47. Fejezet. A ház fogságában

Damon arcára pillantva, jeges borzongás futott végig a testemen. Szeme haragosan villogott, láthatóan nehezen uralkodott magán. Ajkait egy vonalba préselte össze miközben a karomnál fogva a kocsijához rángatott. Nem hagyott időt az ellenkezésre. Mielőtt lélegzethez jutottam volna, már ott ültem a fekete Corvette anyós ülésén. Összeszorítottam a számat, és dacosan kinéztem az ablakon. Arra kényszeríthet, hogy itt üljek mellette, de arra nem, hogy társalogjak is vele – gondoltam.
- Hol laksz most? – szólalt meg metsző hangon. Szándékosan nem válaszoltam, amivel még tovább gerjesztettem a haragját. Mivel nem kapott választ a kérdésére, újra megismételte majd azt is hozzátette, hogy ne húzzam tovább az idegeit, mert nagyon rosszul járok. A félelem, hogy beváltja a fenyegetését, arra késztetett, hogy eláruljam a címemet. Az út hátralévő részében, mindketten hallgatásba burkolóztunk.


A házam elé érve azonnal kiugrottam a kocsiból, és az ajtóhoz rohantam. Damon mindezt egy gunyoros mosollyal nyugtázta. Hogy is feledkezhettem meg arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy ő vámpír, és mint minden vámpír ő is villámgyorsan mozog?
- Mi van, be sem hívsz? – súgta a fülembe.
- Képzeld, nem! – feleltem nyeglén. Csak látszatra tűntem lazának, belül azonban viharos érzelmek dúltak bennem. Már a közelsége is megsemmisítő hatással volt rám.
- Biztos nem? – kérdezett vissza sejtelmes vigyorral a szája szegletében.
- Nem!
- Rendben! Kíváncsi vagyok, a kocsid nélkül, mihez kezdesz itt a semmi közepén.
Először nem értettem mire céloz a kijelentésével, és mire átláttam a szándékát, már túl késő volt. Egy szempillantás alatt maga felé fordított, és háttal az ajtónak szorított, majd még mielőtt tiltakozhattam volna, egy laza mozdulattal kiemelte a nadrágom zsebéből a slusszkulcsot.
- Még mindig nem gondoltad meg magad? – lengette meg a szemem előtt a kulcsot.
- Nem! – vágtam vissza.
Jégkék szemében ismét harag gyúlt, mikor észrevette, hogy nem táncolok úgy, ahogy ő fütyül. Sejtettem, hogy nem úszom meg egy ejnye- bejnyével, de ami ezután következett, arra végképp nem számítottam. Azt követően ugyanis, hogy megtagadtam a kérését, elővette a telefonját, majd határozott hangon arra utasította a hívott felet, hogy a kocsimat szállítsa el az Allington házba.
- Hogy lehetsz ennyire aljas? – fakadtam ki ingerülten – El akarsz vágni a külvilágtól?
- Csak rajtad áll! – felelete Damon vészjóslóan lágy hangon, s gúnyosan felhúzta a szemöldökét – Tudod, mit kell tenned.


A kocsim nélkül teljesen meg vagyok lőve, majdhogynem a ház fogságába estem és ezt a gyenge pontomat szándékozta Damon kihasználni. Ha nem akarom, hogy bezárjon a négy fal közé, engednem kell. – futott át az agyamon. Lassan kinyitottam az ajtót és halkan, szinte suttogva kimondtam az amire Damon várt – Gyere be!
Alighogy belépett a folyosóra, azonnal követelni kezdtem a kulcsomat és a kocsimat.
- Nem ígértem semmit, csupán annyit mondtam, tudod mit kell tenned! . vonta meg a vállát.
- Damon azonnal hozasd vissza a kocsimat. – kiabáltam, már szinte füstölgő fejjel.
Az arcára kiülő cinikus mosoly láttán, lassan kezdett tudatosodni bennem, hogy csak kihasználta a hiszékenységemet és esze ágában sincs betartani az ígéretét. Damon végigjárta a ház összes helyiségét, utoljára hagyva a hálószobámat. Hiába magyaráztam neki kitartóan, hogy mekkora szükségem van a kocsimra, szavaim süket fülekre találtak. Szikrázó pillantással nézett körbe a szobámban, tekintetét egy rövid pillanatig az ágyamra szegezve, majd hirtelen eltűnt, s kezében a jogosítványommal és az útlevelemmel tért vissza.
- Ezt a biztonság kedvéért magamhoz veszem. – jelentette ki, miközben az ingje zsebébe csúsztatta az irataimat – Még egyszer nem szöksz el előlem.
Elhűlve néztem, ahogy kisétál az ajtón csapdába ejtve a saját házamban.
- Akkor legalább a festéket hozd vissza, hogy kifesthessem a szobámat. – kiáltottam utána megtörten.
- Még gondolkodom rajta. – szállt be a kocsijába, majd egy utolsó pillantást vetve rám, elhajtott.


Ilyen nincs! Hogy dőlhettem be neki? Gondoskodott róla, hogy valóban elzárjon a külvilágtól. – rosszat sejtve rohantam a konyhába, ahova megérkezésünkkor letettem a telefonomat, de annak is csak a hűlt helyét találtam. Hogy az a… a telefonomat is elvitte. Tett róla, hogy segítséget se tudjak kérni! – dühöngtem hangosan.


Elgyötörten a indultam szobámba , és az ágyra vetettem magam. Kezemet a fejem alá téve, üres tekintettel bámultam a a mennyezetet, s közben azon járt az eszem, hogy megoldást keressek erre a lehetetlen helyzetre. Lassacskán elnyomott az álom, s mikor felébredtem, már kezdett alkonyodni. A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne, pár falatot enni, így ébredés után az első utam a konyhába vezetett. Félúton a konyha felé, tekintetem megakadt a festékes vödrökön, amit valaki a házamba csempészett, miközben aludtam. Az valaki pedig nem lehetett más csakis Damon. Nyomasztó volt a tudat, hogy Damon bármikor megjelenhet, és ki-be járkálhat a házamban. Hiába védte le varázsigével Zoella, mégsem sikerült megakadályoznom, hogy bejusson. Alig néhány falatot sikerült legyűrnöm a vacsorámból. A gyomrom is egy csomóba szorult, ahogy felidéztem a délután történteket. Újra magam előtt láttam, amikor megpillantottam őt, az akció filmbe beillő autós üldözéstől kezdve, egészen a távozásáig. A vacsorát követően, hosszasan áztattam magam a zuhany alatt, s eközben izgató emlékképek villantak fel egy a Damonnal közös zuhanyzásunkról. Próbáltam száműzni a gondolataimból őt, de újabb és újabb emlékek rohantak meg az első együttlétünkről és a Chris házában átélt csodás pillanatokról, ahogy megnyílt előttem, majd ahogy bevallotta, hogy féltékeny, és én mindezt egy nap leforgása alatt , tönkre tettem. Örökre elveszítettem őt. Gyűlöl. Fokozatosan törtek elő a könnyeim, mígnem már egész testemet rázta a zokogás. Sirattam az elveszett szerelmet, amiben soha többé nem lehet részem. Mikor elapadtak a könnyeim, és kicsit megnyugodtam, elzártam a vizet, megtörölköztem és belebújtam a pizsama gyanánt szolgáló kinyúlt szürke pólómba. Bekapcsoltam a tévét, és olyan műsort kerestem, ami némileg eltereli a gondolataimat Damonról. Unottan kapcsolgattam egyik csatornáról a másikra, míg végül egy romantikus film mellett döntöttem. A TV monoton hangja, lassan álomba ringatott, és mint már oly sokszor, most is Damon szerelméről álmodtam.


Másnap reggel azzal az elhatározással keltem fel, hogy megvalósítom a tervemet és kifestem a szobát. A szekrény aljából előkotortam egy régi kopott pólót és egy rövidnadrágot. Gyorsan felöltöztem és sietős léptekkel, a konyha felé vettem az irányt. A meghökkenéstől egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam a konyhapultnak támaszkodó Damont. Fekete nadrágja és szürke rövid ujjú ingje, kiemelte, izmos alakját, amit már volt szerencsém közelről is megcsodálni. Rabul ejtett a látvány és csak erőnek erejével sikerült elszakítanom tekintetem csodás testéről. Damonnak persze semmi sem kerülhette el a figyelmét, így azt is rögtön észrevette, mennyire megbámultam. Kerülve a pillantását léptem a kávéfőzőhöz, gyorsan töltöttem magamnak egy csésze kávét, majd őkelmét szóra sem méltatva a szobámba indultam.
- Engem meg sem kínálsz? – szólt utánam rideg hangon.
- Minek! Ahogy elnézem, te már úgyis otthon érzed magad. Semmi szükség rá, hogy körbe ugráljalak. Van két kezed, ki tudod szolgálni magad. – vettem oda foghegyről hátra sem nézve.
Tudtam, hogy ez a hangnem, amit megengedtem magamnak, csak olaj a tűzre és lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor Damon agya elborul, de azt sem hagyhattam, hogy úgy ugráltasson, ahogy neki tetszik. Ahogy várható volt, egy pillanat törtrésze alatt utolért és a szobámba vonszolt. Az ajtót hangos csattanással vágta be maga után, engem pedig az ágyra lökött, s még mielőtt kiszabadulhattam volna, testével az ágyhoz szorított.
- Meg sem köszönöd, hogy elhoztam a festékeidet? – hajolt fölém, miközben pillantásával szinte felnyársalt.
- Kösz! – mormoltam el egy köszönömöt és próbáltam elfordítani a fejem.
- Ennyi?
- Miért? Mit vártál, hogy a nyakadba ugrok örömömben? – kérdeztem rá, gúnyos nemtörődömséggel – Elvitted a kocsimat és az irataimat, na meg persze a telefonomat. Megfosztottál a szabadságomtól. Ezek után nehogy már elvárd, hogy örömtáncot lejtsek a tiszteletedre.
Megint nem tudtam tartani a számat. Félve emeltem rá a tekintetem. Szemei feketén izzottak, arca torz mosolyba húzódott, és ajkai közül elővillantak hegyes szemfogai. Ekkor már én is beláttam, hogy a túl messzire mentem, és talán nem épp a legbölcsebb ötlet volt, Damon idegeivel játszani, de a kimondott szavakat már nem szívhattam vissza.
- A csípős nyelved lesz a veszted! – sziszegte összeszorított fogakkal – Miért szöktél el?
- Azon a napon, mikor elhagytam Svédországot, Josh hazugsággal vett rá a szökésre. Azt állította, hogy a szándékaid nem tisztességesek és Sebastianhoz akarsz vinni. Utólag, de már sajnos későn derült ki, hogy mindenkinek hazudott. – világosítottam fel Damont, Josh mocskos tervéről, Láttam rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el, én mégis folytattam - Te is és én is, az ördögi terve része voltunk. Mindenkit átvert, de legfőképp engem.
- Remélem, nem várod, hogy ezt el is higgyem? – fúrta tekintetét mélyen az enyémbe.
- Már régen tudom, hogyan reagálod le, épp ezért, nem is győzködlek tovább. – közöltem vele, beletörődve a sorsomba.
- Honnét tudhatnád, mit gondolok? – hitetlenkedett.
- Tudom, és kész! – jelentettem ki, majd minden erőmet összeszedve, megpróbáltam lelökni magamról, de a szabadulásra tett kísérletem kudarcba fulladt.
Damon a fejem fölé szorította a kezeimet, testével szorosan az ágyhoz préselt, úgy hogy szinte már levegőt is alig kaptam. Térdével szétfeszítette a combjaimat, én pedig tehetetlenül, kiszolgáltatottan feküdtem az izmos férfitest alatt. Szabad kezével megcirógatta az arcomat, és tekintetemet fogva tartva hajolt egyre közelebb, mígnem ajkainkat már csak néhány milliméter választotta el.


- Ha azt teszed amit mondok, visszakapod a kocsidat és a jogsidat. – szólalt meg, ajkaival súrolva a számat, majd néhány másodperces csend után hozzáfűzte – Az útleveledre viszont ne számíts. Azt csak akkor kapod vissza, ha én azt jónak látom.
- Bejelentem, hogy elveszett, és csináltatok másikat.
- Megpróbálhatod, de ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.
- Mit kell tennem azért, hogy visszakapjam a dolgaimat? – puhatolóztam óvatosan.
- Mindig a rendelkezésemre kell állnod. Ellenkezés nélkül megteszed, bármit kérek is. – közölte a feltételeit, amik egy cseppet sem tetszettek. Nem szándékoztam beállni Damon, úgymond „csicskásainak” sorába és ezt minél előbb a tudomására is akartam hozni, ezért félbeszakítva a mondandóját közöltem vele.
- Tudod mit? Menj te a pokolba! Inkább ülök a négy fal között, vagy ha kell, gyalogolok mérföldeket, de akkor sem fogom hagyni, hogy te irányítsd az életemet.
- Jól meggondoltad? Ez az utolsó szavad? – nézett rám fürkész tekintettel, mintha a tényleges választ a szememből akarná kiolvasni.
- Nem fog megváltozni az álláspontom – feleltem határozottan.
- Rendben! Akkor készülj fel rá, hogy mostantól életed minden percét meg fogom keseríteni.
- Mégis mit tervezel? – motyogtam elhaló hangon.
- Hozzád költözöm!