33. Fejezet. Éjszaka a temetőben 1.

 

Furcsa megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne minket. A hetedik érzékem azt súgta, hogy nem vagyunk egyedül. Próbáltam nem foglalkozni ezzel a megérzéssel ezért inkább a mai kirándulásunkra koncentráltam. Kíváncsi voltam sikerült- e Damonnak kiderítenie a temető helyét. De mielőtt rákérdezhettem volna, egy könyv zuhant le az egyik polcról, hatalmas csattanással földet érve. Ebben a percben tudatosodott bennem, hogy ami történt nem lehet véletlen. A megérzés, hogy figyelnek, most pedig a könyv... Túl sok a véletlen egybeesés.

A  torkomban dobogó szívvel vettem fel a könyvet a padlóról, és amint belenéztem, a lélegzetem is elállt. A kép egy temető kapuját ábrázolta, melyet mindkét oldaláról, egy- egy angyal szobor díszített.

- Damon, nézd! – suttogtam remegő hangon. 

- Ezt, hogy csináltad? – nézett rám kérdőn, miután szemügyre vette a könyv szétnyílt lapjait.

- Én nem tettem semmit. – feleltem, még mindig a hihetetlen élmény hatása alatt állva. – A könyv, a temető leírásánál nyílt ki. 

 - Titkolsz előlem valamit? – nézett rám fürkésző tekintettel.

- Mégis mit titkolnék?

- Talán egy titokzatos segítőt? – kérdezett vissza. Láttam a szemében, hogy nem hisz nekem.

- Nincs senki, akiről te ne tudnál. 

- Vivien, te is tudod hogy ez a könyv, nem magától esett le a polcról.

- Tudom, vagyis inkább csak sejtem, de ezzel most ne foglalkozzunk. Már tudjuk az úti célt és ez a lényeg. Mikor akarsz indulni? – tereltem el a figyelmét, az imént történtekről.

- Amint besötétedik, indulunk, úgyhogy ajánlom, pihend ki magad, mert hosszú éjszakának nézünk elébe.

- Éjszaka? – kaptam fel ijedten a fejem

- Igen! Éjszaka! Beijedtél? 

Hülye kérdés! Hiába is tagadnám, már az éjszakai temető gondolatától is a hideg futkos a hátamon. A kriptalátogatásról már nem is beszélve. De erőt kell vennem magamon, és le kell küzdenem a félelmet. 

- Van bennem egy kis félsz, de állom a szavam és veled megyek. – jelentettem ki

Válasz helyett szorosan magához ölelt, és rövid de annál szenvedélyesebb csókot nyomott a számra. Néhány másodperc elteltével pedig már a szobámban álltam, és figyeltem, ahogy Damon mögött becsukódik az ajtó.

Egy láthatatlan erőnek engedelmeskedve léptem az ágyhoz, testemre ólmos fáradság nehezedett. Szemeim lassan lecsukódtak és rövidesen mély álomba, merültem.

 - Ébresztő! – lassanként jutott el a tudatomig, hogy egy férfihang szólongat. Mikor kinyitottam a szemem Damon arcába pillantottam, lehelete csiklandozta az arcomat.

- Fél óra múlva indulunk. Tudsz róla, hogy csaknem a fél napot átaludtad?

- Nem értem mi van ma velem? – mentegetőztem – Mint akit fejbe vágtak úgy aludtam el. Egyébként pedig köszönöm, hogy felébresztettél.

- Jó, de most már ki az ágyból!

A szekrényhez léptem kivettem egy fekete farmert egy pólót és egy kapucnis pulóvert. A ruhával a kezemben indultam a fürdőbe, mert szinte biztos voltam benne, hogy Damon a szobámban fogja megvárni, hogy elkészüljek és per pillanat semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy előtte öltözzek.

- Tíz perc és kész vagyok. – szóltam még vissza a fürdőszoba ajtajából.

- Jó lesz az, húsznak is! – vigyorgott önelégülten, – Ti nők, soha tudtok időre elkészülni.

Már a nyelvem hegyén volt egy csípős visszavágás, de az utolsó pillanatban lenyeltem és igyekeztem minél gyorsabban elkészülni. Felvettem a kiválasztott ruhákat, megmostam az arcomat, kicsit rendbe szedtem a frizurámat, ezután magabiztosan léptem ismét a szobámba. 

- Kész vagyok! Indulhatunk! 

- Ejha! Te valóban különleges lány vagy! – nézett rám meglepetten – Itt és most, ünnepélyesen megfogadom – tette a szívére a kezét – Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. 

 - Köszönöm! – hirtelen ötlettől vezérelve léptem hozzá, átkaroltam a nyakát és nem törődve a következményekkel megcsókoltam. Látszott rajta, hogy nem számított ilyen érzelmi kitörésre. Egy pillanatra elhúzódott tőlem, viszont a következőben már szomjasan falta ajkaimat. Testünk szorosan összesimult, kezeink felfedezőútra indultak a másik testén. Most Damon volt az, aki hamarabb észhez tért.

 - Vivien, ha most rögtön nem hagyjuk abba, nem állok jót magamért. Már elmondtam milyen hatással vagy rám. Ha szeretnéd, hogy folytassuk, amit most elkezdtünk csak szólnod kell…

 - Nem Damon, fontosabb dolgunk van, meg kell szereznünk a tőrt és a talizmánt. – meg sem várva válaszát, felkaptam a székről a kabátomat, majd elindultam az ajtó felé.

  Két óra elteltével a temető bejáratánál álltunk. Tekintetem megakadt a sötétség ellenére is jól kivehető márvány szobrokon, melyek a versben a rejtekhelyet jelezték. Hirtelen jeges borzongás futott végig a testemen, amint  Damon is észrevett.

- Nyugi! Nem kell félned, amíg engem látsz. – vette viccesre a figurát.

  A gondolataimba merülve léptem be a kapun. Ismerősnek tűnt a környék, pontosan tudtam, merre kell elindulnunk, úgy éreztem, mintha már jártam volna itt. Ami persze lehetetlenség, hiszen még a temető környéken sem jártam soha. A Damon által "titokzatos segítőnek" nevezett valaki, vagy valami a gondolataimat irányítva, mutatta meg az utat és néhány percen belül, ott álltam a gyommal benőtt, romos kripta ajtajában. Lemeredve bámultam a hatalmas lakatot és a vastag rácsokat.

 - Ezek után, már nem veszem be, azt a mesét, hogy nem tudod, mi történik veled! – hallottam meg a hátam mögött Damon bosszús hangját – Amióta beléptél erre a nyamvadt helyre, pontosan tudtad, mit és hol kell keresned. Ne mondd, hogy ez is a véletlen műve. – mutatott a kriptára.

 - Hidd el, soha nem jártam még itt, és számomra is rejtély, hogy találtam ide. Elhiszed ha azt mondom, hogy egy láthatatlan erő vezetett?

 - Nem tudom, mit higgyek! Vagy ügyesen hazudozol, vagy tényleg fogalmad sincs róla, mi a fene folyik itt. De vigyázz Vivien, mert ha kiderül, hogy hazudtál, nem leszek veled könyörületes... 

  Damon egy rántással letépte a lakatot, és abban a percben a rácsos ajtó, hatalmas nyikorgás közepette kitárult. Mielőtt beléptünk a kriptába, még a kezembe nyomott egy zseblámpát. A sír belsejébe, öt keskeny lépcső vezetett le . Örömmel tapasztaltam, hogy ez a hely már egyáltalán nem ismerős. A látvány, ami fogadott, azonban elborzasztott. Mindenfelé emberi csontok hevertek. Kis híján felsikoltottam, amikor valami hideg a lábamhoz ért. Levilágítottam a lábam elé, hogy megnézzem mi volt az és ekkor egy emberi koponyát pillantottam meg.

 

- Damon! – szólaltam meg elhaló hangon- Ugye ez a rengeteg csont nem az, amire gondolok? 

- Hogy nem mi vagyunk az elsők? – válaszával a szívbajt hozta rám – Úgy látszik, többen is próbálkoztak, és pechjükre egyikük sem járt sikerrel.

Mit mondjak, ezzel a kijelentésével cseppet sem sikerült megnyugtatnia. Abban a tudatban lépkedni a  csontok között, hogy mi lehetünk a következő áldozatok, nem volt épp egy felemelő érzés. Hogy a figyelmemet némileg el tereljem erről a hátborzongató helyről és persze arról is ami legrosszabb esetben történhet velünk, felidéztem a vers azon sorait, ahol az író a helyes útról tesz említést. Hiába néztem körbe, ötletem sem volt, hol keressem  ezt az  "utat".

- Itt négy fal van, nincs sem labirintus, sem folyosó, akkor mégis mi lehet a helyes út? – pásztáztam körbe a falakat, a lámpámmal.

- Kell lennie egy lejárónak! Te nézd át a falakat, keress kiugró részeket. Én közelebbről is szemügyre veszem azt a koporsót. – mutatta, a zseblámpája fényét a sarokban álló sötét koporsóra irányítva.

 Miközben a falakat tapogattam, azon agyaltam mi okozhatta ezeknek, az embereknek a vesztét. Az Indiana Jones filmek jutottak eszembe, ahol minden ereklyét csapdák tucatjaival védtek. Újra lenéztem a padlón heverő csontokra, és arra gondoltam, hogy ezek a szerencsétlenek, még a lejáróig sem jutottak el, valami vagy valaki itt ebben a helységben végzett velünk. Egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy ez a hely is rejt csapdákat. Talán épp egy kiugró rész a falon indítja be? Folytattam a falak átvizsgálását, de mostmár csapdák után kutatva. Rövid keresgélés után, rá is leltem egy kiszögellésre, nem messze a bejárattól.

 - Damon, gyere találtam valamit! – szinte azonnal mellettem termett és közölte, hogy a koporsóval nem jutott semmire.

 - Lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de erős a gyanúm, hogy itt csapdákat rejtettek el, és ez a kiugró – mutattam az előbb megtalált kiszögellésre – lehet közülük az egyik. Csak azt nem tudom, hogy hozzam működésbe?

- Ezt bízd csak rám! 

  Tágra nyílt szemekkel bámultam, ahogy Damon felvette az egyik csontot a földről, ha jól láttam épp egy lábszár csontot és jól irányzott dobással, célba vette a kiugró részt.

 - Vivien, menj onnét! Most! Azonnal! – kiáltott rám olyan hangosan, hogy hangja a kripta falairól verődött vissza. Mondhatni visszhangzott a sírbolt a szavaitól.

 

Egy percig sem tétováztam, rohantam a sírbolt másik végébe. Damon nem messze állt a faltól, szemét a földre szegezte. Vajon mi kötheti le ennyire a figyelmét? Rövidesen meg is kaptam a választ a kérdésemre. Iszonyatos robajjal, nyílt meg a padló, és azon a helyen ahol az előbb álltam, hegyes vasrudak emelkedtek ki a földből. Istenem! Ha Damon nem szól, most ott feküdnék felnyársalva! Szavakkal leírhatatlan rémület lett úrrá rajtam, minden ízemben remegtem, a lábaim is ezt a pillanatot választották, hogy összeroskadjanak alattam. A falnak támaszkodva csúsztam le a padlóra, míg a kapucnim bele nem akadt valamibe. Erőteljesen megrántottam és abban a pillanatban, amint a kapucnim kiszabadult, a hátam mögött megmozdult a fal…

32. Fejezet. Lángoló érzelmek.

 
 
Reggel egyedül ébredtem. Damon már nem volt mellettem, viszont azt éreztem, hogy a közelben van. A fürdőszoba felől, víz csobogás hangjai ütötték még a fülemet. Tudtam, hogy nem maradhatok az ágyban, mert ha Damon itt talál, még felajánlkozásnak venné, és ha támadásba lendül, senki sem menthet meg attól, hogy elveszítsem a fejem.

  Villámgyorsan kiugrottam az ágyból, halkan kinyitottam az ajtót, kiléptem a folyosóra, és körbe sem nézve, indultam a szobám felé. A kezem már a kilincset markolta, de egy hideg kéz, megakadályozta, hogy lenyomjam.

Damon... – kérleltem elcsukló hangon. Anélkül is tudtam, hogy ő az, hogy hátranéztem volna.
- Megint elszöktél. – súgta a fülembe. Lehelete perzselte a nyakamat, majd egy szempillantás alatt, testével a folyosó falának szorított. Kezeimet a fejem fölé feszítette, térdét a combjaim, közé nyomta, és csípőjét szorosan az enyémhez préselte, ekképp érzékeltetve, férfias vágyának bizonyítékát. Ujjával felemelte fejemet, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek. 
- Damon, megláthatnak. – próbáltam észhez téríteni.
- Nem érdekel! – jelentette ki, miközben kezét a pólóm alá csúsztatta. 
- Damon, hagyd abba! – szóltam rá ismét, azonban kérésem süket fülekre talált. Keze már veszélyesen közel került a melleimhez. Amikor egy mozdulattal feltűrte a pólómat, majd ajkait megéreztem a bőrömön, ajkaimat beharapva, nyomtam el a sóhajt, mely feltörni készült, torkom mélyéről.
- Kívánlak! – suttogta, mély fojtott hangon.
- Stefan és Jenny, bármikor megjelenhet… - Damon vad csókkal fojtotta belém a szót. Addig ostromolta ajkaimat, míg nyelve bebocsátást nem nyert. Fejem búbjától a kisujjamig, minden porcikám remegett. Érintései nyomán a bőröm szinte lángolt, ereimben zubogott a vér.
 Csapdába kerültem, Damon és a fal közé. Egyik kezével fogva tartotta kezeimet, szabad kezével pedig a hasamat simogatta a bugyim szegélyénél. Kell tennem egy utolsó kísérletet! Le kell állítanom, amíg még nem késő – mondogattam magamban. Ekkor érkezett meg a felmentő sereg, Stefan személyében.

 - Jó reggelt fiatalok! - köszönt ránk, letörölhetetlen vigyorral az arcán – Oh, csak nem megzavartam valamit?
- Töröld le a képedről a vigyort. – mordult rá Damon
- Jaj, bátyus, azt hiszed, mi csak sakkozunk Jennel? – szólalt meg Stefan, kioktató hangnemben – Nincs abban semmi szégyellni való, hogy a folyosón estetek egymásnak. Addig nincs is gond, amíg nem lát meg senki. Bár ha ti szeretitek a kukkollókat…
  Ez volt az a perc, amikor Damon agyvize elérte a forráspontot és egy pillanat alatt az öccse előtt termett. És ez volt az a pillanat is, amikor úgy láttam, itt az ideje a távozásnak, és magára hagyva a két testvért, nyitottam ki a szobám ajtaját..

A szekrényből kivettem az első pólót és nadrágot, ami kezembe került. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kapkodtam. A fürdőszobában hideg vízzel lehűtöttem, lángoló arcomat, megfésültem kócos tincseimet és elindultam a konyhába. Félve nyitottam ki az ajtót, de a két Salvatore testvérnek nyomát sem láttam. A konyhába leérve Jent és Stefant pillantottam meg. A fejüket összedugva beszélgettek.

- Helló Stefan! Szia Jen, gondolom Stefan már elmesélte mi történt a folyosón?
- Szia Viv! – mosolygott rám – Igen, hallottam róla. Damon nagyon rád van kattanva.
- Sajnos én nem…
- Mi nem? – kérdezték egyszerre.
- Én nem csak rá vagyok kattanva,,.Én…én…Szeretem! – vallottam be, elcsukló hangon
- Tudtam! – kiáltott fel Jen. - Hidd el, Damon is vonzódik hozzád, valamilyen szinten. 
- Vivien. – Stefan hangjának komolysága, megrémített. – Én sem hittem, hogy valaha még szerelmes leszek, mivel nekünk vámpíroknak, elvileg nem lehetnek érzéseink. Ellenben ezt a tévhitet sikerült megcáfolnunk. Jen és én vagyunk rá az élő példa.
 - Stefan ezzel azt akarja mondani, - fogta meg a kezem Jen – hogy a reményt soha nem szabad feladni.
- Köszönöm, mindkettőtöknek. – boldog voltam, hogy megoszthattam velük az érzéseimet.

 A konyhapulthoz léptem,  töltöttem magamnak egy csésze kávét. Épphogy lenyeltem az első kortyot, amikor meghallottam Damon hangját az ajtó felől.

 - Miről folyik a diskurzus?

Istenem, csak el ne áruljátok neki, miről beszéltünk!
- Csupán arról, – tartott egy kis hatásszünetet Stefan, amiből rögtön tudtam, hogy elvesztem – hogy Vivien, fülig beléd zúgott.
Gyilkos pillantást vetettem Stefanra, és visszafordultam a pult felé. Dühösen csaptam a csészét a márvány munkalaphoz, aminek következményeképp a kezemben tartott pohár, több darabra tört. Mindenki felfigyelt a csörömpölésre. Damon néhány lépéssel mellettem termett

- Mi történt? – nézett rám Jen, ijedt arccal.
- Semmi. - mentegetőztem – Ügyetlen voltam.
- Nem inkább dühös? – tapintott kérdésével az igazságra Damon.
- Nem, bénáztam! Ennyi. – magyarázkodtam, bár tisztában voltam vele hogy egyik Salvatore-t se, sem tudom átverni. Agyam lázasan járt, próbáltam kispekulálni, mivel tudnám, ezt a számomra már igencsak kínossá vált beszélgetést lezárni. Damonra emeltem tekintetem, aki egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

Nem szabad megfutamodnod! Nem vagy Gyáva! Mutasd meg nekik! – szólalt meg egy hang a fejemben.

Kivettem a szekrényből egy új csészét, kitöltöttem a kávémat, és mintha mi sem történt volna, leültem az asztalhoz. Damon a pultnak támaszkodva figyelte minden mozdulatomat.

- Mára mi a tervetek? – faggatózott Stefan.
- Ellátogatunk a temetőbe. – válaszolt Damon.
- Mit titkolsz előlem? – förmedt rá Stefan.
- Kérdezed Vivient! Ő talált rá a könyvre, és ő fejtette meg a verset is.
Stefan kérdő tekintettel nézett rám, a válaszra várva.
- Chris irodájában találtam egy régi jegyzetet, amiben volt egy kis versike és Damonnal együtt megfejtettük a jelentését. – keltem Damon védelmére.
- Mit sikerült kiderítenetek?
- A vers szerint van egy kripta, amiben elrejtettek egy tőrt és egy amulettet. – világosította fel Damon.
- Jó, ezt értem. – vakarta meg az állát elgondolkodva, Stefan – Azt viszont nem, miért viszed magaddal Vivient.
 - Én ajánlottam fel hogy segítek. – előztem meg Damont a válasszal – Ugyanis a versből kiderült az is, hogy vámpírok számára, láthatatlan mindkét tárgy.
- Hát bátyus, Becsüld meg ezt a leányzót! – kacsintott a bátyjára Stefan – Kiállt melletted, sőt még az életét kockára is teszi, csakhogy segítsen neked.
 - Belevaló csajszi, az már biztos – nézett mélyen a szemembe elködösült, vágytól izzó tekintettel. – Még van egy kis megbeszélnivalónk, ezért most el is rabolom tőletek.

Engedelmesen hagytam, hogy felhúzzon a székről és derekamat átkarolva, kivezessen a konyhából. Rövidesen Chris irodájában találtam magam. Csendben néztem, ahogy Damon bezárja az ajtót. Újfent Dejavu érzés fogott el, és a fürdőszobai kis afférunk jutott eszembe, de nem volt időm ezen agyalni. Már csak arra ocsúdtam fel, hogy az íróasztalon ülök, és Damon a combjaim között áll. Fejemet lehajtottam, most nem volt elég erőm ahhoz, hogy a szemébe nézzek. Megcirógatta a kezemet, majd a tenyerébe vette, és lassan a combjára húzta, egyre feljebb egészen a csípőjéig. Elakadt a lélegzetem, a szívem őrült iramban kezdett verni, amikor ráeszméltem mit tapintok. Tenyeremet rászorította a nadrágon keresztül kőkemény férfiasságára.
 - Érzed, mit művelsz velem? - suttogta, vágytól rekedt hangon – Még egy nő sem hatott így rám, mint te. A közeledben nem bírok magammal, legszívesebben letépném rólad a ruhát, bezárnálak a szobámba és egy hétig, ki sem engednélek.
- Akkor tégy úgy. – feleltem halkan.
- Nézz rám!
 Lassan emeltem rá tekintetem, szeméből mérhetetlen vágyat olvastam ki.
- Vivien, jól meggondoltad te ezt?
- Mit, hogy arra kértelek, zárkózz be velem egy hétre? – határozottan álltam a pillantását, amivel szinte levetkőztetett – A te ötleted volt, én csak igent mondtam rá.
- Rendben, amint vége, a temetői kalandunknak, elviszlek valahova, ahol csak te és én leszünk. Erről a helyről lehetetlenség megszökni, ha netán mégis meggondolnád magad. Azt viszont vésd az eszedbe, ez nem az érzelmekről szól! Előre szólok, ne ringasd magad hiú ábrándokba. Valami oknál fogva, jobban vonzódom hozzád, mint a többi nőhöz, akivel dolgom volt, de szó sincs olyan érzésekről, ami Jen és Stefan közt kialakult. Tőlem ne várj lángoló érzelmeket és szerelmi vallomást! Soha! Ismétlem, Soha nem fogok úgy érezni, mint az öcsém...
 - Remélem ezzel vége is a hegyi beszédnek? Nagyon jól tudom, mire bólintottam rá és nem kell tartanod attól sem, hogy többet képzelek bele, mint ami valójában. – vágtam a szavába.
- Még akkor sem, ha Stefan szavaival élve, „fülig belém zúgtál ”? 
- Nem, még akkor sem. Eltöltünk együtt egy kellemes hetet, ezt követően pedig mindenki folytatja a megszokott életét. – jelentettem ki, teljes meggyőződéssel, hiszen biztos voltam benne, hogy Damontól mást úgysem várhatok.
   - Kellemes? – szemöldöke ráncba szaladt, annyira meglepte, hogy azt a bizonyos hetet ilyen semmitmondó jelzővel illettem, de mégsem arról, hanem a jövőmről kérdezett. Az érdekelte, hogyan képzelem el a folytatást, a kirándulásunk után.

 Egyszeriben belém bújt a kisördög. Hülye lettem volna, ha nem használom ki az alkalmat, hogy próbára tegyem, az állítólagosan nem létező érzéseit, ezért ekképp válaszoltam.
   - Elfogadom Eric ajánlatát, és mivel gyakran fogok vele és Jonassal találkozni, így az is lehet, hogy egyikükkel, barátságnál több is, kialakulhat köztünk.

 Damon szeme, szikrákat szórt, keze ökölbe szorult, ajkait egy vonalba préselte össze, amikor meghallotta, újdonsült barátaim nevét.

31. Fejezet. A rejtélyes vers

 

Levegőért kapkodva szakadtam el, Damon tüzes ajkaitól. Soha nem csókolt még úgy, mint most. Vadul de mégis szenvedélyesen. Jó pár perc telt el, mire a szívverésem visszaállt a normál ütemre és vele együtt a légzésem is helyreállt. Damon , félig lehunyt szemhéja alól nézett rám.
- Remélem, nem tervezel újabb szökést?
- Reménytelen vállalkozás lenne? – kérdésére, kérdéssel feleltem.
- Előlem nem tudsz meglógni… – arcára ismét kiült, a már jól ismert félmosoly.
- Tudom. – vontam meg a vállam, beletörődve – Most is csupán két napodba telt, hogy megtalálj.
A félmosolyt felváltotta, egy sejtelmes „nem tudsz még mindent”, vigyor.

- Tíz perc…
 - Tíz perc, mi? – néztem rá értetlenül.
 - Tíz percembe telt, hogy kiderítsem, hol bujkálsz. – tátott szájjal bámultam rá, sikerült megint összezavarnia.
  - A laptop a lételemed… csupán azt kellett megvárnom, hogy bekapcsold… Vivien… - ujjával lágyan körberajzolta ajkaim vonalát, s közben mélyen a szemembe nézett. Vártam, hogy folytassa a megkezdett mondatot, de nem fejezte be, megrázta a fejét, mintha magának is tagadna valamit, majd  kijelentette, hogy későre jár és itt az ideje elindulni haza. Szavaival egyidőben már indított is.

 Behunytam a szemem, és gondolatban végigpörgettem az elmúlt pár órát. Bőven volt részem izgalomban, szereztem két új barátot, akik közül az egyik a kedvenc DJ-m. Összegeztem magamban a történteket. Azonban ha lehet, mostmár tényleg szeretnék egy nyugis, lazulós napot. De miért van olyan érzésem, hogy a közeljövőben, megint történik valami, ami minden lesz, csak pihentető nem, és csupán kósza ábránd marad a laza, gondtalan pihenés? Ekkor még nem tudhattam, hogy a „közeljövő”, a hazaérkezésünk után nemsokkal bekövetkezik.

