43. Fejezet. Egy új élet kezdetén.

/Damon szemszöge/


Még mindig elkap az ideg, ha erre az önfejű nőre gondolok. Megszökött, és most úgy eltűnt, mint a kámfor. Mindennek három hónapja, és a mai napig nem értem, miért tette! Elérte, hogy színt valljak, majd se szó se beszéd, lelépett. Esküszöm, ha megtalálom, a saját kezemmel fogom kitekerni a nyakát. Ha megtalálom… most ezen van a hangsúly! Mert eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Amint felfedeztem az eltűnését, azonnal kocsiba vágtam magam. Hiába hívtam a telefonja ki volt kapcsolva. Az eltűnése után nem sokkal, már el sem tudtam érni. Volt egy olyan sejtésem, hogy amit módjában állt, lecserélte a telefonját is, így nem tehettem mást, minthogy felhívtam az öcsémet.
- Hello Bátyus, nincs egy órája, hogy beszéltünk. Már megint mit akarsz? – szólt bele Stefan 
- Ti tudtatok róla, hogy szökni készül? – támadtam le.
- Nehogy azt mondd, hogy nincs veled!
- Képzeld… nincs! Megálltunk egy benzinkútnál, kiment a mosdóba, és elfelejtett visszajönni. – közöltem a tényeket.
- Már megint mit műveltél vele? – vont kérdőre a kedves öcsike.
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy most engem játszottak ki? – füstölögtem . – Áttúrtam a bőröndjét, amit a nagy sietségben, a kocsimban hagyott, és mily meglepő, minden személyes dolga eltűnt.
- Azt, Jen egy hátizsákba pakolta, hogy mindig kéznél legyen.
- Mi volt a hátizsákban? – puhatolóztam tovább.
- Az iratai, a pénztárcája és váltó ruha. – sorolta Stefan, amiből megértettem, miért szorongatta annyira a fekete hátizsákot és vitte magával még a mosdóba is. Amit eleinte kicsit furcsállottam is, mégsem tettem szóvá.
- Utoljára kérdezem! Tudtatok a tervéről? – emeltem meg kicsit a hangom, mert kezdett dühíteni ez az egész szituáció.  
- Nem, és nélküle ne is gyere vissza. – nyomta ki a hívást, meg sem várva a válaszomat.
Hogy azt a megveszekedett… Mi a franc folyik itt? Csak találjam meg! Azt nem teszi zsebre, amit tőlem kap! Élvezettel fogom kiszívni az utolsó csepp vérét is. Velem nem játszadozhat senki büntetlenül. 


Az eltűnését követő napokban minden szóba jöhető helyet felkutattam, ahol megfordulhatott, de sehol nem jártam sikerrel. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Gondoskodott róla, hogy ne találhassam meg. Amint megneszeltem, hogy árulja a házát, napokat töltöttem azzal, hogy azt lestem, mikor tűnik fel. Nemsokkal a meghirdetést követően elkelt a ház, Viviennek azonban, nyoma sem volt. Ezután a számlát kezdtem figyelni, amire a vételi összeget utalták, de mire sikerült volna lenyomoznom a pénz útját, már azt is megszüntették. Mindig egy lépéssel előttem járt. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt a nyomára bukkanni. Szó szerint bujkált előlem. Még azt sem sikerült kiderítenem, hova költözött. Kezdett nagyon elegem lenni az egészből, dühített az is, hogy Stefan és Jen már két hónapja szóba sem állt velem.  A szemükben én voltam a bűnbak, aki elűzte Vivient. 
Mígnem egy nap, megtört a jég és a keresett személy életjelt adott magáról. Ezen a napon, meglepő módon, Jennifer hívott fel.
- Mondjad! – szóltam bele, minden udvariasságot nélkülözve.
- Sajnáljuk… - kezdett bele, mire én ingerülten bele fojtottam a szót.
- Mit is?
- Igazad volt mindenben! Viv valóban elszökött! – Na végre csakhogy beismeri, az azonban fúrta az oldalamat, miért gondolta meg magát, amire azonnal rá is kérdeztem.
- Ma felhívott, de csak annyit mondott, él, jól van, de ne keressük többé..
- Gondolom rejtett számról, hogy ne nyomozhassuk le.
- Igen arról… - ismerte be.
- Újabb mellékvágány. De tudod mit, már nem is érdekel. 
- Ezt most nem mondod komolyan? – hallottam a megdöbbenést a hangján – Valaminek történnie kellett, hogy így elment.
- Magának kereste a bajt, hát másszon is ki belőle egyedül. - válaszoltam flegma nemtörődömséggel. – Két hónapig bujkált előlem. Tudtál róla, hogy eladta a házát?
- Nem! Mikor? – kérdezte őszinte meglepődéssel a hangjában.
- Egy hónapja. Azóta lenyomozhatatlan, én pedig beleuntam a macska-egér játékba. 
- Nem keresed tovább? 
- Nem!  – és valóban így is gondoltam.
- Ha netalántán előkerülne, mit tennél vele? – kérdezett rá félve, habár ő is sejtette a választ.
- Na, mégis mit gondolsz? Remélem te sem hiszed azt, hogy oda meg vissza leszek majd a boldogságtól, ha majd  őnagysága, végre méltóztatik megjelenni? - kíváncsian vártam hogyan reagál rá, majd egy drámai hatásszünet után folytattam – Ha a barátnőd előbújik a rejtekéből, befejezem azt, amit anno, a házában elkezdtem.
- Képes lennél megölni? – habogott ijedten
- De képes ám… Úgyhogy nem ajánlom, hogy a szemem elé kerüljön! – mielőtt válaszolhatott volna megszakítottam a hívást.




