16. Fejezet. A Rablás.

.Damon némi hallgatás után szólalt meg újra, rám hozva a frászt.

-    Vivien, azonnal menj be a házba, mert veszélyben vagy! A garázs, a ház azon része, ahova a vámpírok invitálás nélkül is beléphetnek. Ezt jól tudja a titokzatos üldöződ is.

Lélek szakadva rohantam a garázsból, fel a lakásba. Iszonyú félelem járta át minden porcikámat, majd remegő lábakkal rogytam le a nappali szőnyegére. Damon a vonal túlsó végén, türelmesen várta, hogy ismét megszólaljak.

- Rettenetesen félek! – rebegtem. A kezem annyira remegett, hogy a telefont is alig bírtam megtartani. Eluralkodott rajtam a halálfélelem.

- Van is rá okod! Kellett megszöknöd!  – gonoszkodott.

- Sajnálom! Tudom, hogy haragszol rám, de meg kell értened, nem hagyhattam, hogy csalinak használj! – feleltem, remegő hangon.

- Az enyhe kifejezés, hogy haragszom! Csak kapjalak a kezem közé, meglátod mennyire, felhúztál az önfejűségeddel! Nem akartál csali lenni, most mégis tálcán kínáltad fel magad!

- Damon, kérlek, gyere értem! – könyörögtem, könnyeimmel küszködve – Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas ostobaságot követtem el, amikor elszöktem. Megérdemelném, hogy a sorsomra hagyj... - Damon dühösen vágott a szavamba.

- Mond meg hol, bujkálsz!

Már nem láttam értelmét a további titkolózásnak, hisz az életem forgott kockán.. Elmagyaráztam Damonnak, hogyan találja meg a falut. Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, még tett, egy számomra megfontolandó  megjegyzést, amit sajnos félvállról vettem.

- Addig is tartsd nyitva a szemed, amíg oda nem érek. Még a barátaidban se bízz! Gyanús nekem ez a Josh!  Vigyázz vele!

Alig telt el pár óra, Damon hívása óta, amikor megszólalt a csengő. Lassan, kimért léptekkel indultam az ajtóhoz. Résnyire kinyitva az ajtót, megpillantottam Josht. Mosolyogva üdvözölt, én pedig gyanútlanul behívtam a lakásba. Nem is sejtettem, milyen aljas dologra készül, egészen addig, amíg meg nem láttam a kézében a telefonom.

- Erre már nem lesz szükséged! – jelentette ki ördögi vigyorral az arcán, és teljes erővel a falhoz vágta. A telefon, apró darabokban hullott a padlóra. Ekkor szakadt meg minden kapcsolatom, a külvilággal. – Most pedig velem jössz! A Nagy Úr már türelmetlenül vár.

- Milyen nagyúr? - puhatolóztam óvatosan. Josh rideg arca,és jéghideg tekintete halálra rémített.

- Fogd be a szád és indulj! – ordított rám. Sajnos elkövettem , azt a hibát, hogy hátat fordítottam Joshnak. A következő pillanatban minden elsötétült körülöttem, a fájdalom, az egész testemet megbénította. Lassan süllyedtem a jótékony félhomályba, míg az teljesen körül nem ölelt.

Egy dohos szagú, omladozó vakolatú helyiségben, tértem magamhoz. Első ránézésre pincének tűnt. A fájdalomtól elgyötörten, próbáltam megkapaszkodni a falban és elvánszorogni, az ablakhoz. Amint kinéztem, a vastag rácsokkal felszerelt ablakon, vérfagyasztó látvány tárult a szemem elé. Néhány méterre tőlem, pontosan szemmagasságban, síremlékek tucatjait pillantottam meg.

Tudtam, hamarosan üt életem utolsó órája! Miután, végre enyhült a fejemben a lüktetés és átgondoltam mi történhetett, rájöttem, hogy egy ördögi terv áldozata lettem. Josh még a lakásban leütött és elhurcolt egy Isten háta mögötti helyre. Mielőtt összeestem, valami Nagy Úrról magyarázott, aki türelmetlenül vár rám. Hetedik érzékem ismét működésbe lépett, és azt súgta, hogy a Selena által említett vámpíroknak és a Nagy Úrnak, köze van egymáshoz.