Damon a szobám ajtajáig kísért, és igencsak meglepett, hogy nem próbálkozott bejutni a szobámba. Sőt meg sem kísérelte meghívatni magát. Amint az ajtó becsukódott mögöttem, ledobtam magamról a selyemruhát, és beálltam a forró zuhany alá. A hosszú forró fürdőt követően, sem jött álom a szememre, ezért úgy döntöttem, hogy Chris könyvtárában keresek valami olvasnivalót. A pólóm fölé felvettem egy rövid köntöst, belebújtam a papucsomba, ezután elindultam a földszintre.

  Az irodában, csak az asztali lámpát kapcsoltam fel, az is elég fényt adott a könyvkereséshez. Végigfuttattam tekintetem a polcokon, Shakespeare-től, Stephen King-ig bezárólag, minden műfaj helyet kapott a kis könyvtárban. Választékban nem volt hiány. Megakadt a tekintetem, egy kopott, már első pillantásra is legalább száz éves bőrkötéses könyvön. Óvatosan a kezembe vettem, leültem az íróasztallal szemközt lévő fotelba, és belelapoztam. Az első sorok elolvasása után, már világossá vált előttem, hogy a vámpírok nagy Őseiről szóló feljegyzéseket tartom a kezemben. Úgy éreztem, hogy ezt a könyvet, azonnal meg kell mutatnom Damonnak. Az elgondolást tett követte, és rövidesen Damon ajtaja előtt álltam. Kopogásra nem volt szükség, mert az ajtó kitárult.

 - Micsoda meglepetés! Csak nem, hiányoztam? – vigyorgott önelégülten.
- Hoztam valamit. – emeltem fel a könyvet.
- Fáradj beljebb! – hajolt meg színpadiasan.

 Meglepve tapasztaltam, hogy az ő szobája, az enyémtől, csak a falak és az ágynemű színében tért el. A széles franciaágyon megpillantottam a fekete inget, amit ma este viselt. Ekkor esett le, hogy Damon félmeztelen. Rajtam pedig, a csak egy póló és egy köntös van, ami semmit nem takar.

- Na, mit hoztál? – lépett hozzám, mialatt tekintetével végigmért.
- Ezt. – nyomtam a kezébe a könyvet – Olvasd el! Én viszont már megyek is! – léptem az ajtóhoz.
- Hova sietsz? Miért nem olvassuk együtt? – incselkedett, amitől kezdtem elveszíteni a fejem. Mióta tisztába jöttem az érzéseimmel, a közelsége is másként hat rám. Tudtam, ha most rögtön nem hagyom itt, nem leszek képes ellenállni neki.
- Maradj, Vivien! Ígérem jófiú, leszek! – marasztalt, s közben a derekamat átkarolva, terelt az ágy felé.

 Az ágy jobb oldalára húzódtam, Damon szintén. Próbálkozásom a bal oldallal, ugyanúgy végződött. Mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem fog elmenni a közelemből. Meztelen felsőteste, és a testéből áradó csábító illat, olyan egyveleget alkotott, ami már első percben megrészegített. Gyomrom görcsbe rándult, a pulzusom az egekbe szökött. Mindezzel ő is tisztában volt, sőt még rá is játszott, csakhogy az őrületbe kergessen.

- Olvass bele, – mutattam a könyvre – és megérted miért akartam, hogy lásd. Damon meglepve kapta fel a fejét, amint belelapozott a könyvbe.
- Hol találtad? – faggatott.
 - Chris irodájában.

Damon teljesen elmerült az olvasásban. Csendben figyeltem, ahogy egy versikét ismételget, immár sokadszorra.

„Két angyal közt, a föld mélyén, leled meg őseink tőrét,
 S a talizmánt, mely megvéd,
Mindattól, mi ártó szándékkal közeledik feléd.
Holt lélek az ereklyét nem látja,
Csak egy halandó találhat reája
De jól vigyázz! Az életed az ára,
Ha nem lelsz, a helyes út nyomára”

Minél többet hallgattam, annál biztosabb lettem benne, hogy ez a vers, útmutató, ahhoz a helyhez, ahol valóban elrejtették ezt a bizonyos tőrt és a talizmánt.
Először is arra kellene rájönni, hol lehetnek angyalok? Gondolkodj! Templom? Nem. Múzeum? Talán. Végigtallóztam az összes lehetséges helyet, majd teljesen váratlanul beugrott, a megoldás...

- Megvan! – kiáltottam fel.
- Mi?
- Megvan a megoldás! Azt hiszem, megfejtettem a vers jelentését.
- Édesem, mit gondolsz, én mivel próbálkoztam eddig? Ha én nem jöttem rá, neked mégis, hogy sikerült volna? –
- Hidd el, megfejtettem a rejtvényt – erősködtem.
- Akkor halljuk! Szerinted mit jelent?
- Az első sorban a két angyal, jelzi a rejtekhelyet…
- Eddig én is eljutottam… - vágott a szavamba – De hol?
- A Temetőben! – Damon hitetlenkedve bámult rám.
- Csakugyan! Hogy ez nekem nem jutott eszembe? Folytasd!
- Abból indultam ki, hogy olyan temetőnek kell lennie, aminek a sajátossága a két angyal. Mivel a könyv igen régi, úgy érzem, hogy a sírok közt is a legrégebbit, s azok közt is egy kriptát, kell keresni. Az lehet a bejárat. A helyes irány pedig, nem lehet más mint egy labirintus, vagy elágazó folyosó.
 - Tudsz valamit! – kacsintott rám - Már csak azt kell kiderítenem, merre található az angyalok temetője, a többit már egyedül is elintézem.
- Azt nem hiszem!
 - Már miért ne, hinnéd? Nem ajánlom, hogy felbosszants! – húzta fel bosszúsan a szemöldökét.
- Valamit elfelejtettél!
- Ugyan mit? – hangjába már némi ingerültség is vegyült.
 - Holt lélek az ereklyét nem látja. – idéztem hangosan a versből – Te vámpír vagy, és mint tudjuk a vámpírok…
- Holt lelkek. – fejezte be a mondatomat.
- Kellek neked! – jelentettem ki magabiztosan.
- Ha tudnád mennyire... – vigyorgott Damon.
- Nem úgy…- zavaromban fülig pirultam.
- Aranyos vagy, amikor így pirulsz. – simogatta meg az arcomat. – Tudom, hogy értetted! Nélküled esélyem sem lenne megtalálni.
- Veled megyek! Így legalább viszonozhatom azt, hogy már sokadszorra mentettél meg a halál torkából.
- Jól meggondoltad? Ez nagyon veszélyes! Nem tudhatjuk, mi vár ránk.
- Már eldöntöttem! Talán így Sebastiant és Alexandert is megállíthatjuk. Nem haragszol, ha most elmegyek aludni? Hirtelen rámtört az álmosság. – nagyot ásítva, indultam ismét az ajtó felé.
- Alhatsz itt is! – súgta a fülembe. Lehelete csiklandozta a nyakamat.
- Jobb lesz nekem a saját szobámban.
- Félsz tőlem?
- Nem! – válaszoltam remegő hangon.
 - Bizonyítsd be! – ujjával kissé felemelve a fejemet, nézett a szemembe – Maradj itt ma éjszaka.

 Egyáltalán nem féltem tőle.Sőt mi több, vágytam az ölelésére. Néhány másodperc töprengés után, úgy döntöttem kockáztatok, és vele maradok.

  - Rendben, maradok. Megígérted, hogy jó fiú leszel, és bízom benne, hogy állod is a szavad!  Viszont, ha nem kerülök minél előbb ágyba, itt fogok állva elaludni.

    Egy szempillantás alatt, megágyazott és a következő pillanatban pedig, már arra eszméltem, hogy az ágyban fekszem, Damon ölelő karjaiban. Boldogan merültem az álmok világába, hiszen annak férfinak az ölelésében hajtottam álomra a fejem, aki számomra, egyet jelentett, a léttel.

30. Fejezet. A Megvilágosodás.

Miután sikeresen bebizonyítottam igazamat, a feszült légkör is egykettőre feloldódott Jonas és köztem. Mindhárman kiültünk a nappaliba, ahol tovább folyt a beszélgetés. Meséltem a kezdetekről, arról a napról, amikor felfedeztem, a vámpírok titkát. A Salvatore testvérek megjelenéséről Modburyben, és az ezt követő izgalmas hetekről, egészen a mai buliig. Mindössze kétszer, szakították félbe a beszámolómat, először akkor, amikor az elrablásomról meséltem, ekkor többet akartak megtudni a két nagy ellenségemről, Alexanderről és Sebastianról. A második alkalom, viszont igen kínosan érintett, már csak azért is, mert  a Damonnal kettesben töltött napokról, faggattak. Szó szerint belepirultam a kíváncsiságukba.
- Sejtettem, hogy több van Damon és közted, mint egy szimpla ismeretség! – vigyorgott Eric, a még mindig rákvörös arcomba.
- Rendben, egyszer elvesztettem a fejem a közelében. – magyarázkodtam – De ma már, csak barátként tudom elképzelni.
- Mondogasd csak magadnak, talán akkor el is hiszed! Viv, te még most is oda vagy ezért a vámpír pasiért. Nincs igazam? – fordult Jonashoz, megerősítést várva.
- Eric jól mondja, az érzéseid az arcodra vannak írva. Ha csak szóba kerül Damon, a szemeid azonnal felragyognak. Ellentétben a vámpír pasival, rám és Ericre, valóban csak barátként tekintesz. Ezt már idefelé jövet, kiszúrtam. – fejtette ki a véleményét Jonas.

Beleegyezően bólintottam, nem akartam egyiküket sem hitegetni. De miért nem tudok rájuk másként nézni? Hiszen Eric és Jonas is nagyon jó pasi, a csajok oda vannak értük. Az elmúlt órákban azt is megtudtam, hogy gyerekkoruk óta barátok és mindketten a médiában tevékenykednek. Jonast nem kell senkinek bemutatni, elég, ha a Basshunter nevet meghallja az ember, rögtön tudja, kit takar a név. Eric pedig egy könyvkiadó vállalat tulajdonosa és egyben Jonas menedzsere. Nem akartam belemélyedni a Damonnal való kapcsolatomba, ezért ügyesen másra tereltem a szót, mégpedig úgy, mint aki most jött rá, hogy a könyvkiadás tőle sem áll távol.
- Én is egy kiadónak fordítok. - említettem meg Ericnek.
- Milyen nyelven?
- Spanyol és olasz nyelvű könyveket és kéziratokat fordítok angolra és néha napján lektorálom is.
- Dolgozz nekem! – jelentette ki, és tudtam, komolyan gondolja az ajánlatát.
- Kapok egy kis gondolkodási időt?
- Persze! Az olasz nyelvtudásod, nálunk most nagyon jól jönne.
- Eddig otthonról fordítottam, és kéthavonta egyszer kellett, személyesen is megjelennem az irodában. Így a munkát, kedvem szerint tudtam beosztani, de a határidővel soha nem csúsztam. – ecseteltem Ericnek, a Londoni kiadóban betöltött munkakörömet.
- Semmi akadálya! A legtöbb fordítónk szintén otthon dolgozik. Na, leszel az új csapattagunk? – kacsintott rám.
- Mondj igent! - unszolt Jonas – Eric, rendkívül jó főnők és bőkezűen megfizeti a munkatársait.
- Mielőtt elvállalom, fel kell mondanom a londoni kiadómnál. Beletelik néhány napba, mire mindent elintézek.

Ezzel a kijelentéssel, részben búcsút intettem, az angliai életemnek. Amúgy sem tudhattam, visszatérek-e még valaha Modburybe. Áldottam a sorsot, hogy az utamba sodorta Ericet és Jonast. Két olyan barátra leltem, akikről tudtam, hogy mindenben mellettem fognak állni, és akikre mindig számíthatok.

A csodás estét a mobil csörgése zavarta meg. Meg sem nézve a kijelzőt, szóltam bele.
- Te ostoba liba! – harsogta Damon a vonal végén. Eric egy szó nélkül kikapta a kezemből a telefont és beleszólt.
- Na ide figyelj, te vámpírok gyöngye! Látom senki nem tanított meg a jómódorra. Illik így beszélni egy hölggyel? – egy pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésbe. Gyanítottam hogy Damon közbe vágott, de Eric leintette.
- Nem, most te figyelj ide! Én szabadítottam ki Vivient a kocsidból, úgyhogy ne őt hibáztasd. Nem tudom, mit eszik rajtad, hisz még viselkedni sem tudsz. Ennek ellenére, mégis oda van érted. Nem tudom, hova tetted a szemed, ha azt sem vetted észre, hogy ez a lány szerelmes beléd. – meg sem várva Damon válaszát, Eric bontotta a vonalat.