/Vivien szemszöge/




Ma lesz a házavató buli, amit már napok óta szervezek, a díszvendég pedig nem más, mint Robert Pattinson, aki időközben a legjobb barátommá nőtte ki magát, és akinek hatalmas hálával tartozom, azért hogy segített az elmúlt három hónapot átvészelni. Még a szökésem napján, szánt szándékkal darabokra törtem a telefonomat, nehogy Damon megtalálhasson.  Rob jóvoltából, mégsem maradtam telefon nélkül. Miután szereztünk egy használt Sim  kártyát, felajánlotta, válasszak egyet, a három telefonja egyikéből. Azóta ez a fekete kis készülék a szívemhez nőtt. A tervezett egy hónapból, mindössze néhány nap lett, mert Montrealba kellett utaznia egy fotózásra, viszont telefonon szinte is minden nap beszéltünk. Rob elutazása után, felvettem a kapcsolatot, egy a házamhoz közeli, ingatlanközvetítő irodával és megbíztam őket az eladásával. Óriási szerencsémre, nem igényelték, a személyes jelenlétet. Viszonylag gyorsan el is kelt a ház, s mint utólag megtudtam, egy fiatal, két gyermekes házaspár vette meg. Amint megszületett az adásvétel, és kifizették a vételárat, az összeget egy titkos számlára emeltettem át, a másikat pedig még aznap  megszüntettem, mindezt Josh tanácsára. Két hónap alatt, összesen négy albérletben laktam, amit szintén Josh javasolt. Mert szerinte, így hiába is keres Damon, nem találhat rám. 
És el is jutottunk Josh-hoz, akiben soha nem szabadott volna megbíznom. Már akkor észre kellett volna vennem, hogy nem az, aminek mutatja magát, amikor beszélni kezdett hozzám. Jóhiszeműen, hallgattam rá és követtem az utasításait, de szerencsére volt valaki, aki leleplezte az ármánykodását. 


Az utolsó albérletemben ahol meghúztam magam, az úgymond, „házi nénimről” Zoelláról kiderült, hogy Selena nővére, és szintén boszorkány, aki előtt nem titok a vámpírok létezése sem. Fura tekintettel méregetett, majd  teljes leki nyugalommal közölte velem, érzi rajtam a gonosz jelenlétét, és arról is meg van győződve, hogy ez a valami, vagy valaki, a testemet is megszállta. Még ezen a napon felajánlotta, hogy egy szeánsz keretében, kiűzi belőlem. Én persze  tudni akartam mivel állok szemben, ezért rábeszéltem, hogy mielőtt elűzi a testemet uraló szellemet, vallassuk ki. Így hát aznap este Zoella megidézte a bennem rejtőző gonoszt.
- Parancsolom, hogy jelenj meg körünkben! – szólalt meg, szinte önkívületben.
Ebben a pillanatban, a tárgyak repkedni kezdtek a szobában, a polcokról lerepültek a könyvek, majd pár másodperc elteltével, a legnagyobb döbbenetemre fekete árny alakban megjelent  Josh.
- Mi a neved? 
- Josh.
- Miért vagy itt? – kérdezte tőle Zoella.
- Mert hívtál! 
- Hazudtál Viviennek?
- Igen!
- Miben?
- Mindenben! 
Zoella felém fordult, majd így szólt – Most te jössz Vivien! Kérdezz tőle! -  rengeteg kérdésre szerettem volna választ kapni, de a legjobban Damon „rablása” foglalkoztatott, így arra kérdeztem rá először.
- Damon hova akart vinni, mielőtt eljöttem?
- A titkos búvóhelyére! 
- Igazat mondott, amikor azt állította, féltékeny és sokat jelentek neki?
- Igen, igazat.
- Szándékosan szakítottál el minket egymástól?
- Igen!
- Miért? – tettem fel a kérdést, elcsukló hangon.
- Mert azt kellett elérnem, hogy magadra maradj és Damon meggyűlöljön!  – jött az érzéketlen válasz.
- Nem érdekelt az sem, hogy az érzéseimmel játszol?
- Nem!
- Az amulett és a tőr is hazugság?
- Az amulett csak arra kellett, hogy a gondolataidba férkőzhessek és eltávolítsalak Damon közeléből. A tőr önmagában semmire sem jó
- Utolsó kérdés! Kinek a parancsait teljesítetted?
- Azt soha nem fogjátok kiszedni belőlem! Elértem, amit akartam, Damon látni sem akar és soha nem fog hinni neked! – jelentette ki ördögi kacaj kíséretében.


