráadásul már be is vonta őket, egy baráti beszélgetésbe. Eric amint észrevett, ölelésre tárt karokkal arcán hatalmas mosollyal lépett elém. Észrevétlenül, húzott távolabb a társaságtól.
- Nem akarlak megijeszteni, de egy gyanús alakot láttam a kapu előtt. Szóljak a barátodnak, hogy nézzen körül? – súgta a fülembe, hogy rajtunk kívül senki más ne hallhassa.
- Nem kell! – gyors oldalpillantást vetettem a többiekre, de kivételesen, senki nem figyelt ránk. Igyekeztem feltűnésmentesen elővenni az amulettet, amit a Josh-sal folytatott beszélgetés óta, folyamatosan magamnál tartottam. – Ez a talizmán, megvéd attól, hogy árthassanak nekem. Kimegyek, körülnézek, de megkérlek, senkinek se szólj a távozásom okáról.
 - Nyugodtabb lennék, ha Damon nézne körül, de ha te ezt akarod, ám legyen. Mielőtt itt hagysz minket, szeretném bemutatni Alexát. – fordult a húgához.
 Eric húga első ránézésre, tizennyolc, talán tizenkilenc éves lehetett. Derékig érő, koromfekete haja, és zöld szeme, vonzotta a pasik tekintetét. Damont és Robot sem hagyta hidegen Alexa látványa. Nem tűnt elkényeztetettnek, úgy láttam, örül a találkozásunknak és nagyon hálás azért, hogy összehoztam a kedvenc színészével.
 - Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Nem hagyhatom, hogy itt ácsorogjatok. A nappaliban mégiscsak kényelmesebb! – invitáltam be a két vendéget abba a helyiségbe, amit már a beköltözésem napján megcsodáltam. A padlótól a mennyezetig érő hatalmas ablakok, csodás kilátást nyújtottak a kivilágított parkra. Ülőhelyben sem volt hiány. A szobába belépve egy hófehér kanapé, kissé távolabb pedig egy halványsárga sarokgarnitúra, biztosította a vendégek kényelmét. A szoba sarkában kialakított bár, pedig gazdag ital kínálatával, gondoskodott arról, hogy a látogatók ne maradjanak szomjasak. A bár látványa, adta az ötletet arra, hogyan lépjek le úgy, hogy senkinek ne szúrjon szemet.
- Damon, megtennéd, hogy megkínálod a vendégeinket egy-egy itallal? – nem lepett meg a gúnyos arckifejezés, amivel a kérésemre reagált. Az viszont igen, hogy szó nélkül a bárhoz sétált. 


