29. Fejezet. Az új barátok

                                                                         

Hihetetlen gyorsan történt minden. Egyik percben, még Jen kocsijánál álltam, a következőben pedig valaki befogja a számat, és arra eszmélek, hogy elraboltak. Mi folyik itt? És hol van Jenny? – kavarogtak a kérdések a fejemben.

  Nem maradhatok itt, valahogy ki kell szabadulnom, mielőtt visszajön az elrablóm. Megpróbáltam kinyitni a kocsi ajtaját, de mindegyiket lezárták. Az elektromos ablakemelővel is hiába próbálkoztam. Kezdtem kétségbe esni. Már csak egy ötletem maradt, mégpedig az, hogy valamivel kitöröm az ablaküveget és kimászom rajta. Nem tudhattam, mikor tér vissza az elrablóm, ezért gyorsan körülnéztem, mit használhatnék kalapácsként. A kesztyűtartóban, találtam egy zseblámpát, ami épp megfelelt, erre a célra. Nem haboztam, átmásztam a vezető felőli oldalra, felemeltem a lámpát és minden erőmet összeszedve, az ablak felé lendítettem. Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt , és valaki, a karomnál fogva, kirántott a kocsiból.

 Rögtön tudtam, hogy megmenekültem. A sötét parkolóban nem sokat láttam, a megmentőmből. Nem szólt egy szót sem, csak húzott magával, én pedig csendben követtem. Rövidesen egy szürke jeep mellett álltunk meg. Az ismeretlen jótevőm, megvárta, míg beszállok, aztán ő is beült a volán mögé.
 - Köszönöm! – fordultam felé, hálás tekintettel. Végre megnézhettem magamnak. Azt első pillantásra megállapítottam, hogy magas és rendkívül jóképű. Barna rövidre vágott haja és ugyancsak barna szemei, vonzották a tekintetemet. A sötét farmer és a fehér ing pedig, kiemelték férfias testét.
- Nincs mit! – szólalt meg – De azt meg kell vallanom, ha nem a saját szememmel látom, ami veled történt, el sem hiszem. Ki vagy te?
 - Vivien Porter, egy átlagos huszonéves lány, aki a kíváncsisága miatt, olyan dolgokba keveredett, amiből már soha nem fog tudni kimászni.
- A kíváncsiságod? – nézett rám értetlenül – Köze van ennek, ahhoz a sráchoz, aki elképesztő sebességgel mozog, és aki bezárt a kocsiba? – a kérdéséből, választ kaptam az elrablóm kilétére, aki nem lehetett más, mint egy vámpír.
- Köze, bár nem tudom, ki volt az! Te láttad? – néztem rá kérdő tekintettel.
- Csak a körvonalait. Jól sejtem, hogy nem evilági az illatő? – hatalmas szemekkel bámultam rá, nem akartam elhinni, hogy meg sem kérdőjelezi a történteket.
- Ugye nem fogsz bolondnak tartani, ha azt mondom, hogy igen?
- Nem! Mindig is és nyitott voltam, a „túlvilági” dolgokra.
- Csakhogy ezek, nem túlvilágiak! – magyaráztam. Már nem volt miért titkolóznom – Ők köztünk élnek és a mindennapjaink részévé váltak.

Érdekfeszítő beszélgetésünket, egy csipogó hang, zavarta meg.
 - Bocs, Jonas szólt, hogy álljak a kijárathoz Egyébként a nevem Eric. – szólalt meg ismét, miután letette a telefont - A csapatból mindenki elindult haza, csak ő maradt itt.
- Ugye, nem az a Jonas? – puhatolóztam.
- Nyugi! – szorította meg a kezemet - Nem fog megenni, bár azt nem tagadom, hogy szereti a szép lányokat.
 - Egy szóval sem mondtam, hogy félek tőle! Tudod, aki vámpírokkal él együtt…– szaladt ki a számon.
 - Aha, szóval vámpírok… na erről, szeretnék többet is megtudni, és ígérem, nem beszélek róla senkinek. Habár, Jonast beavathatnád a titkodba. – felelte, mielőtt elindultunk volna az említett személyért.

Két perc alatt, elértük a hátsó kijáratot, ahol Jonas már várt ránk. Ő is farmerban volt, de Erickel ellentétben, ő ing helyett, fehér pólót és fekete zakót viselt. Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy ilyen jóra fordult az estém. Nem bántam azt sem, hogy Jen lelépett, amúgy is volt egy sanda gyanúm, hogy az ő keze is benne volt az elrablásomban. De úgy döntöttem, hogy ma este, nem foglakozom a rossz dolgokkal. Boldog voltam, hogy végre olyan barátra leltem, mint Eric. Neki végre elmondhattam mindazt, amit eddig senkivel nem oszthattam meg, az pedig csak hab a tortán, hogy Jonast is megismerhetem – elmélkedésemből egy mély férfihang, rázott fel.
- Hm… Milyen kicsi a világ! Rick, bemutatnád a barátnődet?
- Én is csak ma ismertem meg, és meg kell, mondjam, igen kalandosra sikeredett az első találkozásunk. – kacsintott rám Eric, miközben kigördült a parkolóból, és ráhajtott a főútra. – Vivient ugyanis úgy menekítettem ki, egy fekete MG-ből, amibe az elrablója bezárta.
Felkaptam a fejem az autó típusa hallatán. Fekete MG? Akkor az csak Damon lehetett!
- Ki az a Damon? – meglepetten pillantottam Erickre, nem értettem, honnét tud Damonról.
- Hangosan gondolkodtál! – világosított fel.
- Ez a Damon, a pasid? – kíváncsiskodott Jonas.
- Nem, nincs barátom. – fordultam Jonas felé, aki a hátsó ülésen hallgatta, a mi párbeszédünket. Rögtön fel is ajánlottam neki, hogy átadom a helyemet, hogy előre tudjon ülni Eric mellé.
- Kösz, de nem szükséges! Bár ha akarsz, nyugodtan átülhetsz ide mellém és mesélhetsz magadról. – máris előbújt belőle, a nőcsábász ösztöne, amin jót mosolyogtam magamban.
- Ha nem, hát nem! – szólat meg ismét, hangjában némi iróniával – Rick, kíváncsian hallgatom, a kalandos megismerkedésetek történetét.