Iszonyatos düh munkált bennem Josh árulása miatt. Ő használt fel és nem Damon, akit miatta örökre elveszítettem. Tudtam, hogy Damon soha nem fogja megbocsátani, amit ellene elkövettem. Hiába derült ki az igazság, örökre elveszítettem életem nagy szerelmét. Hallgatnom kellett volna Robra. Ő teljes meggyőződéssel bizonygatta hogy Damonnak esze ágában sem volt bántani, de mindig leintettem, ha csak szóba hozta ezt a témát. Két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy felszínre kerüljön az igazság, és belássam, Robnak már a kezdetektől fogva igaza volt. 


Alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a szörnyetegtől, aki miatt elúsztak az álmaim. Jeleztem Zoellának, hogy nincs több kérdésem, és kezdődhet az ördögűzés. Zoella, elkérte az amulettet, az asztal közepén álló fém tálba helyezte és hosszan mormolt egy számomra érthetetlen varázsigét. Az amulett lebegve felemelkedett a tálból, majd szó szerint ezer apró darabra robbant. A szilánkok, még néhány másodpercig keringtek a levegőben, majd egy szempillantás alatt, eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna. 
- Már nincs hatalma feletted! – nyugtatott meg a boszi. – Még néhány percig légy erős, és örökre eltűnik az életedből.
- Bármit kibírok, csak legyen már vége!
- Amikor elkezdem a következő varázsigét, kb. egy percig nem fogsz tudni mozogni. Ne ijedj meg, ez csupán az utolsó mozzanat, hogy kiűzzük a testedből Josh szellemét.  


És valóban, amint belekezdett az újabb varázsigébe, a testem megdermedt, jeges hideg járta át minden porcikámat. Majd a hidegből kellemes meleg lett, a nyomott hangulatom köddé vált és mostmár biztosra vettem, végleg megszabadultam Joshtól. A szelleműzés estéjén, Felhívott Rob, akinek mindent elmeséltem Josh fondorlatos tervéről.  Rob egyáltalán nem lepődött meg. Ő már a szökésem napján megmondta, hogy valaki nagyon nem akarja, hogy Damon mellett maradjak. De azon a napon, a szavai süket fülekre találtak.


A sikeres szelleműzést követően, úgy döntöttem. Új életet kezdek, amelybe beletartozik, egy saját lakás is. Elég volt csak megemlítenem Zoellának, a házvásárlást, máris a figyelmembe ajánlott egy családi házat, amibe első látásra bele szerettem. Ebben a házban, ugyan nem volt beépített tetőtér, mint Modburyben, de így is sokkal tágasabb és világosabb, mint a régi otthonom. Ami legelőször megragadott benne, az a kert végében álló, kis halastó, amelyben egy aprócska szökőkút díszeleg. Egy percig sem haboztam, még aznap kifizettem a foglalót, egy hét múlva, pedig a teljes vételárat. Még a költözésem napján felhívtam Jent, de mindössze annyira futotta tőlem, hogy gyorsan elhadarjam: Élek, jól vagyok, és többé ne keressenek. Bár utóbbiban biztos is voltam, hogy nem teszik.

Most pedig itt állok az új otthonomban, egy új élet ígéretével, de a szívem Damonnál maradt…