Ezt a pillanatot használtam ki a távozásra. A torkomban dobogó szívvel, léptem ki, a kocsi feljáróra, majd erőt véve magamon, elindultam a kapuhoz, a szememet végig az amuletten tartva. Minél közelebb értem a kapuhoz, annál vörösebben izzott a három szimbólum. A hetedik érzékem újfent működésbe lépett, és azt súgta, nem szabad kilépnem az utcára. Mielőtt kinyitottam a kaput, még Josh is megpróbált figyelmeztetni, a közelgő veszélyre, de most az egyszer, elnyomtam megérzésemet, és Joshra sem hallgattam. Éreztem, hogy akármi is vár a kapu túloldalán, nem szabad megfutamodnom. Nagy csikorgás közepette, ki is nyílt, majd a következő pillanatban, a sötét utcán találtam magam.
- Hello Vivien! – szólalt meg, szinte azonnal egy ismeretlen hang.
- Hello, neked is, bár nem tudom ki vagy! – köszöntem vissza.
Az utcai lámpa fényében, ekkor megpillantottam, a titokzatos ismeretlent, aki kimért léptekkel közeledett felém. Hosszú fekete kabátot és kalapot viselt. A gyenge fényben, annyit sikerült kivennem, hogy barna, vállig érő haja van. Eszembe jutott az amulett, amiből tudtam, hogy akárki is az illető, nem jó szándékkal közeledik felém.
- Még mindig nem tudod, ki vagyok? – hangja vészjóslóan csengett.
- Nem… - feleltem a félelemtől remegő hangon
- Ostoba vagy! Most nincsenek itt a barátaid, hogy megmentsenek. – sátáni kacajától, kirázott a hideg – A parkolóban megúsztad, hogy elkapjalak, de most tálcán kínáltad fel magad.
 Amikor megemlítette a parkolót, megfagyott az ereimben a vér. Csak egy személy lehetett aki, megigézte Jennit és el akart raboltatni, és ő nem más, mint Sebastian Lewin. Ezért próbált Josh lebeszélni a tervemről. Mert ő tudta, kivel fogok találkozni. A felelőtlenségem miatt, egyedül csak az amulettben bízhattam. A próbán nem engedte a közelembe Damont, talán itt is beválik. Azzal nyugtattam magam, hogy ez a találkozó elkerülhetetlen volt, és mindenképp bekövetkezett volna. Gael közeledtét pedig amúgy is tudatnom kell, ezzel a szörnyeteggel. Sebastian lassan, nagyon lassan, győzelme teljes tudatában, lépkedett felém. Tőlem néhány lépésnyire azonban megtorpant, úgy, mint délelőtt Damon. Órási szerencsémre a burok, ismételten megvédett. Sebastian hangosan szitkozódott, amikor rájött, hogy egy ujjal sem érhet hozzám.
 - Akármivel is próbálsz távol tartani, egyszer elkaplak, és örömmel fogom kitépni a szíved. Nem, mégsem öllek meg rögtön, először a nyelvedet harapom ki, majd a sebeidet sóval szórom be és addig kínozlak, amíg ver a szíved. Amikor, az utolsókat rúgja, na, akkor fogom kitépni.
 Jeges rémület futott végig, minden porcikámon, ahogy hallgattam a szavait. Akár, egy horrorfilmbe is beillettek volna, a kínzási módszerei. Most, hogy már az amulett védelmét, élvezhettem én sem, hagytam szó nélkül az ördögi tervét.
- Nem tudsz kárt tenni bennem. Ha véletlen mégis sikerülne, amit nem hiszek, te is követnél, a halálba.
- Kicsikém, én hallhatatlan vagyok, engem nem olyan egyszerű megölni.
Alig vártam, hogy az undorító vigyort lefagyasszam az arcáról. Úgy döntöttem, bevetem az adumat.
- Nekem nem is, de a régi öregek egyikének igen. – a mondat elhangzása közben, figyeltem az arcát. Egy csepp érzelmet sem, sikerült felfedezni rajta.
- Nocsak! – rántotta meg a vállát közömbösen – És ki lenne az?

Egyre jobban dühített ez a párbeszéd, úgy éreztem ideje véget vetni és visszamenni a házba. Óvatosan hátráltam egészen addig, amíg meg nem éreztem a hátam mögött a kapu rácsait, majd egy határozott lépéssel, újra a feljárón álltam.
Sebastian a kapu túloldaláról, még tett egy utolsó megjegyzést.
- Csak a szád jár, nem tudsz te semmit a nagy öregekről!
Mielőtt, elindultam volna a ház felé, még válaszoltam Sebastian gúnyolódására.
- Mond neked az a név valamit, hogy Gael? Na, ő az, aki rád is vadászik.

