51. Fejezet Selena Titka

Életem talán eddigi, legszenvedélyesebb és legérzékibb csókját kaptam Damontól. Vad, heves csókja kellemes borzongással töltött el. Úgy éreztem, hogy forog velem a világ, mintha alaposan berúgtam volna. Ahogy Damon ajka az ajkamhoz ért, ahogy nyelvünk vad táncot járt…
Éreztem, hogy testét-lelkét beleadja minden mozdulatba, nem fogja vissza magát egy pillanatra sem. Csókjai sokkal többet elárultak, mint a szavai. De mint minden jónak, a mámorító perceknek is vége szakadt, mégpedig egyik pillanatról a másikra. Már közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem a fejem és minden kétségemet száműzve, átadjam magam, a testemen végigsöprő, izzó vágynak. Amikor…

Szinte belehasítva, a csendbe, szólalt meg a csengő. Mivel nem vártam vendéget, elképzelésem sem volt, a váratlan látogató személyét illetően. A csodás perceknek, ugyan vége lett, de egyikünk sem mutatott hajlandóságot arra, hogy megnézze, ki áll az ajtó előtt. Sem Damon sem én, nem mozdultunk egy tapodtat sem.  Képtelenek voltunk elszakadni egymástól.  Néhány másodperc múlva a bejárati ajtó csapódására lettünk figyelmesek. Ez a mozzanat hozott vissza minket a valóság talajára. Damon, dühösen morogva ugrott fel és tűnt el a folyosó irányában. Ezt kihasználva, gyorsan megigazítottam magamon a ruhámat, majd elindultam Damon után.

Földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam a folyosón álldogáló alakot. Az a személy, aki hívás nélkül be pofátlanodott a házamba, nem más volt, mint Adrian. Abban a percben, amint megpillantottam, az elméletem, miszerint Ö azonos Gaellel, mint a kártyavár omlott össze. Hiszen köztudott, hogy a vámpírok, invitálás nélkül, nem képesek átlépni a ház küszöbét. Adrian, azzal, hogy magától bejött, bebizonyította, ő épp olyan, élő ember, mint én, és a tegnapi felbukkanása csupán a véletlen műve.
A nem várt viszontlátás miatt, először fel sem tűnt milyen elegáns. De ahogy feleszméltem a kezdeti sokkból, alaposan szemügyre vettem és meg kellett állapítanom, elbűvölőbb, mint valaha. Szürke öltönyében úgy festett, mintha most lépett volna elő, egy divatlap címoldaláról.

- Szia Vivien. – köszönt illendően.
- Hello Adrian. – üdvözöltem én, majd sietve hozzátettem – Minek köszönhetjük a látogatásodat?
- Tegnap a kocsiban maradt a pénztárcád, amit személyesen akartam vissza juttatni hozzád. – szavaival egyidőben, már nyomta is a kezembe, a fehér bőrtárcát, aminek az eltűnését, eddig észre sem vettem.
- Köszönöm! Ha már itt vagy, megkínálhatlak valamivel? .
- Nem köszönöm, ne fáradj vele. Már így is késésben vagyok. – vetett egy pillantást a csuklóján lévő arany Rolex karórára. Nem mondhatnám, hogy kiismerem magam, az óra márkák terén. A Rolex márkanév, azonban még az ilyen avatatlan szemnek is feltűnik, mint az enyém – A másik ok, amiért itt vagyok, hogy a saját szememmel akartam látni, jól vagy és nem lett nagyobb bajod.
- Láthatod, semmi baja! – szólalt meg Damon, nem épp a legudvariasabb hangnemben - megúszta egy boka rándulással.
- Látom, és örülök neki. – felelte Adrian, gyilkos tekintettel méregetve Damont, majd felém fordulva hozzáfűzte. - Három óra múlva, Spanyolországba utazom, üzleti megbeszélésre. Ezért is bátorkodtam, hívatlanul bejönni. Viszont mostmár tényleg mennem kell, ha nem akarom lekésni a gépemet. – köszönt el, és indult a ház előtt álló ezüst színű Mercedes felé.

Adrian távozását követően a nappaliba indultam, és töltöttem magamnak egy ujjnyi whiskyt.
Aprókat kortyoltam az erős italból, melynek minden egyes cseppje égette a torkomat, s közben megpróbáltam napirendre térni az imént történtek felett. Csaknem tapintható volt a feszültség Damon és Adrian között. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elszabaduljanak az indulatok. Megértettem Adriant, amiért menekülőre fogta. Damonnal nem ajánlatos ujjat húzni, erre valószínűleg ő is rájött. Ember lévén, semmi esélye nem lenne, Damonnal szemben, ha netalántán olyannyira elmérgesedne köztük a helyzet, hogy az ellenségeskedés összecsapásba torkollana.
- Most nem jött be a megérzésed. – lépett be a szobába Damon – ez a nyápic, csak egy egyszerű közönséges ember. Gyorsan felvette a nyúlcipőt.
- Csodálkozol rajta hogy elszelelt? – emeletem rá a tekintetem – Szikrázott köztetek a levegő. Valld be, ha teheted, a torkának ugrasz.
- Ami késik, nem múlik – bölcselkedett, arcán rejtélyes mosollyal, és villámgyorsan elém lépett. Arcomat a tenyerébe vette és kissé megemelte, hogy a szemembe tudjon nézni – Ma este Modburybe kell mennem, Stefannak sürgős közölnivalója akadt, ami szerinte nem tűr halasztást. Elleszel egyedül?
- Persze, lefürdöm és lefekszem. Menj csak nyugodtan.