Eric, kérdő tekintetéből tudtam, arra kíváncsi elmondhatja-e a titkomat Jonasnak. Beleegyezően bólintottam, és Eric belekezdett a mesélésbe.
- Épp a kocsim felé tartottam, amikor észrevettem Vivient a parkolóban. Nem láttam tisztán, csak a körvonalait, annak a férfinak, aki hirtelen a semmiből jelent meg mögötte. Tudtam, hogy veszélyben van, így elindultam felé. A pasi viszont annyira gyorsan mozgott, hogy a szememmel lehetetlen volt követni. Végül egy fekete MG-ben, találtam rá, zseblámpával a kezében. – fejezte be az élménybeszámolót Eric, de arra még rákérdezett mit akartam a zseblámpával.
- Azzal akartam kitörni, az ablaküveget, hogy kimászhassak rajta.
- Belevaló csajszi…- szólalt meg Jonas.
- Az biztos, és nem mindennapi! – vigyorgott Eric – Elárulod végre, ki ez a Damon?
- Az ő kocsijába zártak be, ugyanis neki van fekete MG-je.
- Ő is vámpír? – kérdezett rá Eric. Döbbent csend fogadta a kérdését. Jonas hitetlenkedve bámult ránk. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem hisz nekem.
- Jaj csajszi, ennél jobb mesével is előállhatnál, be is tudod bizonyítani az állításodat? – hangjából azt vettem, ki hogy teljesen hülyének néz.
 Azon agyaltam hogyan tudnám bebizonyítani az igazamat, és lefagyasztani arcáról a gúnyos mosolyt. Ekkor jött a megmentő ötlet, a honlap.
- Csak egy számítógép kell! – néztem határozottan Jonas szemébe.
- Ha csak ez hiányzik! – húzta el gúnyosan a száját – Mindjárt a lakásomhoz érünk, ahol kedvedre válogathatsz köztük. És kíváncsian várom, a bizonyítékot. Bár nem hiszem, hogy meg tudsz lepni.

Eric némán hallgatta a vitánkat. Ö ugyanis tisztában volt vele, hogy nem csak a szám jár, de nem szólt egy szót sem. Alig tíz perc elteltével Jonas lakásában álltunk. Jó házigazda módjára, itallal kínált minket. Tipikus agglegénylakás volt, amiben minden a kényelmet szolgálta.
  A nappaliban egy krémszínű kanapé állt, előtte egy dohányzóasztal, amelynek mindkét oldalán egy-egy fotelt helyeztek el. Jonas nem hagyott időt arra, hogy jobban körülnézzek.

- Az irodai gép megfelel? – kérdezte, arcán cinikus mosollyal.
- Persze! – alig vártam, hogy megmutathassam neki azt a két képet, amit anno Jenninek.

Egy szó nélkül követtem az irodába, Leültem a gép elé, és megnyitottam Mistic Falls honlapját. Jonas és Eric a hátam mögött álltak, úgy lesték minden mozdulatomat.
Az archívumban, rövid keresés után megtaláltam az 1824-es képet. Azt mutattam meg nekik, először.
- Ők a Salvatore testvérek. A sötét hajú, Damon, a szőke pedig Stefan. Ti is láthatjátok, hogy a kép közel kétszáz éves.
 - O.K! Mutattál egy ősrégi képet! És? – nem is vártam mást Jonastól. Eric, ellenben kíváncsian nézegette a megfakult fotót.
Rákerestem a 2010-es képre is, ahol a téren állnak. Azt, ami engem is meggyőzött a vámpírok létezéséről.
- Nézzétek meg a két képet! Mit vesztek észre rajta?

Eric azonnal kiszúrta a hasonlóságot és megbűvölve tapadt a monitorra. Jonas viszont, nem hitte el, vagy legalábbis nem akarta elhinni, azt, amit lát.
- Meggyőztél, pedig azt hittem, hogy egy fanatikus vámpírfilm rajongó vagy, aki csak beképzeli a létezésüket! – szólalt meg, több percnyi hallgatás után.
- Tudom!
Sikerült! Ujjongtam magamban. Már Jonas sem kételkedik bennem.
- Ugye jól, gondolom, hogy róluk beszéltél amikor, a lakótársaidat megemlítetted? – tudakolta Eric. – Tényleg, hol is laksz?
- Christian Leavold házában… - Jonas a szavamba vágott.
- Na ne viccelj! – egy estére ennyi meglepetés, már neki is sok volt.
- Nem viccelek! Chrissel együtt, öten lakunk a házban. A már említett Salvatore testvérek, a barátnőm Jenny, aki mellesleg Stefan menyasszonya. és én. Jenny szerzett jegyet a koncertedre is. Ha visszaemlékszel, láthattad is őt, ugyanis az első sorban álltunk
- Azt tudom, hogy te hol álltál! – vigyorgott, szemeiben huncut szikra csillogott – Mit gondolsz, miért ültem le a színpad szélére?
 - Mert szereted a csinos lányokat? – kérdeztem vissza. Ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak.
 - Igazad volt Rick, ez a csaj valóban nem mindennapi. – fordult a barátjához – Megtartjuk!