- Ezt miért kellett? – vontam kérdőre.
- Valakinek fel kellett nyitnia a szemét, én pedig magamra vállaltam ezt a szerepet.
- És azt megmondanád, ezek után, hogy nézzek a szemébe?
- Erre nem tudok válaszolni. A helyzet majd adja magát! Jos, van valami kajád itthon? – váltott témát Eric.
- Üres a hűtő, de rendelhetünk pizzát! – alighogy kimondta, már nyúlt is a telefon után Jonas.

 Alig fél óra elteltével megérkezett a pizza, amit testvériesen megosztottunk, s közben Jonas a néhány nap múlva kezdődő, angliai turnéjáról mesélt. Hirtelen azonban vége szakadt a beszélgetésnek. Ericcel egymásra néztünk, nem értettük mi történhetett. Jonas egy szó nélkül felkelt a szőnyegről és az ablakhoz sétált.
- Ugye, azt mondtad, hogy a barátodnak, fekete MG-je van? – nézett rám kérdőn.
- Igen! Miért?
- Mert épp most szállt ki, egy ugyanilyen kocsiból, egy talpig feketébe öltözött srác, akin látszik, hogy nagyon nincs jó kedvében. – felelte.
Az ablakhoz léptem, és a reluxa résein keresztül lenéztem az utcára. A szívverésem, egy pillanatra kihagyott egy ütemet, amint megláttam, a fekete MG-nek támaszkodva Damont. Karjait a melle előtt keresztbe fonta, úgy bámult fel Jonas ablakába. Összerezzentem, amikor, közvetlenül a fülem mellett, megszólalt Eric, aki időközben, szintén az ablakhoz lépett.
 - Aha szóval ő az a titokzatos vámpír. Valahogy sejtettem, hogy utánad jön, azt viszont nem értem, miért ácsorog odakint?
 - Azért - magyaráztam neki –, mert a vámpírok, csak akkor léphetnek be egy házba, ha behívják őket. De azt hiszem, most jobb lesz, ha nem várakoztatom tovább. – fordultam feléjük – Mindent köszönök. És igyekszem, minél gyorsabban elrendezni a londoni munkámat.
A két srác kíséretében elindultam az ajtóhoz. Féltettem őket, nem akartam hogy találkozzanak Damonnal, ezért megkértem őket, hogy maradjanak a lakásban.
- Damon kiszámíthatatlan, nem tudom garantálni, hogy nem esik bajotok!
Szerencsére, nem kellett győzködnöm őket. Egy gyors telefonszámcserét követően, elbúcsúztam tőlük és amint az ajtó becsukódott mögöttem, elindultam Damon felé.

Megállt bennem az ütő, a lábaim pedig úgy remegtek, mint a kocsonya, amikor közelebb érve hozzá, megláttam az arcát. Szemei feketén villogtak, arca a haragtól eltorzult. Már abban sem voltam biztos, hogy épp bőrrel megúszom az estét.

- Azonnal szállj be! – szólalt meg vészjósló hangon. Eszem ágában sem volt ellenkezni, nem szándékoztam még tovább feszíteni, azt a bizonyos húrt. Gyorsan beültem a kocsiba, és bekapcsoltam a biztonsági övet. Hosszú percekig, fagyos csend uralkodott köztünk. Egyikünk sem szólalt meg. Kibámultam a sötét éjszakába, és azon töprengtem, amit Eric az érzéseimről mondott. Lehet benne némi igazság. – agyaltam tovább.

- Hallgatlak! – szólalt meg váratlanul Damon.
- Mire vagy kíváncsi?
- Hogy jutottál ki a kocsiból?
- Mint már te is hallottad, Eric szabadított ki, miután te bezártál.
- Stefan zárt be! Nekem más dolgom volt. – jelentette ki – Tud arról. mi vagyok, honnét? Csak nem te kotyogtad el neki?
- Nem volt rá szükség, magától jött rá.
- Jonas, hogy került a képbe?
- Eric és ő barátok és mellesleg Eric menedzseli Jonas karrierjét. Nekem is felajánlott egy jól fizető munkát. –
- Aha, el tudom képzelni… – húzta el a száját.
- Megint tévedsz! De nem magyarázkodom tovább.
- Úgy látom, ideje elbeszélgetnünk! – morogta a bajsza alatt.

A torkomban dobogó szível figyeltem, ahogy Damon a főútról letérve, egy kihalt parkolóba kormányozza az autót és leállítja a motort. Karját az ülésem háttámlájára téve, fordult felém.
- Nem is érdekel, hogyan és miért kerültél a kocsimba?
- De igen… - suttogtam, a hangom ismét cserbenhagyott, amint megéreztem, a nyakamat cirógató ujjait.
- Jennifert megigézte Sebastian… - a név hallatán, jeges rémület futott át a testemen – Megéreztem, hogy bajban vagy, ezért Stefannal, mi is eljöttünk a koncertre és megakadályoztuk, hogy, Jen árthasson neked. Amíg én az őrök segítségével feltartottam a barátnődet, addig Stefan bezárt a kocsiba, ahonnét legnagyobb döbbenetünkre, eltűntél. Első gondolatom az volt,  hogy Sebastian, mégis megtalált...– tekintetével fogva tartva, hajolt egyre közelebb és a következő pillanatban egy forró csókkal pecsételte le ajkaimat.

   Ebben a pillanatban értettem meg, mekkora veszélyben voltam, és Damon immár harmadszor, mentette meg az életemet. A bensőmet melegség öntötte el, a szívem őrült ritmusban kezdett verni, és végre beismertem magamnak, azt, amit Eric, már az első percben észrevett. Azt, amit eddig, még magamnak sem mertem bevallani, hogy azért nem érdekel sem Jonas, sem Eric, sem pedig Christian, mert a szívemet elrabolta, egy fekete hajú, tengerkék szemű...vámpír.

29. Fejezet. Az új barátok

                                                                         

Hihetetlen gyorsan történt minden. Egyik percben, még Jen kocsijánál álltam, a következőben pedig valaki befogja a számat, és arra eszmélek, hogy elraboltak. Mi folyik itt? És hol van Jenny? – kavarogtak a kérdések a fejemben.

  Nem maradhatok itt, valahogy ki kell szabadulnom, mielőtt visszajön az elrablóm. Megpróbáltam kinyitni a kocsi ajtaját, de mindegyiket lezárták. Az elektromos ablakemelővel is hiába próbálkoztam. Kezdtem kétségbe esni. Már csak egy ötletem maradt, mégpedig az, hogy valamivel kitöröm az ablaküveget és kimászom rajta. Nem tudhattam, mikor tér vissza az elrablóm, ezért gyorsan körülnéztem, mit használhatnék kalapácsként. A kesztyűtartóban, találtam egy zseblámpát, ami épp megfelelt, erre a célra. Nem haboztam, átmásztam a vezető felőli oldalra, felemeltem a lámpát és minden erőmet összeszedve, az ablak felé lendítettem. Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt , és valaki, a karomnál fogva, kirántott a kocsiból.

 Rögtön tudtam, hogy megmenekültem. A sötét parkolóban nem sokat láttam, a megmentőmből. Nem szólt egy szót sem, csak húzott magával, én pedig csendben követtem. Rövidesen egy szürke jeep mellett álltunk meg. Az ismeretlen jótevőm, megvárta, míg beszállok, aztán ő is beült a volán mögé.
 - Köszönöm! – fordultam felé, hálás tekintettel. Végre megnézhettem magamnak. Azt első pillantásra megállapítottam, hogy magas és rendkívül jóképű. Barna rövidre vágott haja és ugyancsak barna szemei, vonzották a tekintetemet. A sötét farmer és a fehér ing pedig, kiemelték férfias testét.
- Nincs mit! – szólalt meg – De azt meg kell vallanom, ha nem a saját szememmel látom, ami veled történt, el sem hiszem. Ki vagy te?
 - Vivien Porter, egy átlagos huszonéves lány, aki a kíváncsisága miatt, olyan dolgokba keveredett, amiből már soha nem fog tudni kimászni.
- A kíváncsiságod? – nézett rám értetlenül – Köze van ennek, ahhoz a sráchoz, aki elképesztő sebességgel mozog, és aki bezárt a kocsiba? – a kérdéséből, választ kaptam az elrablóm kilétére, aki nem lehetett más, mint egy vámpír.
- Köze, bár nem tudom, ki volt az! Te láttad? – néztem rá kérdő tekintettel.
- Csak a körvonalait. Jól sejtem, hogy nem evilági az illatő? – hatalmas szemekkel bámultam rá, nem akartam elhinni, hogy meg sem kérdőjelezi a történteket.
- Ugye nem fogsz bolondnak tartani, ha azt mondom, hogy igen?
- Nem! Mindig is és nyitott voltam, a „túlvilági” dolgokra.
- Csakhogy ezek, nem túlvilágiak! – magyaráztam. Már nem volt miért titkolóznom – Ők köztünk élnek és a mindennapjaink részévé váltak.

Érdekfeszítő beszélgetésünket, egy csipogó hang, zavarta meg.
 - Bocs, Jonas szólt, hogy álljak a kijárathoz Egyébként a nevem Eric. – szólalt meg ismét, miután letette a telefont - A csapatból mindenki elindult haza, csak ő maradt itt.
- Ugye, nem az a Jonas? – puhatolóztam.
- Nyugi! – szorította meg a kezemet - Nem fog megenni, bár azt nem tagadom, hogy szereti a szép lányokat.
 - Egy szóval sem mondtam, hogy félek tőle! Tudod, aki vámpírokkal él együtt…– szaladt ki a számon.
 - Aha, szóval vámpírok… na erről, szeretnék többet is megtudni, és ígérem, nem beszélek róla senkinek. Habár, Jonast beavathatnád a titkodba. – felelte, mielőtt elindultunk volna az említett személyért.

Két perc alatt, elértük a hátsó kijáratot, ahol Jonas már várt ránk. Ő is farmerban volt, de Erickel ellentétben, ő ing helyett, fehér pólót és fekete zakót viselt. Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy ilyen jóra fordult az estém. Nem bántam azt sem, hogy Jen lelépett, amúgy is volt egy sanda gyanúm, hogy az ő keze is benne volt az elrablásomban. De úgy döntöttem, hogy ma este, nem foglakozom a rossz dolgokkal. Boldog voltam, hogy végre olyan barátra leltem, mint Eric. Neki végre elmondhattam mindazt, amit eddig senkivel nem oszthattam meg, az pedig csak hab a tortán, hogy Jonast is megismerhetem – elmélkedésemből egy mély férfihang, rázott fel.
- Hm… Milyen kicsi a világ! Rick, bemutatnád a barátnődet?
- Én is csak ma ismertem meg, és meg kell, mondjam, igen kalandosra sikeredett az első találkozásunk. – kacsintott rám Eric, miközben kigördült a parkolóból, és ráhajtott a főútra. – Vivient ugyanis úgy menekítettem ki, egy fekete MG-ből, amibe az elrablója bezárta.
Felkaptam a fejem az autó típusa hallatán. Fekete MG? Akkor az csak Damon lehetett!
- Ki az a Damon? – meglepetten pillantottam Erickre, nem értettem, honnét tud Damonról.
- Hangosan gondolkodtál! – világosított fel.
- Ez a Damon, a pasid? – kíváncsiskodott Jonas.
- Nem, nincs barátom. – fordultam Jonas felé, aki a hátsó ülésen hallgatta, a mi párbeszédünket. Rögtön fel is ajánlottam neki, hogy átadom a helyemet, hogy előre tudjon ülni Eric mellé.
- Kösz, de nem szükséges! Bár ha akarsz, nyugodtan átülhetsz ide mellém és mesélhetsz magadról. – máris előbújt belőle, a nőcsábász ösztöne, amin jót mosolyogtam magamban.
- Ha nem, hát nem! – szólat meg ismét, hangjában némi iróniával – Rick, kíváncsian hallgatom, a kalandos megismerkedésetek történetét.