Szorosan magához ölelt, lágy csókot, lehelet ajkaimra. Lehunytam a szemem, s mire ismét kinyitottam, Damonnak már nyoma sem volt. Lopva kisurrant a szobából.
A szobámban levettem a ruháimat, felvettem a köntösömet, ezután elindultam a fürdőszoba felé. Megnyitottam a zuhanyt, és mikor már sűrű gőzfelhő csapott elő a függöny mögül, beléptem a finom permet alá. Fürdés után, felvettem egy pólót, bebújtam az ágyamba, majd rövidesen mély álomba merültem.

Reggel a kelő nap első sugarai ébresztettek. Nem tudnám megmondani, mi késztetett arra, hogy a reggeli kávé előtt, kinézzek az utcára. Talán egy láthatatlan erőnek engedelmeskedtem, amely a bejárati ajtó felé vonzott. Az ösztöneimre hagyatkozva indultam a folyosóra, mivel az előérzetemre, nem hallgathattam.  Alighogy kinyitottam az ajtót, tekintetem megakadt egy selyemszalaggal átkötött vérvörös dobozon. Valahol belül éreztem, hogy nem szabad kinyitnom és belenéznem. Mégis megtettem…

Bár ne tettem volna…
A gyomrom felkavarodott a látványtól, a testemből minden erő elszállt, a kezem pedig annyira remegett, hogy a földre ejtettem a dobozt, amiben egy fehér bársonyon, egy emberi szív feküdt. Tudtam, akárki is rakta az ajtóm elé, nekem akart üzenni.
Egy ártatlan embert, csak azért kínoztak meg és végeztek ki, hogy a halálával rám ijesszenek.
Vagy nem is megfélemlítés a célja? Valami egészen más? Lehet, hogy ismerem az áldozatot?
Ekkor, mint derült égből villámcsapás, hasított belém a tudat, hogy Damon nem jött vissza.
- Istenem! Add, hogy ne ő legyen! – fohászkodtam magamban.

Undorodva dobtam vissza a dobozba, a véres szívet, és lelkiekben teljesen összetörve, vonszoltam be magam a konyhába. Ott lerogytam a legelső székre, fejemet lehajtottam az asztalra majd a következő pillanatban, mint a záporeső kezdtek hullani a könnyeim. Pokolian éreztem magam. Bele sem mertem gondolni, hogy Damonnak baja eshetett.
Belemerülve a bánatba, az idő múlásáról is megfeledkeztem. Hosszú órák teltek el, a doboz felfedezése óta, amit javarészt sírással töltöttem. A konyhából viszont ki sem mozdultam.

- Vivien, - hallottam meg Damon hangját, a közvetlen közelemből. Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor lassacskán eljutott a tudatomig, nem hallucinálok, és Damon él.

Boldogan szaladtam hozzá és ugrottam a nyakába.
- Nem haltál meg… Istenem, nem haltál meg. – rebegtem elszoruló torokkal.
- Mi ez a nagy örömködés? Hova tűnt a csípős nyelved? – értetlenkedett Damon, látva a felszabadult mosolyt az arcomon.
- Nem jöttél reggel haza, és én azt hittem…
- Mit hittél? Magyarázd már meg, mi folyik itt. – vágott ingerülten a szavamba.
- Azt hittem a te szíved van a dobozban, amit ma reggel kaptam. – mutattam a dobozra.

Damon dühösen forgatta a szemét, de végül kezébe vette a már említett csomagot. Csupán egy futó pillantást vettet rá, majd mélyen a szemembe nézett.
- Mielőtt elmesélem, miért kellett elmennem, ígérd, meg, hogy nem fogsz összeomlani, és sikoltozva elrohanni, bármit mondok is.
- Megígérem! – tettem rá ígéretet, noha sejtettem, hogy rémisztő dolgot fogok hallani. Legalábbis Damon rejtélyes arckifejezése erről árulkodott.
- A Dobozban a kedvenc boszid, Selena szíve van. – közölte halálos nyugalommal.
- Nem, az nem lehet! – ráztam meg a fejem.
- Stefan, tegnap este azért hívott fel, mert Selenát holtan találta a házában... Vivien teljesen elsápadtál. Ha nem bírja a gyomrod, akkor nem mondom tovább. – hagyta félbe a beszámolót.
- Jól vagyok! Csak Selena halálhíre döbbentett meg. – közöltem vele, ezzel is ösztönözve a folytatásra.
- A házat feldúlták. Selenára a fogadószobában leltünk rá vérbe fagyva. Szemeit kiszúrták, a szívét kitépték a mellkasából, és minden csontját összezúzták.
- Jézusom! - sóhajtottam fel – Nem érdemelt ilyen halált. Mennyit szenvedhetett? Tudjátok már ki tette?
- Igen! A névjegyét Selena vérével írta fel a falra. – fürkészte Damon az arcomat, miközben Selena kegyetlen haláltusájáról beszélt. Hallgatása megerősítette a gyanúmat a gyilkos kilétét illetően.
- Gael! Ugye?
- Igen Ö! És Vivien tudnod kell még valamit – ültetett le a székre, amiből megértettem, az igazi fekete leves, még csak most következik.
- Selena, miattad halt meg. Mert rájött Gael tervére, amiben te vagy a főszereplő. Viszont gondoskodott róla, hogy a halála ne legyen értelmetlen. Tudta, hogy Gael, végezni fog vele, ezért a jegyzeteiben elrejtett egy kis cetlit, amin felfedte előttünk is a titkot.
- Akkor gondolom, mostmár előtted sem rejtély, mi a célja velem, Gaelnek? – puhatolóztam, remélve, hogy végre megkapom a választ.

Damon a vállamra tette a kezét, leguggolt elém, és tekintetemet fogva tartva közölte, amit megtudott.
- Neked kell kihordanod és megszülnöd Gael utódját.