42 fejezet. Valami véget ért...

Boldogan dőltem hátra az ülésben, a várakozás izgalmával tekintve, az előttünk álló utazás és az azt követő éjszaka elé. Damon vallomása, mérhetetlen örömmel töltötte el a szívemet és a lelkemet. Igaz még nem szerelmes belém, de már az is fél siker, hogy elismerte a féltékenységét. Megrészegülve a boldogságtól, minden félelmemről és gyanakvásomról megfeledkeztem, és ha nincs Josh, az úgymond „harmadik szemem”, észre sem veszem a közelegő veszélyt. Josh ugyanis már szinte az indulást követően, rám parancsolt, hogy azonnal vegyem elő az amulettet. Bár nem értettem miért, mégis engedelmeskedtem neki. Félve nyitottam ki a tenyeremet, amelyben az amulett lapult. Valahol mélyen éreztem, hogy nagyon rossz dolog fog történni velem, de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy az, aki ártani akar nekem, nem más, mint Damon. Sebastian közelében, már megtapasztalhattam, hogyan változik vörösre a medál, ami a gonosz jelenlétét jelzi, ezért amikor a kinyitottam a tenyerem, szó szerint meghűlt bennem a vér, a vörösen izzó amulett láttán. Közel, s távol nem láttam egy teremtett lelket sem rajtunk kívül. Mondhatni kihaltnak tűnt az út, így nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, Damon tőrbe csalt és csak játszadozott az érzéseimmel. Az eddig önfeledt öröm helyét, a mélységes csalódás és pokoli düh vette át. 


A gyanúm akkor igazolódott be végérvényesen, amikor Damon telefonja csörögni kezdett. Ő ahelyett, hogy felvette volna, kinyomta a hívást, lehúzódott a padkára, kiszállt a kocsiból, majd amikor úgy gondolta, hogy nem hallhatom, tárcsázni kezdett. Szerencsére Josh, minden szót tolmácsolt, így semmiről nem maradtam le. Nagyjából így zajlott le a párbeszéd.
- Veled van? – ismertem fel Sebastian hangját, ami újabb dührohamot váltott ki belőlem, de uralkodtam magamon.
- Igen!
- Nem fogott gyanút?
- Rólam álmodozik. – válaszolta fennhéjázón Damon – Hidd el, nem sejt semmit. 
- Ne feledd, nekem élve kell! – emlékeztette Sebastian.
- Megkapod a lányt, ha te is tartod magad a megállapodásunkhoz!  
- Állom a szavam! Ne felejtsd el az amulettet, anélkül lesz csak védtelen.
- Az kicsit húzósabb, de megszerzem - jelentette ki Damon
- Rendben! Akkor találkozunk a megbeszélt helyen. -köszönt el Sebastian.


Damon azért csalt el, hogy átadhasson Sebastiannak. Minden szava hazugság volt Csupán eljátszotta az érző vámpírt, mindezt a saját céljai érdekében. Istenem, hogy dőlhettem be neki? El kell tűnnöm innét, nem hagyhatom, hogy tálcán kínáljon fel a legfőbb, ellenségemnek. Kétségbeesve kerestem elő a telefonomat, kikerestem annak az egy embernek a számát, akiben még úgy éreztem megbízhatok, és gyorsan mielőtt Damon visszaszállt volna a kocsiba, bepötyögtem a következő üzenetet.

„Rob, Segíts! Damon, Sebastianhoz akar vinni! Kérlek ments meg!Vivien”

Damon mindebből semmit nem vett észre, így azt sem, hogy szinte azonnal jött válasz.

„ Hol vagy most?”

Miután ismét útnak indultunk, árgus szemekkel lestem az útjelző táblákat, mígnem megpillantottam az egyik táblán a Stora nevet, amit rögtön tovább is küldtem Robnak.  A válasz nem is váratott sokat magára.

„Elindultam utánad! Nemsokára Amerasgatanba értek, ott vedd rá Damont, hogy álljon meg az első benzinkútnál. Próbáld meg húzni az időt, találj ki valamit, hogy legalább húsz percig ott időzzetekRob”

Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok ki a Damon „karmai” közül, ha eljátszom a szerelmes kislányt, és ha elérjük Amerasgatant, minden színészi képességemet be kell majd vetnem, hogy továbbra se fogjon gyanút. Csupán tíz perc telt el Rob utolsó üzenete óta amikor, végre megpillantottam a keresett települést, jelző táblát, majd két perc elteltével a már említett benzinkutat. Szerelmes mosollyal az arcomon, fordultam Damon felé, amiről sose gondoltam volna, hogy ennyire nehezemre fog esni, majd közöltem vele, szeretném bepótolni az elmaradt reggelit. Damon teljesen meg volt győződve arról, hogy sikerült elaltatnia gyanakvásomat, és szerelmesen iszom minden szavát, ezért ellenvetés nélkül állt be a parkolóba. Jen előrelátóan egy kis hátizsákba pakolta, az irataimat, a pénztárcámat, sőt még váltóruháról is gondoskodott, ami most rendkívül jól jött a tervezett szökésemhez. Egy apró de hangulatos kis kávézóba léptünk be, ahol alig lézengett egy- két ember. Tekintetemmel a mosdót kerestem a lelkem mélyén reménykedtem  benne, hogy van hátsó kijárat. 
- Valami táplálót válassz, mert szükséged lesz az erődre – kacsintott rám, amint a kezembe vettem az étlapot
- Miért mit tervezel, talán a véremet akarod venni? – kérdeztem vissza, mire Damon szeme egy röpke pillanatra megvillant.
- Nem lesz rá szükség, hogy elvegyem, mert magadtól fogod adni – jelentette ki győzelme biztos tudatában.
Ezt a megjegyzését, már válasz nélkül hagytam, mert féltem, hogy az árulása miatt, bennem fortyogó indulatok, a felszínre törnek. Az étlapról olyan ételt választottam, amiről biztosan tudtam, hogy lassan készül el, majd amikor jó tíz perc elteltével kihozták, minden falatot megrágtam, hogy ezzel is múlassam az időt. A telefonom rezgése időközben, új üzenet érkezését jelezte, amit sikerült is észrevétlenül elolvasnom.

