50. Fejezet Barátok?

Egy elgyötört, fájdalom teljes arc látványa, általában megindítja az embert. Ilyenkor legjobb tudomásom szerint, szánalmat, sajnálatot illik érezni. Ez így is lenne, ha nem Damonról lenne szó. Most viszont ő az aki, szenvedő képet vág, aki minden bizonnyal színészkedik, és valljuk be nem sok sikerrel. Számomra legalábbis nem elég meggyőző az alakítása. Éppen ellenkezőleg. A komikus jelző, jobban illik rá, mint a megható. Ha nem nálam próbálkozna, ezzel az igencsak gyatra színészi teljesítménnyel, talán még sikerrel is járna. Ezek után, egyáltalán nem csoda, hogy önkéntelenül elröhögtem magam.
- Akárki is volt a tanárod, pocsék munkát végzett. – közöltem vele, fuldokolva a nevetéstől.


Mily meglepő! Amint észrevette, hogy nem dőltem be neki, már nem próbálkozott tovább a színészkedéssel. Ehelyett férfias kisugárzását és szívdöglesztő mosolyát vetette be, ami minden női szívet megdobogtat és amelynek egy nő sem képes ellenállni. Így nem túlzás azt állítani, hogy Damon mosolyától még az Antarktisz jege is olvadásnak indulna. 
- Ezzel ne is próbálkozz!
- Mivel? – fürkészte az arcomat, karjait szorosan körém fonva. 
- Damon, nálam nem érsz el semmit a bájmosolyoddal. - jelentettem ki. Ami talán meggyőzően is hangozhatott volna, ha nem csuklik el a hangom. 
- Hidegen hagylak? Akkor miért remeg a lábad?  – súgta a fülembe. Lehelete csiklandozta a nyakamat – Édesem ne álltasd magad. Mindketten tudjuk, hogy még mindig odavagy értem. 
 - Szeretném tudni, mit akartál elérni azzal, hogy altatót kevertél az italomba? – tudakoltam, figyelmen kívül hagyva az előbbi kijelentését.
- Talán az ágyamba akartalak vinni… - vigyorgott önelégülten – De az is lehet, hogy csupán azért, mert ehhez volt kedvem.
Aha, az ágyadba, mert úgy tartotta kedved. – morogtam magamban. 


Azon törtem a fejem, hogyan törölhetném le az idétlen vigyort az arcáról, amikor a szemem sarkából megpillantottam az éjjeliszekrényen az előző napról megmaradt kávét. A nagy rend csinálásban, erről a kávés csészéről teljesen megfeledkeztem. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Kiszabadítottam magam az ölelésből, kezembe vettem a csészét és egy hirtelen mozdulattal az arcába löttyintettem a már hideg kávét.  Mondanom sem kell, Damonnak nem nyerte el a tetszését, a kávés arcpakolás. A kis magán akciómat követően, annyira gyorsan történt minden, hogy feleszmélni sem volt időm. Mire felocsúdtam, már a fürdőszobában a  hideg zuhany alatt álltam, a ruháim pedig szorosan, átázva tapadtak a testemre. 
- Élvezed a fürdőt? – Damon hangjában érződött, hogy jót mulat rajtam.
Makacsul hallgattam, remélve, hogy végre békén hagy. A fogaim már vacogtak a hideg víztől, és abban is biztos voltam, ha rövid időn belül, nem jutok ki innen, nem úszom meg megfázás vagy rosszabb estben egy tüdőgyulladás nélkül. Elzártam a zuhanyt és nem törődve, Damon vágytól izzó pillantásával, felkaptam az első törölközőt, ami a kezembe akadt és a szobámba szaladtam. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, ezután gyorsan megszabadultam a nedves gönceimtől. 
- Csábosan festesz ebben a lenge öltözékben. – szólalt meg a hátam mögött.
- Te ... – bámultam rá értetlenül.
- Hogy jöttem be? – lépett közelebb – A zárt ajtó, számomra nem akadály.
- Hogy te milyen pofátlan vagy!
- Mondták már mások is. – vigyorgott szemtelenül. 
- Szeretnék megtörölközni és átöltözni  - tekertem gyorsan magam köré a törölközőt.
