15. Fejezet. Csapdába esve!

Az elkövetkezendő egy hét, teljes nyugalomban telt. Damon már nem hívogatott, amin igencsak meglepődtem. Gyanítottam, azon mesterkedik, hogy megtaláljon. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy arra gondoltam, az általa kiszámolt ötszáz-ötven mérföldes körben kutat utánam. Természetesen nagyon, is tisztában voltam vele, hogy a végtelenségig úgysem bujkálhatok előle. Askhamba érkezésem második napját, a ház kitakarításának szenteltem. Estére, ragyogott minden helyiség. Sikerült arra a napra, száműzni a gondolataimból Modburyt és Damont. Aznap este újfent, fáradtan, dőltem be az ágyba. A következő napokat viszont, már kizárólag csak pihenéssel töltöttem. Eltelt egy hét, és kezdett megcsappanni az élelmiszer készletem. Már nem kerülhettem el, hogy lemenjek a faluba. Akkor még nem is sejtettem, kivel hoz össze a sors…


Felvettem a kabátomat, mivel az utóbbi napokban, igencsak borongósra fordult az időjárás. A kocsit továbbra is, a garázsban, rejtegettem, azt csak végszükség esetén szándékoztam használni. Alig tíz perces séta után, leértem a faluba. Jobbnak láttam, ha még egy ideig, meghúzom magam a házban, ezért, újabb egy hétre, vásároltam be. Eszemben sem volt Modburybe, de még csak a környékére se, visszamenni. Már indultam az ajtó felé, amikor odalépett hozzám egy szőke hajú srác, akit rögtön felismertem, még a nagyinál töltött nyarak idejéből.


-    Szia Viv! Örülök, hogy látlak.
-    Szia Josh! Úgyszintén. – viszonoztam az üdvözlést.
-    Mi járatban vagy itt, ahol szinte a madár sem jár? – viccelődött.
-    Pihengetek a nagyi, vagyis mostmár az én házamban.
-    Nem is tudtam, hogy ide költöztél. – nézett rám hitetlenkedve.
-    Még Modburyben lakom. – közöltem vele – Itt Askhamban, mondjuk inkább úgy, nyaralok.
-    Ma este tartunk egy közös mozizást. Örülnék, ha eljönnél. Emlékszel még Bryanre és Scottra?
-    Persze, hogy emlékszem! – nevettem. –  Sok csintalanságot követtünk el együtt. Még most is előttem, van, Mary arca, amikor meglátta mit műveltünk a kutyájával.- Josh már hangosan kacagott.


Az első itteni nyaralásom alkalmával történt, hogy, Miss.Tanner, azaz Mary, Brúnó nevű, hófehér bernáthegyijéből, óriáspandát varázsoltunk némi fekete festék segítségével. Egy kis idő elteltével, már a hasamat fogtam a nevetéstől, ahogy Josh felidézte a régi gaztetteinket!
-    Ha nem zavar, hogy pasikkal leszel körbevéve, akkor szívesen látunk. – invitált meg ismét.
Rövid habozás után, elfogadtam a meghívást. Josh, Bryan, és Scott, mindig meg tudott nevettetni. A magányosan eltöltött, egy hét után, már amúgy is vágytam a társaságra. Mielőtt elbúcsúztunk egymástól, még megbeszéltük, hogy Josh, este nyolcra értem jön. Az üzletből kilépve, már, az előttem álló este körül forogtak a gondolataim.


A csomagok súlyát megérezve, azonnal megbántam, hogy a kocsit a garázsban hagytam. A nehéz szatyrok, lehúzták a karjaimat. Alig tettem meg pár lépést, amikor a táska füle végleg megadta magát. – Hogy az a jó… Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Most mi a francot csináljak?  - szitkozódtam hangosan.


-    Ejnye-ejnye, hát szabad egy hölgynek ilyen ízléstelen szavakat a szájára vennie? – hallottam meg egy mély férfias hangot, közvetlenül a hátam mögött.
-    Szabad! – feleltem, gondolkodás nélkül.
-    A káromkodással, nem oldódnak meg a gondjaid! – tegezett le, az idegen.
Igyekeztem gyorsan összeszedegetni a kiborult táska tartalmát, hogy minél előbb eltűnhessek a faluból. Rossz előérzet gyötört, az idegennel kapcsolatban. Az ízes beszéde, mi több a bódító illat, ami felőle áradt, és amit eddig csak Damon közelében éreztem, még látatlanul is gyanússá tette. Szó nélkül, hátra sem pillantva indultam haza. Az eszem azonnal riadót fújt. Tudtam, hogy Damon, sok-sok mérfölddel van távol tőlem, amennyiben esetleg, mégis rám találna, Ő, az ajtómig meg sem állna. Megszaporáztam a lépteimet, szinte futva tettem meg hazáig az utat.


A konyhában, lerogytam egy székre és próbáltam átgondolni az imént történteket. Mostmár bántam, hogy nem fordultam meg és néztem meg a férfit. A lelkem mélyén éreztem, hogy a rejtélyes idegen, sötét titkokat rejteget. – elmélkedésemet a telefonom csörgése szakította félbe. Meg sem nézve a hívót, vettem fel a telefont.


- Tessék! – szóltam bele.
- Szia Viv! Mikor szándékozol haza jönni? – érdeklődött Jenny.
- Most kezdem csak igazán jól érezni magam, ma estére már van is egy meghívásom. – tértem ki a válasz elől.
Beszélgetés közben, bosszús férfihang szűrődött ki a háttérből.
- Jen, ki van ott nálad? – kíváncsiskodtam.
- Damon! – felelte – Mióta leléptél, teljesen kifordult önmagából. 
Beszélsz vele? – hangja szinte könyörgőre váltott, így megszántam,és megkértem, adja át neki a telefont. Hamarosan meghallottam Damon bársonyos hangját.
- Helló Viven! Élvezed a magányt? – csipkelődött.
- Szia Damon! Egy hét egyedüllét bőven elég volt. Ma este, újra társaságban leszek!
- Hol és kivel? – faggatózott dühösen.
- A barátaimmal! Ellenben történt valami… – kezdtem bele. Úgy éreztem, el kell mondanom neki, mi történt az utcán.
- Mesélj!


Én pedig meséltem a barátaimról, a csomagokról és a titokzatos idegenről. Damon némán hallgatott, egészen addig, amíg az idegen beszédstílusát és illatát meg nem említettem.
 - Vivien, amit most elmondtál, az mind ránk, vámpírokra jellemző. A te rejtélyes ismerősöd, is közülünk való. Nem véletlen tűnt fel a közeledben! 
Rád vadászik! Ne várj estig, azonnal indulj el! - hangján éreztem a féltést, ami rendkívül meglepett.
Damon válasza, iszonyatosan megrémített, ezért úgy döntöttem, hallgatok rá, és hazautazom.
- Összepakolok és indulok vissza Modburybe. – nyugtattam meg.
- Menj, nézd meg a kocsidat, indul-e! És Vivien a telefont nehogy le tedd! – kérte Damon.
A garázsba belépve meghűlt bennem a vér! A kocsimat megrongálta valaki. A gumikat szétvágták, a vezetékeket és kábeleket kitépték. Jó pár perc kellett, hogy meg tudjak szólalni.
 - D…d…Damon… szóltam bele a telefonba, remegő hangon  - A kocsi használhatatlan! Itt ragadtam…