Most bántam csak igazán, hogy nem fogadtam meg, Damon tanácsát a barátokról… - elmélkedésemet a zár csörgése zavarta meg.

Rövidesen kitárult az ajtó, amin egy halálra vált, fiatal lányt lökött be egy sebhelyes arcú férfi. A lányra pillantva, úgy éreztem magam, mintha egy középkategóriás horrorfilmbe, csöppentem volna. Szőke haját és a ruháját is vérfoltok tarkították. Csuklóján és nyakán pedig harapásnyomok látszottak. Szegény alig állt a lábán, így odaléptem hozzá és leültettem a keskeny ágyra. Hálásan köszönte meg a segítségemet, majd kérés nélkül kezdett el mesélni a kastélyról és a Nagy Úrról. Mint kiderült, Laurának hívják, és őt a lerobbant autója mellől rabolták el, egy viharos éjszakán. Elvesztette az időérzékét, emiatt nem tudta megmondani, mióta raboskodik a kastélyban. Annyit azonban sikerült megtudnom, hogy minden nap „táplálkozik belőle” a titokzatos Nagy Úr. Kíváncsian kérdeztem rá, hogy néz ki az Ura.

- Életemben nem láttam még olyan vonzó férfit, mint Ő. A tekintete valósággal rabul ejt, a hangja és az illata pedig ellenállhatatlan. – áradozott a fogva tartójáról . - Hidd el, nincs még egy olyan pasi a világon, mint Ő. Alexanderben minden megvan amit, egy nő egy férfiban keres. Ő a megtestesült elegancia…

- Mit mondtál, mi a neve? – vágtam a szavába, rosszat sejtve.

- Alexander… Alexander Kenway!

A név hallatán, minden reményem elszállt! Rosemary holtteste a mai napig kísértett. Ezek után, végleg lemondtam arról, hogy valaha is élve kerülök ki a kastélyból. Damon, már biztosan megérkezett Askhamba, és feltehetően, az összetört telefonomat is megtalálta. Teljesen kétségbeestem. A vékony felsőm nem nyújtott elég védelmet a hideg ellen, testem minden ízében remegtem. Az éhség és a fagyos pince pedig megtette hatását, így az este beálltával, a kimerültségtől, lassan álomba szenderültem.

Félálomban érzékeltem, hogy nyílik a pince ajtó és valaki a nevemen, szólít! Azonnal ráismertem a titokzatos idegenre. Ő volt az aki, a téren megszólított. A hang irányába fordítottam a fejem. Amint megláttam az ajtófélfának támaszkodó férfit, abban a pillanatban megfeledkeztem az éhségről és a hidegről.

Laura csakugyan nem túlzott, amikor leírta Alexander külsejét. A halvány fény, ami a folyosóról szűrődött be, megvilágította a férfi arcát. Hollófekete haja, és zöld szeme, vonzotta tekintetem. A fekete farmer és pulóver kiemelte izmos testét. Ahogy Laura is megjósolta, elakadt a lélegzetem a látványtól.
És valóban, a világ legvonzóbb pasija állt előttem. Megbabonázott és elkápráztatott!
A józan eszem cserben hagyott, a mosolyával immár végleg levett a lábamról. Vérem izzott, a pulzusom az egekbe szökött, a gyomromban pedig a pillangók táncukat járták. Teljes önkívületben indultam utána. Úgy éreztem, képes lennék a világ végére is követni Őt. Alexander némán lépdelt előttem. Az alagsorból felvezető lépcsőn, úriemberhez méltóan, a karját nyújtotta, amit én készségesen el is fogadtam. Ismét egy sötét folyosó következett, aminek a végén egy kétszárnyas ajtót, tárt ki előttem. Az éles fény,egy pillanatra elvakított, így kezemből, szemellenzőt formálva, néztem körül.... és  megpillantottam  Damont...