Eric, kérdő tekintetéből tudtam, arra kíváncsi elmondhatja-e a titkomat Jonasnak. Beleegyezően bólintottam, és Eric belekezdett a mesélésbe.
- Épp a kocsim felé tartottam, amikor észrevettem Vivient a parkolóban. Nem láttam tisztán, csak a körvonalait, annak a férfinak, aki hirtelen a semmiből jelent meg mögötte. Tudtam, hogy veszélyben van, így elindultam felé. A pasi viszont annyira gyorsan mozgott, hogy a szememmel lehetetlen volt követni. Végül egy fekete MG-ben, találtam rá, zseblámpával a kezében. – fejezte be az élménybeszámolót Eric, de arra még rákérdezett mit akartam a zseblámpával.
- Azzal akartam kitörni, az ablaküveget, hogy kimászhassak rajta.
- Belevaló csajszi…- szólalt meg Jonas.
- Az biztos, és nem mindennapi! – vigyorgott Eric – Elárulod végre, ki ez a Damon?
- Az ő kocsijába zártak be, ugyanis neki van fekete MG-je.
- Ő is vámpír? – kérdezett rá Eric. Döbbent csend fogadta a kérdését. Jonas hitetlenkedve bámult ránk. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem hisz nekem.
- Jaj csajszi, ennél jobb mesével is előállhatnál, be is tudod bizonyítani az állításodat? – hangjából azt vettem, ki hogy teljesen hülyének néz.
 Azon agyaltam hogyan tudnám bebizonyítani az igazamat, és lefagyasztani arcáról a gúnyos mosolyt. Ekkor jött a megmentő ötlet, a honlap.
- Csak egy számítógép kell! – néztem határozottan Jonas szemébe.
- Ha csak ez hiányzik! – húzta el gúnyosan a száját – Mindjárt a lakásomhoz érünk, ahol kedvedre válogathatsz köztük. És kíváncsian várom, a bizonyítékot. Bár nem hiszem, hogy meg tudsz lepni.

Eric némán hallgatta a vitánkat. Ö ugyanis tisztában volt vele, hogy nem csak a szám jár, de nem szólt egy szót sem. Alig tíz perc elteltével Jonas lakásában álltunk. Jó házigazda módjára, itallal kínált minket. Tipikus agglegénylakás volt, amiben minden a kényelmet szolgálta.
  A nappaliban egy krémszínű kanapé állt, előtte egy dohányzóasztal, amelynek mindkét oldalán egy-egy fotelt helyeztek el. Jonas nem hagyott időt arra, hogy jobban körülnézzek.

- Az irodai gép megfelel? – kérdezte, arcán cinikus mosollyal.
- Persze! – alig vártam, hogy megmutathassam neki azt a két képet, amit anno Jenninek.

Egy szó nélkül követtem az irodába, Leültem a gép elé, és megnyitottam Mistic Falls honlapját. Jonas és Eric a hátam mögött álltak, úgy lesték minden mozdulatomat.
Az archívumban, rövid keresés után megtaláltam az 1824-es képet. Azt mutattam meg nekik, először.
- Ők a Salvatore testvérek. A sötét hajú, Damon, a szőke pedig Stefan. Ti is láthatjátok, hogy a kép közel kétszáz éves.
 - O.K! Mutattál egy ősrégi képet! És? – nem is vártam mást Jonastól. Eric, ellenben kíváncsian nézegette a megfakult fotót.
Rákerestem a 2010-es képre is, ahol a téren állnak. Azt, ami engem is meggyőzött a vámpírok létezéséről.
- Nézzétek meg a két képet! Mit vesztek észre rajta?

Eric azonnal kiszúrta a hasonlóságot és megbűvölve tapadt a monitorra. Jonas viszont, nem hitte el, vagy legalábbis nem akarta elhinni, azt, amit lát.
- Meggyőztél, pedig azt hittem, hogy egy fanatikus vámpírfilm rajongó vagy, aki csak beképzeli a létezésüket! – szólalt meg, több percnyi hallgatás után.
- Tudom!
Sikerült! Ujjongtam magamban. Már Jonas sem kételkedik bennem.
- Ugye jól, gondolom, hogy róluk beszéltél amikor, a lakótársaidat megemlítetted? – tudakolta Eric. – Tényleg, hol is laksz?
- Christian Leavold házában… - Jonas a szavamba vágott.
- Na ne viccelj! – egy estére ennyi meglepetés, már neki is sok volt.
- Nem viccelek! Chrissel együtt, öten lakunk a házban. A már említett Salvatore testvérek, a barátnőm Jenny, aki mellesleg Stefan menyasszonya. és én. Jenny szerzett jegyet a koncertedre is. Ha visszaemlékszel, láthattad is őt, ugyanis az első sorban álltunk
- Azt tudom, hogy te hol álltál! – vigyorgott, szemeiben huncut szikra csillogott – Mit gondolsz, miért ültem le a színpad szélére?
 - Mert szereted a csinos lányokat? – kérdeztem vissza. Ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak.
 - Igazad volt Rick, ez a csaj valóban nem mindennapi. – fordult a barátjához – Megtartjuk!

28. Fejezet. A Koncert 2.

/ Damon szemszöge/
 


Néhány, jó helyre intézett hívás után, Christ sikerült elküldenem Los Angelesbe. Ma reggel el is utazott. Tehát ő letudva. Sfefan barátnője Jen, viszont, még most is fejtörést okoz nekem. Fura, nagyon fura. Mintha nem is ő lenne. Tegnap fültanúja voltam annak, ahogy teljesen kifordulva önmagából, szétdobálta Vivien ruháit. Majd amikor magához tért, azonnal elmenekült.  Miért van az az érzésem, hogy Vivien élete ma este, veszélyben forog?


Alig pár perce indultak el, és mivel a tegnapi beszélgetésükből megtudtam, hogy a koncert után egy zártkörű buliba mennek, biztos voltam benne, hogy, hajnal előtt nem jönnek vissza. Viszont nem hagyott nyugodni a tudat, hogy Jennifer készül valamire. Ahhoz, hogy tisztán láthassam a dolgaikat és többet megtudhassak róla , Stefannal kell beszélnem.

 - Helló öcsikém! Csak nem unatkozol? – nyitottam be Stefan szobájába. Egy kényelmes karosszékben üldögélt és olvasott  – Máris hiányzik a csajod?
- Már nem a csajom!
- Hogyhogy, talán összevesztetek? – faggattam.
- Nem… - nyújtotta felém a kezét, ujján megcsillant a gyűrű – Eljegyeztem! Jen a menyasszonyom.
- És boldogan éltek, míg meg nem haltak… Ó bocs, te már meghaltál.
- Mit akarsz Damon? - kérdezett rá nyíltan, látogatásom okára.
- Valami nem stimmel, a te „menyasszonyoddal”
- Éspedig? – nézett rám kérdőn.
- Kinek az ötlete volt, a koncert? – puhatolóztam, hátha valamit sikerül kiderítenem.
- Jenniferé.
- Ő vette azt is a fejébe, hogy Christ és Vivient összehozza?
- Igen, csak nem szállt meg, a zöld szemű szörny? – gúnyolódott – Félted a tulajdonodat?
- Talán, épp ezért vagyok itt! Mesélt Jen a V. I. P buliról, ahova a koncert után mennek?
- Mire akarsz kilyukadni? - vágott a szavamba Stefan.
- Jobb lesz, ha utánanézünk annak a bulinak! Szerintem, a koncert után, nem lesz semmiféle, V. I. P parti. De egy hívással könnyen kideríthetjük. – nyomtam Stefan kezébe a telefont.

Stefan arcáról lerítt, hogy beigazolódott a gyanúm. Szinte már kezdtem megszánni.
- Igazad volt, Jen hazudott. – temette arcát a tenyerébe
- Most nincs időnk azon filozofálni, ki hazudott és ki nem. Meg kell állítanunk Jent, mielőtt, végzetes hibát követ el. Gondolom, te is tisztában vagy vele, hogy befolyás alatt áll, és utasításokat követ. - Stefan válasz helyett, csak bólintott.
- Kapd össze magad! Mi is ott leszünk a koncerten, és szemmel tartjuk őket.
- Igazad van, nem vesztegethetünk egy percet sem. – ugrott fel hirtelen – Induljunk, mielőtt még késő lesz.

Nagyon aggódhatott, ha mindenben igazat adott nekem és nem állt le vitatkozni. Az amúgy fél órás utat, alig tíz perc alatt tettük meg. Jent és Vivient nem találtuk, ami nem jelentette azt, hogy nincsenek is itt. Pillanatok alatt bejutottunk a terembe, Stefan elrejtőzött egy sötét sarokban, én pedig a színpad közelében. Emlékeztem rá, hogy az első sorba szól a jegyük, ami, megkönnyítette a dolgomat. Lassan kezdték beengedni az embereket, és  vámpírlétem, száz egynéhány éve alatt, most először fordult elő velem,hogy  hidegen hagyott a vér illata. 

Árgus szemekkel, figyeltem mindenkit, aki kicsit is gyanús lehetett. Húsz perc, várakozás után, végre megjelent Jennifer és Vivien. Az a kék ruha volt rajta, amit már megcsodálhattam, és amit kis híján, le is téptem róla. Mindketten elfoglalták a helyüket, én pedig nehezen ugyan, de elszakítottam Vivienről a tekintetem és Jennit kezdtem figyelni. Azonnal észrevettem, a semmibe révedő pillantását, a hideg közönyt, ahogy szinte átnézett a barátnőjén. Ezek után, már meg sem lepett, hogy Viv helyett, a mellette ülő lánnyal kezdett beszélgetni. Pár perc múltán, felhangzott valami géphang, ami a koncert kezdetét jelezte. Elcsendesedett a nézőtér és megjelent ez a Jonas nevezetű fazon, akiért annyira odavan Vivien. Nem tudtam, mire számítsak, mit fog művelni ez a pasas. Van-e, egyáltalán hangja stb. De be kell vallanom, kellemesen csalódtam benne. Bár nem ehhez a műfajhoz vagyok szokva, mégsem találtam benne semmi, kivetnivalót. A nyugalmam viszont csak addig tartott, amíg, le nem ült a színpad szélére, Jen és Vivien elé. Legszívesebben átharaptam volna a torkát. Tekintetem ismét Vivienre szegeztem, látni akartam mit vált ki belőle a pasi, közelsége. Mondanom sem kell, meglepett, hogy nem néz rá, holott Jonas, le sem vette róla a szemét. A közönség a következő számokat állva tapsolta, vagy táncolta végig. Szó szerint megkönnyebbültem, amikor ez a bájgúnár elköszönt és elvonult az öltözőjébe. Mindenki elindult a kijárat irányába, mi pedig előbújtunk a rejtekhelyünkről.
- Megigézték. – szólalt meg Stefan, mellettem.
- Tudom! Már csak azt kellene, kiderítenünk, ki tette és miért? – gondolkodtam hangosan.
- Hogy akarod megállítani Jent?
- Azt bízd rám! Nem hagyom, hogy eljusson az autójáig.. – nyugtattam meg – Neked pedig annyi a dolgod, hogy Vivient bezárod a kocsimba.
- Mégis hogyan? – értetlenkedett – Nem azt mondtad, hogy őt nem lehet megigézni?
- Az a te dolgod, hogy oldod meg!

 Úgy döntöttem, hogy a biztonsági őröket fogom felhasználni, Jen megállítására. Hárman álltak kint a parkolóban, jó húsz méter távolságra egymástól. Egyenként léptem hozzájuk, gyors személyleírást adtam Jenről és azt a gondolatot, ültettem a fejükbe, hogy Jen még kiskorú.
Mire mindhárom őrnek, igazolja magát, Vivien már biztonságban lesz, hacsak nem szúr el valamit az öcsém. A kocsik takarásában figyeltem a kijáratot, és hamarosan meg is jelent a két lány. Jent megállította az első őr, Vivien pedig a kocsi kulccsal a kezében, indult tovább, magára hagyva barátnőjét. A szemem sarkából megpillantottam Stefant. Vivien, már az ajtót nyitotta, amikor Stefan, hátulról befogta a száját, majd egy pillanat leforgása alatt beültette a kocsimba és rázárta az ajtót.

- Vivien, biztonságban van. – jelent meg ismét.
- Jennifer, pedig az utolsó őrnek magyarázkodik. – vigyorogtam, némileg megkönnyebbülve.
- Meg sem kérdezem, mit adtál be nekik, de bármi is volt az, bevált. 
- Elhitettem velük, hogy Jennifer még kiskorú. Ezért igazoltatják, lépten-nyomon. –   feleltem lazán, megvonva a vállamat. 

