Ez a hét is úgy indult, ahogy az összes többi az elmúlt két évben. Kellemes napos reggel köszöntött,
a mi kedves „kis” városunkra Modburyre. Hogy miért a „kis” jelző? Mivel a városunk teljes lélekszáma 1300 fő. Sok fiatal Exeterbe vagy Paymoutba költözött. Hm… fiatal !Úgy beszélek, mintha én olyan öreg lennék, pedig dehogy! A szüleimet még kiskoromban elveszítettem, a nagynéném Mary nevelt fel, de a huszonkettedik szülinapom előtt, bekövetkezett az újabb tragédia. Mary néni hosszú súlyos betegség után eltávozott az élők sorából. A házat, még életében a nevemre íratta, azonban úgy döntöttem, hogy eladom és, keresek egy nyugodt kisvárost, ahol új életet kezdhetek. Hónapokig kutattam a megfelelő lakás után, amikor felfigyeltem egy hirdetésre.
„A város zajától távol eső, kis kertes családi ház, költözés miatt sürgősen áron alul eladó.
Modbury – Devon megye”
Azonnal autóba ültem, mert éreztem, hogy ez a házikó csak rám vár. Már a költözésem napján, megismerkedtem a barátaimmal, név szerint Jenniferrel és Jasonnel. Mivel Modbury igen pici város, így azonnal híre ment az új lakónak, vagyis nekem. Jennit és Jasont is kíváncsiság hajtotta hozzám. A kocsiból pakoltam ki a holmimat, amikor hirtelen a semmiből elém toppantak. Mindketten felajánlották a segítségüket, így néhány óra múlva már békésen kávézgattunk az új konyhámban. Ennek már két éve, és a barátságunk az óta is töretlen. Pár hét alatt, sikerült is hozzászoknom a kisváros nyugalmához. Az elmúlt két évben, semmi érdekes, nem történt a városunkban. Mindenki tette csendben a dolgát, a lakók a bűnözést pedig még hírből sem ismerték. A bolti csoki lopás, ugyanis nem tartozott a nagy bűnügyek közé. Ez a kivételes eset is csak egyszer történt meg, ami némi beszédtémát adott a városnak. Eseménytelen hétköznapok és változatlan hétvégék váltották egymást. Semmi említésre méltó nem történt a mi kis városunk életében addig a napig , amíg fel nem fedeztem egy végzetes titkot, "mondjuk úgy, kihívtam magam ellen a sorsot". Az egész őrület egy filmmel kezdődött, amit Jennifer a barátnőm hozott...
- Ma este dvdzünk .- jelentette ki.
- Aha…és mit nézünk? – kérdeztem unottan.
- Az Alkonyatot .- válaszolta és már indította is a filmet.
- Már megint egy vámpír film, nem unod még?
- Na, most már csend legyen, nézd!- intett le.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, ölemben egy tál chipsszel és én is már a filmre összpontosítottam.
Az elején Bella elköltözik az apjához Charley Swanhoz, egy Forks nevű városkába. Elég unalmasnak tűnt, már bele is akartam tekerni, de Jenny, azonnal elvette a távirányítót.
- Akkor nézem tovább. – törődtem bele a sorsomba.
- A Cullen családot figyeld, mindjárt jön Edward!- bökött oldalba.
A filmzene egész jó. - beszéltem meg magammal - de a cselekmény eddig lapos. Könyörgöm, történjen már valami!
Egy zenei váltással, megjelentek az ebédlőben a „vámpírok”.Először Emett és Rosali, majd Jasper és Alice.
- Na most jön… – sóhajtott nagyot Jen.
Az ebédlő ajtajában ekkor jelent meg, igazi lassított felvételben Edward Cullen. Mostmár értem! Ez a pasi tényleg Szívdöglesztő…
Az állam valahol a padlón koppant. Csak néztem a képernyőt, nem tudtam levenni a tekintetem Edwardról. Elvarázsolt, elbűvölt, mint férfi. Hiába tudtam, hogy ez az álompasi, csak a képzelet szüleménye, akit egy színész testesít meg, mégis levett a lábamról.
- Na mit mondtam?- vigyorgott Jenny – Majd ki esik a szemed!
- Hm… neked pedig csorog a nyálad – cukkoltam.
Hogy hogyan folytatódott tovább a film, őszintén szólva nem tudom! Végig „Öt” figyeltem, a szemeit, a mosolyát. Padlót fogtam tőle. Pedig ez igen ritkán esik meg velem.
Ekkor merült fel bennem egy különös gondolat a vámpírok létezéséről. Tisztában voltam vele, hogy Edward kitalált személy és csak az írónő fantáziájában létezik, mégsem hagyott nyugodni a tudat, hogy esetleg tényleg köztünk élhetnek, és valóban léteznek. Amint Jenny hazament, bevackoltam magam a hálószobámba, a laptopomat az ölembe vettem, és a keresőbe beírtam a vámpír szót. Hosszú órákig nézegettem a találatokat, de okosabb nem lettem. Szinte minden oldal , mitikus vagy mesebeli lényeknek írta le a vámpírokat. Mélyen belül éreztem és tudtam, jók a megérzéseim, nem szabad feladnom a kutatást. Újabb három óra elteltével végre megtaláltam, amit kerestem. Egy amerikai kisvárosban, Mistic Fallsban. Ez a város több száz éves „vámpír” múlttal rendelkezett. A nyilvános archívumokban, állattámadások tucatjairól számoltak be, Továbbolvastam és megtudtam, hogy 1864-ben a polgárháború idején, leégett egy templom, ami sok halálos áldozatot követelt.
Számtalan képet találtam a városról, az alapító családokról és a mai városi életről. Ezek közül egy ragadta meg a figyelmemet. A város főterén állt egymás mellett két srác. Dejavum lett. Az Alkonyatban Bella szerint Edward gyönyörű. Ez a jelző pontosan ráillik a képen látható srácokra is. Megbabonázva néztem a képet, és ekkor fedeztem fel azt, amitől még a lélegzetem is elállt. Egy 1864-es régi megfakult fotón amelyen a képfelirat szerint Stefan és Damon Salvatore láthatóak, ugyanaz a két srác szerepelt, akiket a 2009-es képen is láttam. Nem akartam hinni a szememnek. Próbáltam ésszerű magyarázatot találni erre a rejtélyre, de nem találtam. Ezek a fiúk semmit sem öregedtek az elmúlt 140 év alatt.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt megtalálom a választ a vámpírok létezésére. Arra számítottam, hogy hetekig kell majd kutatnom, mire valami kézzelfogható eredményt találok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pár óra leforgása alatt, sikerül felfednem a titkukat. Mert valóban bebizonyosodott, hogy köztünk élnek.
Ez a felfedezés lett a Végzetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése