2. Fejezet Az Allington Ház

Allington House

A hideg futkosott a hátamon, ahogy elképzeltem, mi történne, ha összefutnék  Damonnal a sötétben. A képek alapján nem lehetett megállapítani, melyik Stefan és melyik Damon, én mégis éreztem, hogy Damon nem lehet más, mint az ördögi mosolyú sötét hajú srác. Hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni, hogyan talált rám. A gépemet könnyedén feltörték, így ha tényleg meg akarnak keresni, nem tehetek ellene semmit. Nem tudhattam, rendelkeznek-e természetfeletti képességekkel, viszont azzal tisztában voltam, hogy előlük nem lehet elmenekülni. A másik dolog, ami aggaszott, az a „táplálékuk”. A filmben, amit Jenny hozott, nem isznak emberi vért, talán a filmnek is van valóságalapja? – tettem fel magamnak a kérdést. A vámpírokat a denevérekhez, hasonlítják, és köztudott, hogy vannak köztük vérszívó példányok is… Gondolatmenetemet Jenny hangja szakította félbe.

- Hahó Viv, én is itt vagyok! – húzta el a kezét a szemem előtt.
- Sajnálom, hogy elfeledkeztem rólad. – szabadkoztam a figyelmetlenségem miatt.
- Arra számítottam, hogy pánikba esel, esetleg kiborulsz, de nem, te megőrizted a hidegvéred. Pedig épp a „hidegvérűek” fenyegettek meg téged!- a higgadtságom teljesen összezavarta.
- Minek idegeskedjek? A tényeken változtatni már úgysem tudok! – jelentettem ki.
- Sikerült már rájönnöd, melyikül lehet Damon? – kíváncsiskodott Jen.
- Nem vagyok biztos benne, de szerintem Damon a sötéthajú, pasi a képen.
- Mit fogsz most tenni, hogy rád talált ? – hangjából, féltés csendült ki.
- Nem tudom! Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem most hallottunk róla utoljára.
- Jason mesélt már a terveiről? – váltott témát Jen, aminek szívből örültem, mert kezdett elegem lenni a vámpírokból.
- Milyen tervekről?
- Emlékszel a régi mozira? Már évek óta üresen áll. Jason szerint lehetne kezdeni vele valamit.
- Szerintem, te már azt is tudod mit. – kacsintottam rá – Igazam van?
- Helyrehozhatnánk és nyithatnánk egy kávézót. – annyira beszédes volt a tekintete, hogy rögtön megértettem, a közös munkában rám is számítanak.
- Szívesen segítek a helyreállításban és a papírmunkában. Viszont amint megnyitjuk, a vendégek kiszolgálása a ti feladatotok lesz. – jelentettem ki.
- Tudtam, hogy számíthatunk rád! - ölelt meg boldogan.

Megvitattuk, a felújításra vonatkozó terveinket. A falak színéről, megegyezett a véleményünk. A berendezésről azonban hosszas vita alakult ki, aminek Jason érkezése vetett véget.
- Szép napot, hölgyeim! – lépett be az ajtón és mindkettőnket magához ölelt. Felemeltem a fejem és elvesztem a szemében. Rám csak barátként tekintett, részemről azonban több volt, mint barát. Az érzelmeim elrejtését, már tökélyre fejlesztettem. Mellette sajnos nem tehettem mást.
- Jason, mikor kezdjük a munkát? – kérdeztem rá a terveire.
- Ha jövő héten neki kezdünk, úgy számolom, egy hónap múlva megnyílhat a kávézó. A festés és a berendezés lesz a ti feladatotok a többi az enyém. – megcsörrent a telefonja, elnézést kért és kiment a szobából.
- Vivien Porter, lépj valamit Jason ügyben, mert esküszöm, én fogom elmondani neki, hogy belezúgtál! – suttogta Jen. Egyedül ő tudott az érzéseimről Jason iránt, és amikor csak tehette bosszantott is vele.
Jason már csak elköszönni jött vissza, majd halaszthatatlan teendőkre hivatkozva gyorsan el is tűnt. Hamarosan Jen is hazament és megint egyedül maradtam.

A következő napokban már nem kaptam új üzenetet. Igaz Mistic Falls honlapját és mindent, ami a vámpírokkal kapcsolatos nagy ívben kerültem.
Hétfőn megkezdtük a leendő kávézónk helyreállítását. Annak ellenére, hogy több éve, nem használta senki az épületet, alig akadt javítanivaló. Gyorsan haladt a munka, így két hét elteltével már a berendezési tárgyakon és a bútorokon törhettük a fejünket.
Így jött el az a nap, amikor Jason, Jenny és én Exeterbe utaztunk, megvásárolni a kávézó berendezését. Kiadós reggelivel kezdtük a napot, amivel Jenny lepett meg minket, majd útnak indultunk. Alig hagytuk el Modburyt, amikor Jason bejelentette, hogy az Allington ház elkelt és néhány napja, már be is költöztek az új lakók. Ez jó beszédtémának bizonyult, mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója. Nem csoda, hisz a város legelőkelőbb épületéről beszéltünk. Ami kisebb szállodának is megfelelt volna.
- Az új tulajnak van mit a tejbe aprítani. magyarázott Jason - Aki az Allington házat zsebből kifizeti, annak a pénz nem okoz gondot.
- Na, megint egy újabb idős házaspár. – méltatlankodott Jen.
- Nem házaspár, testvérpár, és olyan idősek, mint mi. – nyugtatta meg Jason.
Pár hétre sikerült félretennem a vámpír dilemmát, de most rossz előérzetem támadt az új lakók kapcsán. Jenny is arra gondolhatott, amire én, mert faggatni kezdte Jasont.
- Ha ilyen jól informált vagy, gondolom már a nevüket is tudod?
Jenny felém fordult megfogta a kezemet, amíg Jason válaszára vártunk.
- Persze, hogy tudom! - válaszolta Jason. Rám nézett és elnevette magát, amint meglátta az összekulcsolt kezeinket. A hatás kedvéért egy kis szünetet is tartott, majd így szólt.
- Az Allington ház új lakói… Stefan és Damon Salvatore.