   Mialatt Stefannal, Jenny utóbbi néhány napját elemeztük és próbáltunk rájönni, hol igézhették meg,  a szóban forgó személy éppen felénk tartott. Hitetlenkedve, hatalmas szemekkel, bámult ránk, mi pedig két oldalról  közre fogva, kezdtük vallatni.
- Hova akartál ma este menni? – kérdezte, mélyen a szemébe nézve Stefan.
- A Mount Hill szálloda parkolójába. 
- Miért kellett odamenned? – most én tettem fel a kérdésemet.
- Vivient elvinni oda, és menni, átadni neki... – válasza, elég zavarosnak tűnt, de az mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy Vivien volt a célpont.
- Kinek kellett volna átadnod? - faggatta tovább Stefan.
- Neki, a magas, hosszú hajú, férfinak.
- Tudod a nevét?  – kérdeztük egyszerre.
- Igen. 
- Mondd ki!
- Sebastian Lewin.

27. Fejezet. A Koncert 1.

/Vivien szemszöge/

A meghitt pillanatnak Jen felbukkanása vetett véget. Hitetlenkedve bámult ránk, mérgesen elhúzta a száját, majd dühösen, távozásra szólította fel Damont, aki komótosan, lassú léptekkel sétált az ajtóhoz. ezzel is tovább húzva barátnőm idegeit. Én viszont, továbbra is értetlenül álltam a tükör elött, nem tudtam mire vélni, Jen dühét.
- Te nem vagy normális! – rivallt rám – Azt akarod, hogy újra megsebezzen? Vagy már elfelejtetted, mit művelt veled?
- Csak beszélgettünk. – válaszoltam, csaknem suttogva.
 - Na, ne nevettess! Beszélgettetek, mi? Ezért álltatok összeölelkezve… - egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta tovább – Ha nem zavarlak meg titeket, már rég az ágyban lennétek.
- Állj már le! Nem történt köztünk semmi! – kezdett bennem is felmenni a pumpa. Rosszul esett, hogy ennyire nem bízik bennem, az állítólag „legjobb” barátnőm. Na, nehogy már magyarázkodjak? Ahhoz meg főleg, senkinek semmi köze, hogy miért volt Damon a szobámban és mi hangzott el köztünk.
- Chris odavan érted, jobban is illik hozzád. Tudod, azt reméltük, hogy mire visszajövünk, összemelegedtek. De Damon ismét bekavart. El kell felejtened őt, ezért is megyünk még ma Malmőbe. – jelentette ki.– Nem hagyhatom, hogy újra behálózzon.
Szavaival egyidőben, már a ruháimat kezdte kipakolni a szekrényből. Ekkor esett le, hogy komolyan gondolja minden egyes szavát. Ezek szerint szándékosan hagytak kettesben Chrissel, Cupidót játszva. De sajnálatos módon a tervük nem jött be, ugyanis Damon megtalált, és amit senki nem tudott, megnyílt előttem.


/Damon szemszöge/

 Olyan közel voltam hozzá, hogy ismét az enyém legyen, erre, mint egy fúria ront be a szobába Jennifer. Megmosolyogtatott az a tüzes tekintet, amivel végigmért minket. Az agya szinte elszállt a méregtől, amikor kényelmesen, kimért léptekkel kisétáltam mellette. Kénytelen voltam magukra hagyni őket, azt viszont senki sem tilthatta meg, hogy kihallgassam a beszélgetésüket. Sejtettem, hogy letámadja Vivient, annyira kiszámítható volt a viselkedése.
- Te nem vagy normális! – támadt rá, szegény lányra. – Azt akarod, hogy újra megsebezzen? Vagy már elfelejtetted, mit művelt veled?
 Hűha, ez a csaj a fejébe vette, hogy megvédi tőlem? Ha nem vigyázok, talán még sikerrel is jár, és végleg búcsút mondhatok Viviennek, amiről egyenlőre hallani sem akarok. Egy gyenge pillanatomban, ugyan kicsit többet árultam el az érzéseimről, mint kellett volna, de valahogy, most ezt sem bánom. Igaz, amikor Chris került szóba, kicsit elferdítettem a valóságot. Talán tudta, hogy figyelek, a csók viszont egyáltalán nem nekem szólt. Nem játszott színházat.
 - Csak beszélgettünk… – hallottam meg Viv, halk suttogását. Jennifer azt sem hagyta, hogy megvédje magát. Beléfojtva a szót, mondta tovább a magáét.
 - Na, ne nevettess! Beszélgettetek, mi? Ezért álltatok összeölelkezve Ha nem zavarlak meg titeket, már rég az ágyban lennétek.
 Nem is tudja, milyen közel járt az igazsághoz. Mióta megláttam Vivient, abban a falatnyi kék ruhában, nem bírok a véremmel. Erősen vissza kellett fognom magam, hogy ott helyben ne tegyem magamévá. Amikor újra megszólalt. hangjában ingerültséget fedeztem fel,
- Állj már le! Nem történt köztünk semmi! – hasztalan próbálta leállítani beindult barátnőjét. Jen, csak nem hagyta abba a monológját, továbbra is dőltek belőle a szavak.
- Chris odavan érted, jobban is illik hozzád. Tudod, azt reméltük, hogy mire visszajövünk, összemelegedtek. De Damon ismét bekavart. El kell felejtened őt, ezért is megyünk még ma Malmőbe. – Mérhetetlen haragot gerjesztett bennem, az utolsó pár mondata. Ha nem Stefan barátnője lenne, játszi könnyedséggel kitekerném a nyakát. A kedves öcsikém és ez a liba, a fejükbe vették, hogy megalkotják a Chris – Vivien párost. Na, ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! Ha ma elutaznak, követem őket, de legelőször is Chris barátunkat távolítjuk el az útból. – döntöttem el, és már nyúltam is a telefon után.

/Vivien szemszöge/

Lefogtam Jen kezét, és lenyomtam az ágyra. Annyira felhúzta magát Damon miatt, hogy azt sem vette észre, hogy az összes ruhámat a szoba közepére dobálta.
- Nyugi! Mély levegő, bent tartod, majd amikor szólok, kifújod. – ismételgettem, halkan, amíg úgy nem láttam, hogy megnyugodott. Kikerekedett szemmel bámulta a ruhakupacot.
- Ezt én tettem? – kérdezte, bűnbánó arccal.
- Semmi gond, gyorsan elpakolom, csak előtte átöltözöm. – egy perc múlva, már újra farmerban és pólóban álltam. - Tényleg el akarsz indulni, már ma?
- Á, Dehogy, az csak úgy kiszaladt a számon. Az oda út mindössze fél óra. Bőven elég a kezdés előtt egy, max másfél órával elindulnunk.
- Melyik sorba szólnak a jegyek? – faggattam. A rejtélyes mosolyból, azonnal tudtam, hogy újabb meglepetést tartogat számomra.
- Az első sorban fogunk ülni, bár van egy olyan érzésem, hogy inkább állunk. Akár meg is érintheted Jonast.
- Akkor már csak azt magyarázd el nekem – kérdezgettem tovább – Hogy fogok vele személyesen is találkozni?
- Igazán egyszerű a válasz. Mindketten hivatalosak vagyunk a koncert utáni V. I. P partira! – kacsintott rám Jen.
Kellett egy kis idő, hogy megemésszem a hallottakat. Holnap élőben láthatom Jonast és a koncert utáni bulin is részt, vehetek. Félő, ugyan, hogy meg sem fogok tudni szólalni a közelében, olyannyira zavarban leszek. - ábrándozásomból Jen hangja hozott vissza a valóságba.
- Sajnálom, hogy így elszállt az agyam, ne haragudj Viv! – mentegetőzött barátnőm. – Most magadra hagylak! Sürgősen beszélnem kell Stefannal.
Jen menekülése, mosolyt csalt az arcomra. A kínos helyzeteket, általában elég furán oldja meg, legtöbbször elmenekül. Kíváncsi lennék, Stefannak sikerült-e megszoknia Jen, egyedi probléma megoldási módszerét! ? 


Míg a ruhákat hajtogattam és pakoltam vissza a szekrénybe, elgondolkodtam Damonon és barátnőmöm. Mindkét beszélgetést szóról- szóra felidéztem. Damon elindított bennem valamit, már most éreztem a hiányát. Nem tudtam haragudni sem, Jenre sem Stefanra. Valahol őket is meg lehet érteni, hiszen én voltam az, aki segítséget kért tőlük, így nem meglepő, hogy próbálnak távol tartani Damontól. Percenként lestem az ajtót, azt várva, hogy Damon visszajön , de aznap, nem keresett többet. Elővettem a szekrényből, az eddig mélyre elsüllyesztett laptopot és ismét belevetettem magam a munkába. Hosszú órák teltek el fordítással, amit addig szakítottam félbe, amíg megvacsoráztam, majd folytattam tovább a munkát.  


Másnap későn a várakozás izgalmával ébredtem. Már csak néhány óra és elkezdődik életem legnagyobb bulija. Úgy vártam az esti koncertet, mint egy tizenéves kis csitri. Elindultam a konyhába, megejteni a kései reggelit. Legnagyobb meglepetésemre Jent és Stefant pillantottam meg, az asztalnál ülve.
- Jó reggelt – köszöntem nekik.
- Nem inkább jó napot? – vigyorgott Stefan.
- Jól van, na, kicsit elaludtam – húztam fel az orrom, megjátszva a sértődöttet.
- Mivel fogod elütni, azt a pár órát, ami még hátra van a koncertig? – puhatolózott Jenny.
- Dolgozni fogok, úgy, mint tegnap.
- Akkor jó munkát, és ne feledd, este 6h-kor indulunk.
Kivettem a hűtőből egy doboz joghurtot és közben csak úgy mellékesen, szóvá tettem, hogy nem láttam Christ. Stefan válaszolt.

- Hiába is keresed, ma reggel elutazott Los Angelesbe.
Egyszerre voltam csalódott és megkönnyebbült. Nem remélhettem, hogy találkozunk még, másrészről azonban, jól is jött az elutazása, mert elegem lett a bujkálásból. A joghurttal a kezemben indultam a szobámba, amit fordítás közben, lassan el is tűntettem. Délután négy óráig, úgy dolgoztam, mint egy megszállott, csak hogy, még gyorsabban teljenek az órák. Végre eljött az ideje a készülődésnek. Lefürödtem, felvettem a ruhához színben passzoló, fehérneműt, majd a selyemruhát is, ez után megkértem Jent, hogy varázsoljon a hajamból, az alkalomhoz illő frizurát, ugyanis a frizura és sminkkészítés, nem az erősségem.
 A végeredmény, olyan varázslatosra sikeredett, hogy nem ismertem rá a tükörképemre. Este hatkor, elindultunk Malmőbe. Már messziről kiszúrtuk, azt a sok-sok embert, aki mind arra várt, hogy elfoglalhassa a helyét a teremben. Egy óra elteltével, már a színpad előtti sorban ültünk. Amíg Jenny, a mellette ülő lánnyal beszélgetett, addig én körbe járattam tekintetem a termen. Amerre a szem ellát, mindenhol emberek ültek, vagy álltak. Ránézésre, több ezresnek saccoltam a közönséget. A színpadon, a mikrofonokat, a fényt, a hangzást állítgatták. A díszlettel nem estek túlzásba, két hatalmas háló függött, két különböző magasságban. Mélyen belül éreztem, hogy életem legnagyobb kalandja vár rám, ha hagyom magam sodródni az árral. Hihetetlennek tűnt, hogy, itt vagyok és alig tíz perc múlva, láthatom őt. Végszóra, elhalványultak a fények, majd egy géphang pedig közölte, hogy néhány másodpercen belül, színpadra lép, a svéd DJ és Producer… Basshunter. A felvezető zene egyre hangosodott és amint megszólalt az „Angel in the night” első akkordja, nagy füstfelhő közepette megjelent, maga Basshunter is. Imádtam ezt a számot, és ahogy elnéztem nem csak én. Már az első mondatok elhangzása után, mindenki egységesen pattant fel a székről. Mindenki önfeledten tapsolt és énekelt, Jonassal együtt. Tetőtől talpig fehérbe öltözött, ami rendkívül jól állt neki. Percekig nem sikerült levennem az arcáról a tekintetem. Hatalmas sikítozás közepette, megszabadult a fehér zakótól, és belekezdett a következő dalba, ami nem volt más, mint amivel világszerte befutott, ez volt a Now your gone”, majd ezt követte az ”All I ever wanted”.
Jennel, mindhárom szám alatt többször is összenéztünk, ám arra egyikünk sem számított, hogy az Every morning-ot”, a színpad szélére leülve, tőlünk fél méterre, fogja elénekelni.
 Azonnal gombóc nőtt a torkomban, még az volt a szerencse, hogy nem kellett megszólalnom. Hiába ült előttem, és énekelte, azt a számot, amit a leginkább szerettem, csak néha–néha, vetettem rá egy pillantást. A közelsége és az észvesztő mosolya, pirulásra késztetett.
- Viv, le sem vette rólad a szemét! Kiszúrt téged! – közölte barátnőm.
 
