45. Fejezet. A Meglepetések napja.

Damon rám talált. Vége a bujkálásnak. Talán jobb is így. Amúgy sem menekülhetek egész életemben előle. Az sms-ből ugyan nem derült ki, mennyire haragszik rám, de anélkül is tudom, nem lesz leányálom az újbóli találkozás. Szegény Rob magát okolja, a történtek miatt, és hiába bizonygatom, hogy nem haragszom rá, nem akarja, vagy nem tudja elhinni. Rossz nézni az elgyötört arckifejezését. Muszáj tennem valamit, hogy újra mosolyt csaljak az arcára és visszakapjam az én életvidám, szédítő mosolyú barátomat.


- Értsd már meg, tényleg nem haragszom rád! – ismételtem el immár sokadszorra – Damon, úgyis megtalált volna. Így legalább nem ér váratlanul a megjelenése.
- Hogy lehettem ekkora hülye? – szidta magát, arcát a kezébe temetve.  
- Ne emészd már magad! – szóltam rá kicsit erőteljesebb hangon, amire hirtelen felkapta a fejét - Megnyugtatásodra közlöm, én már túl is lépten ezen a kis incidensen.  
- Biztos? Nem fogod az orrom alá dörgölni, mekkora barom vagyok?
- Nem! Zárjuk le ezt a témát, egyszer s, mindenkorra. Inkább nézz ki! – mutattam az ablak felé. - Ezer ágra süt a nap, kár lenne itt bent rostokolni, ilyen csodás időben.
- Igazad van! – kacsintott rám megkönnyebbülve, s már indult is ki a kertbe. 
- Mit ennél reggelire? – kiáltottam utána – Van tej, tojás, kenyér, felvágott, sonka, és gabonapehely.
- Csábító lenne egy igazi angolos reggeli, de mivel tartanom kell a súlyomat, megelégszem a gabonapehellyel is. 
- Istenem! Robert Pattinson félti az alakját! Újabb szalagcím a bulvársajtónak. – nevettem el magam, annyira komikusnak tűnt Rob kijelentése.
- Te csak ne nevess. – nézett rám megrovóan, de a szemében egy huncut szikra villant meg – Sajnos minden egyes dekával el kell számolnom az ügynökömnek. Stefaninak olyan éles a szeme, hogy a legapróbb súlyfelesleget is azonnal kiszúrja rajtam.
- Nehogy azt mondd, hogy te is nyuszi kaján élsz?
- Nem, azért annyira nem durvult még el a helyzet. Nagyon jól tudod, hogy a hamburgernek és Colának nem tudok ellenállni. Ezek a gyengéim. Épp ezért fogom most vissza magam…
- De nem nálam.  Már tudom is mit fogunk enni. Ígérem nagyon is kedvedre való lesz. – vágtam a szavába - Azt viszont nagyon megköszönném, ha addig, amíg telefonálok kivinnéd a kertbe a műanyag asztalt és a székeket.


Robert egy szó nélkül felkapta a teraszra kirakott asztalt, én pedig gyorsan megrendeltem az ételt, egy közeli étteremből. Mandy és Tim, Amerikából,  New Orleansból  vándoroltak ide.  Első látásra beleszerettek a városunkba, úgy ahogy engem, őket is elbűvölte a kisváros varázsa. Nem sokkal az ideérkezésük után, megvásároltak egy üres telket, amin most a házuk és a nemrég megnyílt éttermük áll. A származásukat, a mai napig büszkén vállalják, ezért az étlapról sem maradhatott le, Rob kedvence, a hamburger, és a sült krumpli, na és persze az elmaradhatatlan Cola sem. Tim biztosított róla, hogy húsz percen belül, ki is szállítják a megrendelt ételt. Mivel tisztában voltam vele, hogy a hamburger és a sült krumpli, nem éppen reggelinek való, már meg sem lepett a Tim hangjában megbúvó hitetlenkedés, amikor kétszer is rákérdezett, tényleg reggelire akarjuk-e elfogyasztani. Alig telt el negyed óra, már meg is érkezett a futár, aki a kezembe nyomta a két zacskót, majd hozzátette, hogy nem kell fizetnem, mert ez a a ház ajándéka. A két papírzacskót kivittem a kertbe és letettem az asztalra. Rob a gondolatiba merülve üldögélt a tóparton, még azt sem vette észre, hogy a kezében tartott cigaretta már teljesen leégett. Láttam rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.
- Meghoztam a reggelit. – érintettem meg a vállát, amire rögtön felkapta a fejét.
- Hm… mennyei illatokat érzek. Mi jót hoztál?
- Nézz bele a zacskóba és megtudod.  
Nem kellett neki kétszer mondani, mint akit puskából lőttek ki, úgy pattant fel. Hatalmas mosoly terült el az arcán, amikor megpillantotta a kedvenc ételeit. 
- Angyal vagy! Esküszöm, ha nem lenne Damon, minden erőmmel azon lennék, hogy a barátnőm legyél.
- Azon már nem kell fáradoznod - kacsintottam rá - A barátnőd vagyok. 
- Te is tudod, hogy értettem. Lehet, hogy nekem már kevés a barátságod és tegyük fel,  azt szeretném, hogy ne csak a "barátnőm" legyél. 
Meglepődni sem volt időm, olyan gyorsan ölelt magához. A baráti évődésnek, hirtelen vége szakadt. Rob tekintete az ajkaimra siklott, amitől borzongás futott végig a testemen.
- Gyere velem Los Angelesbe! 
- Hogy hova? – néztem rá meglepetten.
- Jól hallottad! – nézett mélyen a szemembe, tekintetéből kiolvashattam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. Ölelése szorosabbá vált. Ajkai lassan közeledtek az enyémhez… 