 A házba belépve, meglepett, hogy senki sem keres. Arra összpontosítottam, hogy megnyugodjak, majd amikor úgy éreztem, hogy sikerült lehiggadnom, a nappali felé vettem az irányt. Visszatértemre mindenki felkapta a fejét. Már az ajtóban, észrevettem hogy a távollétemben Cora is csatlakozott a többiekhez.
- Merre jártál? – fürkészett Damon, parázsló tekintettel. Dühös arckifejezése semmi jót nem ígért.
- Szívtam egy kis friss levegőt. – egyenlőre, ennyire futotta tőlem. Sajnos a hazudozásban soha nem voltam jó.
- Damon utánad ment, de nem talált. – szólalt meg Cora.
- Még egyszer megkérdezem, hol jártál? – termett előttem egy szempillantás alatt Damon – És ne hazudj, mert megvannak a módszereim, hogy kiszedjem belőled az igazat.
Azon filóztam, mit tegyek. Nem hazudhatok, mert Damon azt nyomban észre veszi. Néhány másodpercnyi töprengés után, úgy határoztam, hogy Ericet nem belekeverve, elmondom az igazat.
- Kimentem az utcára, mert úgy éreztem, valaki figyel minket! 
- Mivel, közel fél órát elmaradtál, gondolom, megtaláltad a kukkolót. – Damon egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
- Igen. Megtaláltam!
- Ne kelljen harapófogóval, kihúzni belőled a választ! Ki volt az?
- Sebastian. – nyögtem ki halkan.
- Kicsoda??? – akadt, ki mint a kakukkos óra. Elkapta a vállamat és úgy megrázott, mint a rongyot, majdnem hogy kirázva belőlem a lelket is, ezután egy kézzel, a kanapéra lökött – Te nem vagy eszednél. Azon vagyunk, hogy megvédjünk tőle, erre te tálcán kínálod fel magad.
  A fejemet fogtam, szédültem és apró csillagok cikáztak a szemem előtt, rövidesen már forgott velem a világ, és a hányinger kerülgetett.
- Jól vagy? – hallottam meg Rob aggódó hangját.
- Nem igazán. – emeltem fel a fejem – Segítenél feljutni a szobámba?.
 - Persze. – egy mozdulattal felkapott, és elindult velem az emeletre, a jelenlévők, és legfőképp Damon legnagyobb döbbenetére.
 
Intettem Ericnek,  hogy ő is kövessen minket.
 A szobámban Rob, egyenesen az ágyhoz vitt, majd ő is telepedett mellém. A külső szemlélő szemében, valódi szerelmespárnak tűntünk. Rövidesen megjelent Eric is.
 Tudtam, hogy majd szétveti őket a kíváncsiság, és vártam mikor kérdeznek rá, mi történt az utcán.
- Mesélj! – faggatott Rob – Mit tettél, hogy ennyire felhúztad Damont.
Nagy vonalakban meséltem, Alexanderről, a rablásról, és arról hogy ismertem meg Ericet.
  - Mostmár értem, miért reagált így Damon. – gondolkodott el a hallottakon Rob – És mit akart Sebastian?
 - Természetesem a halálomat. Az amulettnek köszönhetően, maradtam életben. Ráadásul még hidegvérrel ecsetelte azt is, hogyan végez majd velem.
- És hogyan? – firtatta a dolgot Eric, ami enyhén szólva is meglepett.
 
- Azt mondta, nem öl meg rögtön. Először kiharapja a nyelvemet, sóval szórja be a sebeimet… - Rob szakította félbe a mondandómat.
   - Uhh…Ez nagyon durva. Ez a Sebastian egy vadállat és nem kétlem, hogy meg is tenné. Ezek után, kíváncsian várom, hogy vesszük rá, az együttműködésre. Mert esélyt nem látok rá. Egy ilyen szörnyeteget, nehéz lesz meggyőzni, és arra sincs garancia, hogy nem fordul ellenünk.
Rob szavai, engem is elgondolkodtattak. Hiszen, ha Sebastian megmakacsolja magát, azzal aláírja a halálos ítéletünket. Valahogy mégis a lelkem mélyén reménykedtem benne. hogy a "szörnyeteg", segíteni fog, amit szóvá is tettem.
  
- Megemlítettem neki Gaelt, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy hamarosan hallatni fog magáról.