Tudtam, hogy Jen sokszor esik túlzásokba, így ezt a kijelentését is ennek tudtam be. Másfél óra önfeledt bulizás után, Basshunter elköszönt, mi pedig elindultunk a kijárat felé. Amíg átverekedtük magunkat az emberáradaton, megegyeztünk, hogy egyenesen a partinak helyt adó szállodába megyünk. Jó félórába telt, amíg kiértünk a parkolóba, de mielőtt elértük volna a kocsit, Jent megállította az egyik őr. Barátnőm a kezembe nyomta a kocsikulcsot, és megnyugtatott, hogy hamarosan ő is jön utánam, így hát egyedül indultam tovább. Gyorsan megtaláltam a kocsit, de amint a zárba helyeztem a kulcsot, hogy kinyissam az ajtót, egy kéz tapadt a számra...

26. Fejezet. Damon igazi arca?

- Élvezed, hogy játszadozhatsz velünk? Nem emlékszel, mit mondtam nem is olyan rég? - sziszegte, miközben minden egyes lépéssel, közelebb került hozzám. – Ha a tűzzel játszol, könnyen megégetheted magad!
  Jéghideg hangja, és a tekintetéből áradó düh, megrémített, s ekkor kezdett újra tudatosulni bennem, hogy nem egyszerű emberekkel, hanem „vámpírokkal” élek egy fedél alatt. Akik véren élnek. Legyen az állati, vagy emberi. Ismét az Alkonyat című film, jutott eszembe. Edward is csak hatalmas önfegyelem árán képes ellenállni, az emberi vérnek. Miért lenne ez másképp Christiannal? Damonról nem is beszélve. Könnyen rajtaveszhetek, ha játszom az idegeikkel. Christian talán nem bántana, de még arra sem merném letenni a nagy esküt. Damon, viszont hirtelen haragú, kiszámíthatatlanok a reakciói, és gondolkodás nélkül öl. Soha nem vagyok és soha nem is, leszek biztonságban a közelében. - elmélkedésemből, Damon hangja térített magamhoz.

- Nocsak, Beijedtél? – húzta el a száját – Csak nem attól félsz, hogy neked esek? Hm? – nézett mélyen a szemembe. Tekintete vörösen izzott, szemfogairól az íny lassan hátrahúzódott - Pedig éppen azt tervezem. Tartozol nekem és most, be is hajtom rajtad!

  Úristen, a véremet akarja! Döbbentem rá a valóságra. Azok a tűhegyes és borotvaéles fogak, hamarosan a húsomba vájnak, amit vagy túl élek vagy nem. Eddig csak a filmekből és a könyvekből ismertem a "vámpírcsók" fogalmát, de úgy látszik, ma jött el az ideje annak, hogy testközelből, a való életben is megtapasztaljam. A félelemtől, úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Ijedten, hátráltam, és rogytam le a kád szélére. Ebben a pillanatban a tenyerembe éles fájdalom hasított, valamivel felsértettem a kezemet, és pillanatokon belül, vér kezdett szivárogni a sebből. A kezemet a hátam mögé rejtettem, nehogy Damon észrevegye. Természetesen, azzal tisztában voltam, hogy a kifinomult érzékeit, úgysem csaphatom be sokáig, hisz amúgy is a véremre pályázik.
- A véred arra csábít, hogy megkóstoljam! A tested pedig arra, hogy ágyba vigyelek, és ott folytassuk, ahol a hajón abbahagytuk. – suttogta a nyakamba.
- Tudok Coráról! - szólaltam meg remegő hangon.
- És most azt várod, hogy a megbocsátásodért esedezzem? – hangjába ismét gúny vegyült.
- Nem várok semmit! – jelentettem ki – Tőled semmit! Már elmondtam, mit gondolok a kettőnk kapcsolatáról. És most szeretném, ha végre magamra hagynál!
- Aha, a felejthető kalandunkról? – tudakolta, figyelmen kívül hagyva a kérésemet.
A hátam mögé rejtett kezemből, egyre intenzívebben, ömlött a vér és a fájdalom is erősödött. Anélkül, hogy ránéztem volna a kezemre, tudtam hogy mély a vágás. A fogaimat összeszorítottam és lehajtottam a fejemet.
- Nézz rám! – szólt rám Damon
- Menj el, kérlek! – könyörögtem kétségbeesetten.
- Rendben, de még nem végeztünk! – hallottam hogy megindul az ajtó felé. Azonnal gyanút fogott volna, ha továbbra is ülve maradok, így óvatosan felálltam, de balszerencsémre megszédültem. Damon egy pillanat alatt, előttem termett, megfogta a vérző kezemet és lassan felemelte. Épp úgy, mint nemrég a hajón. 
- Miért nem szóltál, hogy megvágtad magad? – kérdezte, miközben fejemet felemelve, arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
 - Miért is? – kérdeztem vissza – Talán azért, mert a véremről áradoztál, hogy szívesen megkóstolnád?
- Ki mondta, hogy nem teszem meg?
 
Kikerekedett szemekkel, és a torkomban dobogó szívvel figyeltem, ahogy a szájához húzza a kezemet és ajkait a vérző sebre szorítja. Az idő elvesztette jelentőségét. A testemből elszállt minden erő, éppúgy, mint a lábaimból. A fájdalom megszűnt, helyét egy számomra eddig ismeretlen, eufórikus érzés vette át. A körülöttem lévő tárgyakat és Damont is egyre ködösebben érzékeltem, majd a szemeim lassan lecsukódtak.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Jenny áll az ágyam mellett. Először azt hittem, hogy álmodom, így újból behunytam a szemem. Félve nyitottam ki ismét, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy még mindig ott áll, végre elhittem, hogy nem csak a képzetem játszik velem. Boldogan ugrottam ki az ágyból és öleltem magamhoz.
- Mi történt a kezeddel? – mutatott a kezemre, amiről teljesen megfeledkeztem, és amit időközben, valaki gondosan ellátott és bekötött.
- Tegnap este, a fürdőszobában történt egy kis baleset! De nyugi, jól vagyok! – nyugtattam meg Jennit – Inkább arról mesélj, hogy kerülsz ide.
- Stefan akart mindenáron visszajönni. Mióta megtudta, hogy Damon itt van, egy perc nyugta sem volt. Ezért döntöttünk a hazaút mellett. – mesélte Jen.
- Mint látod, élek és egy hajam szála sem görbült meg. Gyorsan felöltözök és lemegyek reggelizni! Jössz te is? – invitáltam barátnőmet a konyhába. 
- Persze! Kihagytam a reggelit az utazás miatt!
- Én pedig a tegnap a vacsorát. – kacsintottam rá.

Damon tegnap esti akciójáról, jobbnak láttam, nem említést tenni. Elhatároztam, hogy senkinek sem szólok róla. Végül is életben hagyott, bár ivott a véremből. De a fő, hogy élek. Gyanítottam azt is, hogy ő kötözte be a kezem. Nem tudtam hova tenni, az effajta viselkedését. Sejtettem, hogy pokolian nehéz lehetett neki megállni, hogy ne szívja ki belőlem az utolsó csepp vért is.
 A konyhában nem volt senki rajtunk kívül. Jen és én is a gabonapehely mellett döntöttünk. Kivettem a hűtőből a tejet, két tányérba elosztottam a gabonapelyhet és felöntöttem tejjel. Jóízűen falatoztunk, miközben egyfolytában ugrattuk egymást.
- Köszönöm, hogy megvalósítottátok az egyik nagy álmomat – Jen persze tudta, hogy ezzel a Basshunter koncertre célzok.
- Várod a koncertet? - mosolygott titokzatosan – Van ám még egy meglepetésünk! Sőt nem is egy…
- Jen, nekem már ez is sok, nem fogadhatok el több ajándékot – ellenkeztem – Először a telefon, most pedig a koncertjegyek…
- Megérdemled! Ezért is intéztük el, hogy személyesen is találkozhass Jonassal. A másik meglepetésünk, pedig már az ágyadon vár.

- Kivel találkozhat Vivien? – hallottam meg Damon hangját, aki abban a pillanatban lépett be az ajtón.
- Jonassal, a kedvenc énekesével. – közölte vele a barátnőm.
- Az meg ki? – nézett ránk értetlenül Damon.
- Jonas Erik Altberg alias Basshunter.
- Aha. - vonta meg a vállát – És mikor lesz a nagy találkozó?
- Holnap este. – elégítette ki Damon kíváncsiságát Jen, viszont azt hozzátette, hogy pasik, nem jöhetnek velünk.
Rövidesen megjelent Stefan, majd őt követte Chris, aki szintén nagyon meglepődött a szombat esti terveinken. Jen, őt is felvilágosította arról a tényről, hogy a pasik itthon maradnak. Damon és Chris is kiakadt, mint a kakukkos óra. Tudtam, hogy nem hagyják, hogy lerázzuk őket. Éreztem, hogy valamelyikük meg fog jelenni a koncerten. Jen ajándéka, már igencsak fúrta az oldalamat, ezért pillanatok alatt eltűntettem a maradék pár falatot és siettem fel a szobámba.

 Az ágyamon, egy dobozt találtam, amit türelmetlenül téptem fel. A szemem - szám elállt a csodálkozástól, amikor megpillantottam a királykék, selyem miniruhát. Nem bírtam ki, hogy ne próbáljam fel, ezért pillanatok alatt megszabadultam a farmertól és a pólótól, amit nemrég vettem fel, és már bújtam is bele az ajándék ruhába.
A mély dekoltázzsal még, úgy ahogy megbékéltem, viszont a ruha hossza, zavart. Alig takart valamit a combomból. Bele sem mertem gondolni, mi mindenem látszik ki, ha lehajolok. Nézegettem magam a földig érő tükörben, miközben halkan dúdoltam Basshunter aktuális slágerét. Észre sem vettem, és már táncoltam is.
 
- Wow… – szólalt meg Damon az ajtóban. – Ha ebben a ruhában meglát, a te Jonasod…
- Nem az én Jonasom! – nem hagytam, hogy befejezze a mondatot – Ő az egyik kedvenc énekesem, és boldog vagyok, hogy végre eljutok a koncertjére. Az pedig, hogy találkozhatok is vele, megtiszteltetés számomra.
- Kicsit utánanéztem a te úgymond „kedvencednek”.
- És? – néztem rá kérdőn – Mit tudtál meg róla?
- Szereti a szép nőket… ebből kitalálhatod mi a kedvenc elfoglaltsága. – tekintetével szinte felfalt, úgy jött egyre közelebb. 
- Mondj valami újat! Egyébként ebben az egy dologban, nagyon is hasonlítotok egymásra. Te is csak játszadozol a nőkkel, úgyhogy egy rossz szót nem szólhatsz rá.
- Tudod Vivien, Ha csak játszadoznék veled, nem lennél itt!– átölelte a derekamat és szorosan magához húzott, majd így folytatta.
 - Valami oknál fogva, mindig melletted kötök ki. – suttogta, lehelete perzselte a bőrömet – Corát is azért kerestem fel, hogy téged kiverjelek a fejemből. Ami ideig, óráig sikerült is. Nem tudlak megigézni, és Chrisnek sem sikerült, pedig mindketten próbálkoztunk. Amikor megláttalak a konyhában, Chrissel, valami elszakadt bennem és legszívesebben kitéptelek volna a karjaiból.
- Te láttál minket? - néztem rá hitetlenkedve.
- Chris megrendezte, a kis előadását, mivel tudta hogy a közeledben vagyok. Tudta azt is, hogy figyellek, ezért csókolt meg.
Nem akartam elhinni, amit Damon mondott, de valahogy a lelkem mélyén éreztem, hogy most nem hazudik.
- De tegnap este meg akartál ölni! 
- Tegnap este, sok mindent akartam, de a halálod, még csak meg sem fordult a fejemben. - suttogta, vággyal telt hangon.
- Mi történt, miután ittál a véremből? 
- Csak pár kortyot ittam belőle, és elhiheted, átkozottul nehéz volt megállni. De megtettem, mert nem tudtalak és nem is akartalak bántani. – ajkai már csupán néhány centire voltak az enyémtől. - Megvártam, hogy elaludj, bekötöztem a kezed, majd amikor úgy láttam, hogy már mélyen alszol, egyedül hagytalak. Az éjszaka folyamán többször is rád néztem, de te békésen aludtál, egyszer sem ébredtél fel.
 