„Még 10 perc és ott vagyok! Tarts ki!Rob”

Eljött hát az idő a cselekvésre! Úgy terveztem, hogy kikéredzkedek a mosdóba, ott tovább húzom az időt, egészen Rob érkezéséig. Már- már büszkén tekintettem magamra, hogy sikerült Damont kijátszanom, bár tudtam, még koránt sincs vége.
A hátizsákot magammal vittem, de addig nem léptem be a mosdóba, amíg meg nem győződtem róla, hogy valóban van hátsó kijárat. A kissé elnyújtott mosakodást követően, átöltöztem a Jenny által összekészített ruhákba. A mosdóban tovább nem maradhattam, úgy hogy Damonnak ne szúrjon szemet, viszont eszem ágában sem volt visszamenni hozzá. Elképzelésem sem volt, mit tegyek! Ettől a dilemmától, Rob üzenete mentett meg.

„ Itt vagyok!  A hátsó kijáratnál várlak, egy fekete Mercedest keress!

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, arra viszont valóban kíváncsi voltam, hogy ért ide ilyen gyorsan. Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy utolérhet minket, hiszen még egy órája sincs, hogy elindultunk, bár sejtettem, hogy így is erősen rá kellett lépnie a gázpedálra. Jobbra- balra tekintgetve, siettem a kijárathoz, és a szabadba kilépve, rögtön kiszúrtam Rob autóját. Hiába volt csupán néhány méter a távolság a kocsi és a kávézó között, szaladtam amilyen gyorsan csak tudtam, hisz a félelem még munkált bennem, hogy Damon esetleg, még idő előtt megneszeli a szökésemet. Szinte feltéptem az anyósülés felőli ajtót, és ugrattam be a kocsiba, Rob pedig azonnal indított.


- Köszönöm! – suttogtam hálatelten – Sajnálom, hogy belerángattalak.
- Ne szabadkozz! Érted bármit – fordult felém, azzal a mindenkit elbájoló félmosolyával – Áruld el nekem, miből gondoltad, amit Damonról írtál!
- Emlékszel az amulettre? 
- Persze! Az figyelmeztet a gonosz jelenlétére.
- Épphogy elindultunk, újra vörös színben kezdett izzani, és senki más nem volt mellettem, csak Damon. – kezdem bele a mesélésbe – Először persze én is elvetettem a gondolatot Damon rosszakarásáról, de miután végighallgattam a telefonbeszélgetését Sebastiannal, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem tévedett az amulett és Damon mit sem törődve az érzéseimmel, Sebastian kezére akar adni. Már csak arra lennék kíváncsi mikor paktált le az ellenséggel!
- Nem tudom … - vakarta még az állát elgondolkodva - Valahogy nekem sántít ez az egész. Damon szövetkezik Sebastiannal, akit tegnap még nem is ismert! Ez számomra kicsit hihetetlen. Biztos volt valami célja azzal, hogy elvisz hozzá, az viszont tény és való, hogy tudta, az életeddel játszik, ami megbocsáthatatlan. Most azonban el kell döntenünk, hogyan tovább. 


- Nekem bőven jó az, ha meghúzhatom magam egy motelban. A lényeg, hogy Damon ne találhasson rám. Az életben többé látni sem akarom. – fakadtam ki a kelleténél kicsit hangosabban – Azt pedig nem szeretném, hogy miattam te is bajba kerülj, ezért azt javaslom, hogy amint találtam szállást, te menj vissza Chris házába.
- Oda már nem tudok vissza menni! 
- Miért? – kérdeztem rá meglepetten.
- Minden holmim a kocsiban van. Jen és Stefan úgy tudja, hogy idő előtt vissza kellett utaznom Los Angelesbe. – vigyorgott Rob.
- Miattam?
- Igen! Amikor megkaptam az sms-ed, azonnal kocsiba ültem, mivel tudtam, minden egyes elvesztegetett perccel közelebb kerülhetsz a halál torkához. Azt is eldöntöttem, hogy ha sikerül megmenteni, melletted maradok, amíg biztonságban nem tudlak, és mivel az egy hónapos szabadságom, alig egy napja kezdődött el, ezért Mr. Szépfiú azt vette a fejébe, hogy a hátralévő négy hetet veled fogja eltölteni, persze, csak ha elfogadod kísérődként!    


Egy percig sem gondolkodtam a válaszon, boldogan mondtam igent, remélve hogy Robnak sikerül elfeledtetni azt a néhány hónapot, melyet Damon bűvöletében éltem le. Talán egyszer rendbe jönnek a dolgaim és élhetek én is normális életet, de az biztos, hogy mostantól nagy ívben elkerülöm a Salvatore testvéreket, sőt még a környéküket is. Egy életre szóló leckét kaptam abból kiben ne bízzak többé...