- Csak tessék! – mutatott a szekrényre.
- Egyedül – jelentem ki.
- Ezt már egyszer eljátszottuk. Nem emlékszel? – húzott magához, perzselő tekintettét leplezetlenül végigjártatva testemen – Akkor a tengerben fürödtél. Segítettem levenni a ruháidat és hiába is tagadnád, a közös zuhanyzás minden percét élvezted. Szeretnéd megismételni?
- Nem!  – füllentettem, hiszen álmomban már számtalanszor megismétlődött az a feledhetetlen nap.
- Vivien, te nem tudsz hazudni. A szemed elárul. 
- Tegnap este mégis túl jártam az eszeden. – emlékeztettem őt, az altatós afférunkra.
- Bevallom, nem néztem ki belőled ilyen éleslátást – bókolt a maga módján – Tényleg! Mi lett a borral?
- Ne mondd, hogy nem tudod! – hitetlenkedtem.
- Ha tudnám, nem kérdezném. – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Damon pontosan mire emlékszel a tegnap estéről? – puhatolóztam óvatosan. 
- Úgy rémlik, kicseréltem a borogatást a lábadon. Megittam a pohár bort, utána se kép, se hang.
- Amíg te kint voltál a konyhában, én megcseréltem a poharakat. - vallottam be.
- Úgy érted, én ittam meg a te borodat? – hajolt fölém feldühödve. Hangszíne egy árnyalattal mélyebbre váltott.
- Igen! – vallottam be. Feszülten vártam, hogyan reagál erre a hírre.
- Mi történt még? – kérdezősködött, hangjában fenyegető éllel. Hezitálásomat látva, még hozzáfűzte – Ha nem kezdesz el most rögtön beszélni, annak beláthatatlan következményei lesznek. Megvannak a módszereim, hogy szóra bírjalak.
- Arra nem lesz szükség! – néztem határozottan a szemébe – A gyógyszer, a szó szoros értelmében, két vállra fektetett téged. Amikor beléptem a nappaliba, csak azt láttam, hogy elterülsz a szőnyegen. 
Már szólásra nyitotta a száját, amikor árulkodóan megszólalt a mobilom. Damon töprengését kihasználva, az ágyhoz hátráltam. Úgy terveztem, hogy amíg a tegnap estén agyal, észrevétlenül lenémítom a telefont. De mint tudjuk, ember tervez…
Hogy is hihettem, hogy kijátszhatom Damon éberségét? Egy pillanat törtrésze alatt az ágyra döntött és a combomra ült. Most kivételesen szabadon hagyta a kezeimet. 
- Ezt mikor szerezted? – lengette meg előttem, dühösen a telefont.
- Ma délelőtt kaptam Robtól. Egy futár hozta.
- A szeretőd… - kezdett bele, azonban én dühösen félbeszakítottam.
- Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél! Robert a legjobb barátom, de ennyi és nem több. Nincs szeretőm.
- De szeretnéd, ha az lenne. – firtatta tovább, a Robbal való kapcsolatomat.
- Nem, nem szeretném! - összezavart a közelsége, olyannyira hogy lassan képtelen voltam, értelmes, összefüggő mondatokban beszélni. 
Hiába koncentráltam a mondanivalómra, ha mindvégig, Damon csodálatosan férfias teste lebegett a szemem előtt. 
- Ha hagyod, hogy felöltözzek, utána mindenben készséggel állok rendelkezésedre. – szaladt ki a számon, amit rögtön meg is bántam. Mert a mondat igencsak kétértelműre sikeredett..Damon pedig szándékosan még félre is értelmezte. Erre vallott a következő megjegyzése is.
- A minden, a hálószobámra és ágyamra is kiterjed? – szállt le rólam, és a kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon az ágyról.
- Nem, azt nem szándékozom megosztani veled! De beszélgethetünk Joshról. – ajánlottam fel miközben sietve felöltöztem.  
Damon türelmesen várt rám, azt viszont nem hagyta, hogy eltávolodjak tőle. Amint száraz ruhába bújtam, visszahúzott az ágyra. 
- Mit szeretnél tudni Joshról – tudakoltam tőle.