- Vivien, nem megy sehova! – hangzott fel mögöttünk, egy jól ismert hang, amelyet akár ezer közül is kapásból felismernék.
- D…da..Damon … - fordultam dadogva a hang irányába. 
Damon alig egy méterre állt tőlünk. A már jól megszokott fekete nadrág és fekete ing képezte a ruházatát. Megjelenése most sem hagyott hidegen. A szívem, veszett iramban kezdett verni, a pulzusom újfent az egekbe szökött.
- Nocsak, az elveszett bárányka megkerült. – húzta el a száját gúnyosan – Csak nem zavartam meg az idilli pillanatot?
- Gyorsan ideértél. – szólalt meg Rob, szándékosan figyelmen kívül hagyva, Damon kérdését – Még egy órája sincs, hogy megtudtad Vivien címét.


Kibontakoztam az ölelésből, és leültem a Damontól távolabb eső székre. A hátamban éreztem a szúrós pillantását, amivel végigmért. Rob szintén követte a példámat, ő is helyet foglalt. Damon jelenlétével mit sem törődve, kivette a zacskóból a két hamburgert a sült krumplit és egy-egy doboz Colát, majd miután testvérisen elosztotta kettőnk közt, jóízűen falatozni kezdett. Damon villámgyorsan kerített magának egy széket, és olyannyira közül ült le hozzám, hogy a vállaink már-már összeértek. 
- Hol voltál, amikor az sms-t küldtük? – kérdezett rá Rob arra, ami engem is nagyon foglalkoztatott.
- A közelben. – felelte rejtélyesen Damon.
- Kerested Vivient? – faggatta tovább Rob.
- Egy rövid ideig, de beleuntam. – vonta meg a vállát.
- Akkor gondolom, Josh aljas tervéről sem tudsz! 
- Nem, és nem is érdekel, milyen kamu dumát akartok beadni nekem. 
- Én is itt vagyok.  – vágtam Damon szavába, mostmár igencsak dühösen – Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék. 
- Nem érdemelsz mást, azok után, hogy mindenkit átejtettél. – mért végig megvetően Damon – Szegény szerelmes lovagod, is bedőlt a hazugságaidnak.
- Te már régen eldöntötted, hogy meg sem hallgatsz. Csak egy valamit nem értek, akkor mégis minek jöttél ide?
- Tartozol nekem. – súgta a fülembe.
- Tényleg nem érdekel mi történt Viviennel? – próbálkozott újra Rob
- Kár a gőzért! Damont nem érdekli az igazság. Ő már elkönyvelte magában, hogy hazug vagyok. Bocs de elment az étvágyam. – tettem vissza a zacskóba, a még meg sem kezdett hamburgert - Hozok magamnak egy kávét, te is kérsz? 


Rob válasz helyett csak bólintott. Damont szántszándékkal nem kérdeztem, úgy éreztem az lesz a legjobb, ha levegőnek tekintem. Nem hagyja, hogy megvédjem magam, nem kíváncsi arra, mi is történt valójában. Valahol számítottam is erre, hiszen, mindenféle magyarázat nélkül léptem le. Joshnak bejött a terve és az utolsó szavai is beigazolódtak. Miszerint Damon soha nem fog már hinni nekem.  Mostantól bármikor beállíthat, de csakis a kertig juthat, mert a házba nem fogom behívni. A magánszférámat ameddig csak tehetem, óvni fogom a vámpíroktól, így Damontól is. Zoella ebben nagy segítségemre volt, amikor olyan varázsigével látta el a házat, ami megakadályozza a nem evilági lényeknek a házba való bejutást, és kizárólag csak az jöhet be, akit maga a tulajdonos, (ez esetben én), hív be. Nekem pedig eszem ágában sincs, beinvitálni azt, akiben nem bízhatok meg száz százalékosan. A kihűlt kávékat a mosogatóba öntöttem, majd frisset főztem helyette. Közben azon agyaltam, mit akarhat Damon, milyen adósságot akar behajtani rajtam. De hiába törtem a fejem, nem jutottam egyről a kettőre. Gondolataim ide-oda cikáztak a kávézóbéli szökésem és Josh vallomása között. Damonnak azon az ominózus napon, még voltak érzései, amit Josh terve sikeresen ki is ölt belőle. Az imént kaphattam egy kis ízelítőt abból, mennyire gyűlöl. Csoda kéne ahhoz, hogy Damon újra bízzon bennem. Nagyon jól tudom, hogy aznap eljátszottam a bizalmát, de annyit akkor is megérdemelnék, hogy meghallgasson. De nem fog. Hajthatatlan. Nem tudom, mi lenne a jó megoldás ezek után. Most kéne okosnak lennem. Robert magával akar vinni Amerikába. Mit tegyek? Menjek vele? Válasszam a megfutamodást, vagy maradjak és nézzek szembe Damon gyűlöletével? – míg a megoldáson törtem a fejem, lefőtt a kávé.