Damon megnyílt! Végre! De most mit tegyek? Hihetek neki? Mi lesz, ha újra átver? Mi van, ha csak játszik velem? Chris vagy ő hazudik? Vajon, melyik Damon igazi arca? Az, amelyik este a frászt hozta rám, vagy netán az, amelyik ma megnyílt előttem? Sok-sok kérdés és most tényleg egyikre sem tudom a választ! 
Pedig szerettem volna, ha  mindegyiket megválaszolja valaki, mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb!

25. Fejezet Két tűz között!

Vajon miért nem lepett meg, hogy Damon ül a kocsiban? Lélekben, már felkészültem rá, hogy hamarosan viszontlátom. Igaz, arra nem számítottam, hogy alig három nap alatt ez be is következik. Most viszont, az a nagy kérdés, hogyan viselkedjek a közelében! Nem szabad látnia, mennyire bánt, amit tett. De akkor mégis mit tegyek? Szégyen vagy nem, a megfutamodás mellett döntöttem. Válaszra sem méltatva, indultam vissza Chris házához. 

 Damon újra indított, de nem álltam meg, folytattam tovább az utamat. Alig tettem meg pár lépést, amikor a fekete MG közvetlenül előttem, keresztben megállt az úton, elzárva előlem a menekülés lehetőségét. A félelemtől moccanni sem tudtam. A szívem a torkomban dobogott, úgy vártam, mi fog történni.
  Kinyílt a kocsi ajtaja és következő pillanatban Damon, már a csípőjével szorított a kocsi oldalához.
- Azonnal szállj be! – a hangjából csak úgy sütött a visszafojtott düh.
Elakadt a hangom, így csak ennyit tudtam kinyögni – Jó. –
Elindultam az anyósülés irányába. Damon követett, félve néztem rá, mire így válaszolt. – Nem bízom benned. Még egyszer nem szöksz el.
Most vártam csak igazán, hogy egyedül lehessek a szobámban. Beszálltam a kocsiba, bekapcsoltam a biztonsági övet. Damon is beült a kormány mögé és amint indított, hallottam hogy kattan a központi zár.
- Ezt nem teheted! - kiáltottam rá – Azonnal engedj el. Gyalog megyek.
- Nem mész sehova… Ebből a kocsiból csak akkor szállsz, ki, ha én megengedem! – vigyorgott gúnyosan.
   Tüntetőleg elfordultam, bár tudtam, hogy nagyon gyerekesen viselkedek. Néhány perc kocsikázás után, Chris háza előtt álltunk meg, Zavarodottan tapogatóztam  a kilincs után, így még az sem tűnt fel, hova is hozott. Szerencsére az ajtó már nem volt lezárva.

Hátra sem nézve, viharos gyorsasággal szálltam ki a kocsiból és szaladtam be a házba… egyenesen Chris karjaiba.
- Látom, megtalált a lovagod! – gúnyolódott.
 - Lovag a … Te tudtad, hogy itt van!? – támadtam rá – Ezért nem is próbáltál lebeszélni a sétáról.
- Minek tagadjam? Igen tudtam! - közölte, cinikus mosollyal az arcán - Gondolom, már elmondta, hogy egy ideig, ő is itt fog lakni!
- Itt… fog… lakni? - dadogtam ijedten.
- Úgy bizony! – hallottam meg Damon hangját - Egyébként Vivien, még közel sem végeztünk egymással.
- Tévedsz! – fordultam felé – Volt egy feledhető kalandunk! Ennyi!

Hazudtam, mert hazudnom kellett, ha a méltóságomat meg akartam őrizni. Nem hagyhattam, hogy Damon, megtudja, hogy a „kis kalandunk” , mennyire megviselt.
Lágy simogatást éreztem a derekamon, ekkor eszméltem rá, hogy még mindig Chris karjaiban vagyok. Nem is igazán foglalkoztatott, hogy ki ölel, Damont viszont annál inkább.
 - Ahogy látom , gyorsan megvigasztalódtál! – sötéten izzó tekintetével, szinte felnyársalt – Elmesélted Chrisnek a fürdőszobai afférunkat is?
  - Azt, ahol a tengerbe menekültem előled? – a szavak önkéntelenül jöttek a számra, de már nem szívhattam vissza. Mindketten tudtuk, hogy miért estem a tengerbe, miképpen azt is, ki mentett meg a biztos haláltól.
  - Nem Vivien! Úgy látom, fel kell, hogy frissítsem az emlékezeted! Még jó, hogy a melletted lévő szobában leszek!

  Nagyon is jól tudtam mit ért Damon „emlékezet frissítés” alatt. Már a gondolattól, meglódult a pulzusom. A mi kis erotikus töltető vitánk közben, Chris egyre szorosabban ölelt magához, már- már érezni véltem, testének melegét. Szemem sarkából, egy pillanatra ránéztem. Pillantása perzselt, szemében megcsillant a vágy szikrája.
 
Tudtam hogy ennek a beszélgetésnek, minél előbb véget kell vetnem, ezért fejfájásra hivatkozva, gyorsan elköszöntem tőlük és a szobámba menekültem.

Csak akkor mertem fellélegezni, amikor az ajtót kulcsra zártam. Megfogadtam, hogy addig nem teszem ki a szobából a lábam, amíg Jen és Stefan vissza nem jön. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Két tűz közé? Mert hiába is tagadnám, vonzódom mindkét pasihoz. Ami nagyon nem jó! Mindketten csak játszanak velem. Nem szabad hagynom, hogy Damon újra elcsavarja a fejem, sőt vele és Chrissel is meg kell tartanom a három lépés távolságot. Legjobb lenne eltűnni innét, de az sem megoldás, ha egész életemben menekülök. – töprengésemet a telefonom csörgése törte meg. Jenny hívott, aminek most kimondottan örültem.

- Szia Jen!
- Szia Viv! Azért hívtalak, mert csúszunk egy napot a hazaúttal. – közölte barátnőm. Erre a hírre, csak a nagy hallgatás volt a válaszom.
- Valami baj van? – kérdezett rá Jen.
- Igen! Úgy hívják, hogy Damon Salvatore.
 - Damon? Csak nem? – Jen hangszíne azonnal megváltozott, amit megemlítettem az idősebbik Salvatore nevét.
- Csak de! Ma séta közben összefutottam vele. Most pedig itt van a házban és itt is marad egy ideig!
- Ne idegeskedj! Tudod, hogy Chris vigyáz rád! – próbált megnyugtatni.
- Talán igen, talán nem…
- Ezt hogy érted? – faggatott tovább Jen.
- Hagyjuk… - tértem ki a válasz elől – Inkább magatokról mesélj!
És Jen mesélt a kirándulásról, az eljegyzésről, és a boldogságukról, amiért különösen irigyeltem őket. Ahogy most állnak a dolgaim, csak álmodhatok róla, hogy megtalálom a nagy Ő-t, és révbe ér az életem. Még hosszan beszélgettünk Jennivel, így amikor elköszöntünk egymástól, már lényegesen jobban éreztem magam. Nem görcsöltem azon sem, mi lesz Damonnal és Chrissel.

 Három óra tv nézés után, elegem lett a bezártságból. A konyhába indultam, ahol összeütöttem magamnak egy könnyű ebédet. Már majdnem végeztem a mosogatással, amikor megjelent Chris.
- Nocsak! Azt hittem a riadt kis nyuszika, bezárkózott a szobájába! – a hangnemre, amiben előadta a mondandóját, felment bennem a pumpa. Ha nem sikerül vissza fognom magam, az biztos hogy felpofozom. Mély levegőt vettem, majd tüntetőleg hátat fordítva, tettem tovább a dolgomat. Nem foglalkoztam a jelenlétével.
- Hozzád beszélek. - fordított maga felé, s egy szempillantás alatt ismét a karjai közt találtam magam – Ha házamban laksz, legalább annyival tisztelj meg, hogy ha kérdezlek, válaszolsz.
- Rendben, de akkor te is válaszolsz egy kérdésemre! – néztem a szemébe. Tekintete lassan ködössé vált.
- Kérdezz!
- Miért nem lehetünk barátok? – tettem fel azt a kérdést, ami tegnap óta, igencsak foglalkoztatott.
Olyan közel húzott magához, hogy érezhettem, kemény izmait és a testéből áradó bódító illatot.
- Ezért! – nézett mélyen a szemembe, majd lehajtotta a fejét és száját gyöngéden az enyémre nyomta. Halkan nyöszörögtem, mert el akartam taszítani magamtól, de nem volt hozzá elég erőm. Csókja egyre követelődzőbb lett. Lepecsételte ajkaimat és nyelvével mélyen a számba hatolt. Megtörte az ellenállásomat és csókjaival eddig ismeretlen, vad szenvedélyt keltett bennem. Karjában olyan lettem, mint a viasz. A testéhez simultam, zúgott a fejem, s az a különös érzésem támadt, mintha féktelen, érzéki utazásra indulnék.
Chris halkan felnevetett, miután elengedte a számat.
- Nem tudok, „csak” a barátod lenni! Nekem minden kell, amit adni tudsz! – súgta, s a következő pillanatban, már el is tűnt mellőlem.

Már estefelé járt az idő,  órák teltek el Chris csókja óta, de nekem azóta sem sikerült kivonnom magam a hatása alól. Amikor eltűnt a konyhából, remegő lábakkal indultam a szobámba, s közben jobbra – balra, tekintgettem, nehogy véletlen összefussak Damonnal. Valahogy sikerült eljutnom a szobámig, s amint becsuktam magam mögött az ajtót, minden erőm elhagyott, úgy dőltem le az ágyra. A délutánt filmnézéssel ütöttem el, de csak fél szemmel figyeltem a tv-t. A gondolataim minduntalan visszatértek Chrishez és a konyhában megesett csókhoz. Chris utolsó mondatát pedig, sehogy sem sikerült kiverni a fejemből. 

 „Nem tudok, ’csak’ a barátod lenni! Nekem minden kell, amit adni tudsz!”. 

 Egy vámpírnál soha nem lehet tudni, mikor mond igazat, és mikor hazudik. Ezért voltam tanácstalan Chrissel kapcsolatban  is. Igaznak hangzottak a szavai, de mi van, ha ő is csak ágyba akar vinni? Érdemes kockáztatni? Damonnal már megjártam. Bedőltem a hízelgő szavaknak, és mi lett belőle? Amint elérte a célját, rögtön tovább állt. Hosszas töprengés után, úgy döntöttem, nem kockáztatok. Inkább csak kivárok és a háttérben maradok.

 Késő este, még egyszer jelentkezett Jen. Aggódott miattam, főleg mióta megtudta, hogy Damon a közelemben van.
- Hello Viv! Ugye jól vagy? Történt valami rendkívüli?
- Nem semmi! Nyugi! Film maratont tartok! – közöltem vele, amire hangos nevetéssel válaszolt.
- Akkor nagy a baj!
- Dehogy! Már a negyedik horror filmet nézem. Senki nem zavar, így nyugodtan borzonghatok. – ecseteltem a délutánomat Jennek, viszont a csókról mélyen hallgattam.
  - Figyelj Viv, igazából azért hívtalak, mert Stefannal kárpótolni szeretnénk, mindazért amit a távollétünkben el kell viselned és persze azért, is  hogy ilyen sokáig nélkülöznöd kell a társaságunkat.  Mit mond neked az a név, hogy Jonas Erik Altberg?
- Basshunter! – vágtam rá, azonnal.
- Úgy készülj, hogy mind a ketten ott leszünk a szombat esti Malmöi koncertjén. – közölte Jen és gyorsan el is köszönt.

Nem várta meg, hogy hálálkodjak, pedig jól tudta, hogy Basshunter, az egyik nagy kedvencem. Gondolataim már a koncert körül forogtak, úgy indultam a fürdőszobába. Hosszú percekig folyattam magamra a meleg vizet, boldog voltam, hogy a sors ilyen barátokkal áldott meg, mint Jen és Stefan. A fürdés befejeztével, magam köré csavartam egy törölközőt és amint kiléptem a zuhanyfülkéből, megpillantottam Damont, aki karba tett kézzel támaszkodott a fürdő ajtajának. Megállt bennem az ütő és a lábaim is kezdték felmondani a szolgálatot, amikor megláttam, hogy bezárja az ajtót és a kulcsot a zsebébe, csúsztatja.

 - Na, így már senki sem fog megzavarni minket! - szólalt meg, ördögi vigyorral az arcán.