- Semmit! Nem érdekel Josh. Ő a múlt, amit a mai nappal lezártam. A videóból mindent megtudtam, ami érdekelt. Minden szava hazugság volt, aminek te ostoba módon bedőltél. – meglepett, hogy hallani sem akar Joshról. 
- Nem mindenben hazudott. – világosítottam fel a tévedéséről - Gael valóban létezik.
- Miért vagy ebben olyan biztos? 
- Robert is kutatott utána. Gael mindig más bőrébe bújva jelenik meg az emberek között. Sok feljegyzésben beszámolnak egy nagyon vonzó és végtelenül kedves férfiról, ami önmagában nem is lenne meglepő. Az viszont már igen, hogy mindig ennek a titokzatos férfinak a megjelenése után történtek a vérengzések. Legutoljára három éve hallatott magáról, akkor egy afrikai falut mészárolt le. – meséltem el, amit Robtól megtudtam, majd hozzátettem – Van még valami, ami nem hagy nyugodni.
- Ha már belekezdtél, mondd is végig. – unszolt Damon.
- Úgy érzem tudom ki ő… - nyeltem nagyot, mielőtt rátértem volna a lényegre, de Damon dühösen félbeszakított.
- Vivien, ne beszélj tő mondatokban, ha csak nem az a célod, hogy felidegesíts.
- Oké nem kertelek. – jelentettem ki magabiztosan– Szerintem Gael és Adrian egy és ugyanazon személy.
- Ha jobban belegondolok, lehet benne némi igazság. – gondolkodott el a hallottakon Damon 
- Minden egybevág, a feljegyzésekben leírtakkal.  És az sem véletlen, hogy épp itt tűnt fel. Talán még a balesetemben is benne van a keze. – soroltam fel minden gyanúmat, ami Adriannel kapcsolatban felmerült bennem.
- Ha nem csal a megérzésed és valóban ő a nagy öregek egyike, akkor nyakig benne vagyunk a…  slamasztikában. 
- Jézusom! – csaptam ijedten a homlokomra – Már emlékszem mit mondott Josh azokról a vámpírokról, akiknek fény derült a titkára. Minden vámpír az ő kezei között végzi. 
- Addig, ameddig nem győződtünk meg róla, hogy tényleg ő a mi emberünk, hiába minden tervezgetés. A leleplezéshez viszont, te is kellesz. Hajlandó lennél újra találkozni vele? 
- Ez nem is kérdés!  – ajánlottam fel önként a segítségemet – Arra is van ötletem, hogyan tehetnénk próbára. Az altató a megoldás.
- Hallgatlak.
- Tegnap este, bebizonyosodott, hogy az altatót nem viseli el a szervezetetek. Ha szerencsénk van, őt is ugyanúgy kiüti, mint téged. 


- Édesem kezdesz meglepni. – húzott gyengéden az ölébe – Az elméleteid helytállóak, az ötleteid pedig egyenesen briliánsak. Be kell ismernem, igazából csak most jöttem rá, milyen okos nő vagy. 
Damon elismerése, a szívemet melengette. Talán nincs is rá szó, ami kifejezhetné, amit abban a pillanatban éreztem. A boldogság mámora azonban, mint a pillangó, elillant, amikor rádöbbentem, Damon egy szóval sem említette, hogy sajnálná a történteket.
- Köszönöm, nagyon jól esnek a szavaid, de még tartozol nekem valamivel! – céloztam burkoltan a bocsánatkérésre.
Damon szeme megcsillant, ujját gyengéden végighúzta nyakam vonalán, majd egy gyors mozdulattal, maga alá fordított. 
- Szóban elcsépelten hangzana, ezért úgy döntöttem, természetben rovom le az adósságomat. – hajolt lassan a számra.
Nehéz volt gondolkodni, miközben a karja rám fonódott, teste szorosan hozzám simult, a feje pedig egyre közeledett az enyémhez. Egy percig csak bámult, összeszűkült szemekkel, a következő pillanatban ajkát az enyémre szorította, és úgy csókolt meg, hogy ha nem lettem volna biztos az ellenkezőjében, azt hihettem volna, így akarja kifejezni, hogy viszonozza érzelmeimet.