Kitöltöttem két csészébe a kávét, és a torkomban dobogó szívvel elindultam a kertbe, ahol Damon és Rob némán méregették egymást. Damon egy szempillantás alatt előttem termett, letette az asztalra a csészéket, majd közölte hogy beszélni akar velem.
- Akkor beszélj vele. – felelte Rob, s közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
- Négyszemközt! – jelentette ki Damon.
- Vivien? Te mit szeretnél? 
- Menj be a házba! Ha bántani akar, úgysem tehetsz ellene semmit. – feleltem beletörődve az elkerülhetetlenbe.
- Okos kislány. – súgta Damon, majd Rob felé fordulva és így folytatta – Hallottad, nincs rád szüksége. 


Miután Robert eltűnt a házban, leültem a tópartra, direkt hátat fordítva Damonnak.
- Szép ház, távol mindentől és meglepően közel a régihez. Itt senki nem hallja meg, ha segítségért kiáltasz. Ide is olyan könnyű bejutni, mint Modburyben?
- Ha azt tervezed, hogy valakivel behívatod magad, kudarcot fogsz vallani. Ide csak az lép be, akit én behívok - adtam tudtára, erősen megnyomva az „én” szócskát.
Damonnak nagyon nem tetszett a válaszom, mert egy erős szorítással felrántott a földről, és a következő pillanatban, testével a ház falának szorított.
- Mióta tart ez a kapcsolat közted és közte?
- Mi csak barátok vagyunk. – feleltem az igazsághoz híven, bár Rob vallomása, arra késztetett hogy magamban átértékeljem a barátság fogalmát. 
- Aha, én meg szűz vagyok! Mondd, mégis kit akarsz átverni? - hajolt közelebb, tekintetével fogva tartva az enyémet – Még engem sem vettetek észre, annyira elmerültetek egymásban. 
- Te észrevétlenül mozogsz. 
- Oké és mivel magyarázod, hogy elhívott Amerikába. Nehogy azt mondd, hogy azt is pusztán baráti szívességből. Ostobább vagy mint hittem, ha ezt is a barátsággal magyarázod.
Damon ölelése egyre szorosabbá vált, már alig kaptam levegőt. Ajkai alig néhány centire voltak a számtól. Lehelete súrolta az arcomat. Szemében harag és vágy tükröződött. 
- Miért érdekel? Te állítólag már végeztél velem.
- Tévedsz! Még korántsem végeztem veled. – suttogta, már szinte a számba.
- Miért vagy itt? – tettem fel újra a kérdést, amire az előbb nem kaptam egyértelmű választ.
- Behajtom rajtad az adósságodat. 
- Nem tartozom semmivel. 
- Úgy látom segítenem kell egy kicsit felfrissíteni a memóriádat... – tolta térdét a combjaim közé. 
Derekamon és a csípőmön lágyan végigfuttatta az ujjait, majd keze bekúszott a felsőm alá. Lehunytam a szemem, átadva magam a gyengéd érintéseknek. Csókja áramütésként ért, így ajkaim akaratlanul is megnyíltak kutakodó nyelve előtt. Ő ezt azonnal kihasználta és nyelvével mélyen a számba hatolt. Míg nyelveink szenvedélyes táncukat járták, kezei sem maradtak tétlenek. Ujjait becsúsztatta a melltartóm alá, gyengéden cirógatva a melleimet, majd lejjebb haladva a hasam érzékeny bőrén simított végig. Az agyamban akkor szólalt meg a vészcsengő, amikor testét szorosan hozzám préselte, és megéreztem a csípőmön férfias vágyának bizonyítékát.
- Hagyd abba. – szakítottam el ajkaimat az övétől – Áruld el, mit akarsz tőlem!
Damon továbbra is a falnak szorított, nem hagyta, hogy kiszabaduljak az ölelésből. Lassan a fülemhez hajolt és jéghideg, minden érzelmet nélkülöző hangon válaszolt a feltett kérdésre.
- A testedet és a véredet akarom!