25. Fejezet Két tűz között!

Vajon miért nem lepett meg, hogy Damon ül a kocsiban? Lélekben, már felkészültem rá, hogy hamarosan viszontlátom. Igaz, arra nem számítottam, hogy alig három nap alatt ez be is következik. Most viszont, az a nagy kérdés, hogyan viselkedjek a közelében! Nem szabad látnia, mennyire bánt, amit tett. De akkor mégis mit tegyek? Szégyen vagy nem, a megfutamodás mellett döntöttem. Válaszra sem méltatva, indultam vissza Chris házához. 

 Damon újra indított, de nem álltam meg, folytattam tovább az utamat. Alig tettem meg pár lépést, amikor a fekete MG közvetlenül előttem, keresztben megállt az úton, elzárva előlem a menekülés lehetőségét. A félelemtől moccanni sem tudtam. A szívem a torkomban dobogott, úgy vártam, mi fog történni.
  Kinyílt a kocsi ajtaja és következő pillanatban Damon, már a csípőjével szorított a kocsi oldalához.
- Azonnal szállj be! – a hangjából csak úgy sütött a visszafojtott düh.
Elakadt a hangom, így csak ennyit tudtam kinyögni – Jó. –
Elindultam az anyósülés irányába. Damon követett, félve néztem rá, mire így válaszolt. – Nem bízom benned. Még egyszer nem szöksz el.
Most vártam csak igazán, hogy egyedül lehessek a szobámban. Beszálltam a kocsiba, bekapcsoltam a biztonsági övet. Damon is beült a kormány mögé és amint indított, hallottam hogy kattan a központi zár.
- Ezt nem teheted! - kiáltottam rá – Azonnal engedj el. Gyalog megyek.
- Nem mész sehova… Ebből a kocsiból csak akkor szállsz, ki, ha én megengedem! – vigyorgott gúnyosan.
   Tüntetőleg elfordultam, bár tudtam, hogy nagyon gyerekesen viselkedek. Néhány perc kocsikázás után, Chris háza előtt álltunk meg, Zavarodottan tapogatóztam  a kilincs után, így még az sem tűnt fel, hova is hozott. Szerencsére az ajtó már nem volt lezárva.

Hátra sem nézve, viharos gyorsasággal szálltam ki a kocsiból és szaladtam be a házba… egyenesen Chris karjaiba.
- Látom, megtalált a lovagod! – gúnyolódott.
 - Lovag a … Te tudtad, hogy itt van!? – támadtam rá – Ezért nem is próbáltál lebeszélni a sétáról.
- Minek tagadjam? Igen tudtam! - közölte, cinikus mosollyal az arcán - Gondolom, már elmondta, hogy egy ideig, ő is itt fog lakni!
- Itt… fog… lakni? - dadogtam ijedten.
- Úgy bizony! – hallottam meg Damon hangját - Egyébként Vivien, még közel sem végeztünk egymással.
- Tévedsz! – fordultam felé – Volt egy feledhető kalandunk! Ennyi!

Hazudtam, mert hazudnom kellett, ha a méltóságomat meg akartam őrizni. Nem hagyhattam, hogy Damon, megtudja, hogy a „kis kalandunk” , mennyire megviselt.
Lágy simogatást éreztem a derekamon, ekkor eszméltem rá, hogy még mindig Chris karjaiban vagyok. Nem is igazán foglalkoztatott, hogy ki ölel, Damont viszont annál inkább.
 - Ahogy látom , gyorsan megvigasztalódtál! – sötéten izzó tekintetével, szinte felnyársalt – Elmesélted Chrisnek a fürdőszobai afférunkat is?
  - Azt, ahol a tengerbe menekültem előled? – a szavak önkéntelenül jöttek a számra, de már nem szívhattam vissza. Mindketten tudtuk, hogy miért estem a tengerbe, miképpen azt is, ki mentett meg a biztos haláltól.
  - Nem Vivien! Úgy látom, fel kell, hogy frissítsem az emlékezeted! Még jó, hogy a melletted lévő szobában leszek!

  Nagyon is jól tudtam mit ért Damon „emlékezet frissítés” alatt. Már a gondolattól, meglódult a pulzusom. A mi kis erotikus töltető vitánk közben, Chris egyre szorosabban ölelt magához, már- már érezni véltem, testének melegét. Szemem sarkából, egy pillanatra ránéztem. Pillantása perzselt, szemében megcsillant a vágy szikrája.
 
Tudtam hogy ennek a beszélgetésnek, minél előbb véget kell vetnem, ezért fejfájásra hivatkozva, gyorsan elköszöntem tőlük és a szobámba menekültem.

Csak akkor mertem fellélegezni, amikor az ajtót kulcsra zártam. Megfogadtam, hogy addig nem teszem ki a szobából a lábam, amíg Jen és Stefan vissza nem jön. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Két tűz közé? Mert hiába is tagadnám, vonzódom mindkét pasihoz. Ami nagyon nem jó! Mindketten csak játszanak velem. Nem szabad hagynom, hogy Damon újra elcsavarja a fejem, sőt vele és Chrissel is meg kell tartanom a három lépés távolságot. Legjobb lenne eltűnni innét, de az sem megoldás, ha egész életemben menekülök. – töprengésemet a telefonom csörgése törte meg. Jenny hívott, aminek most kimondottan örültem.

- Szia Jen!
- Szia Viv! Azért hívtalak, mert csúszunk egy napot a hazaúttal. – közölte barátnőm. Erre a hírre, csak a nagy hallgatás volt a válaszom.
- Valami baj van? – kérdezett rá Jen.
- Igen! Úgy hívják, hogy Damon Salvatore.
 - Damon? Csak nem? – Jen hangszíne azonnal megváltozott, amit megemlítettem az idősebbik Salvatore nevét.
- Csak de! Ma séta közben összefutottam vele. Most pedig itt van a házban és itt is marad egy ideig!
- Ne idegeskedj! Tudod, hogy Chris vigyáz rád! – próbált megnyugtatni.
- Talán igen, talán nem…
- Ezt hogy érted? – faggatott tovább Jen.
- Hagyjuk… - tértem ki a válasz elől – Inkább magatokról mesélj!
És Jen mesélt a kirándulásról, az eljegyzésről, és a boldogságukról, amiért különösen irigyeltem őket. Ahogy most állnak a dolgaim, csak álmodhatok róla, hogy megtalálom a nagy Ő-t, és révbe ér az életem. Még hosszan beszélgettünk Jennivel, így amikor elköszöntünk egymástól, már lényegesen jobban éreztem magam. Nem görcsöltem azon sem, mi lesz Damonnal és Chrissel.

 Három óra tv nézés után, elegem lett a bezártságból. A konyhába indultam, ahol összeütöttem magamnak egy könnyű ebédet. Már majdnem végeztem a mosogatással, amikor megjelent Chris.
- Nocsak! Azt hittem a riadt kis nyuszika, bezárkózott a szobájába! – a hangnemre, amiben előadta a mondandóját, felment bennem a pumpa. Ha nem sikerül vissza fognom magam, az biztos hogy felpofozom. Mély levegőt vettem, majd tüntetőleg hátat fordítva, tettem tovább a dolgomat. Nem foglalkoztam a jelenlétével.
- Hozzád beszélek. - fordított maga felé, s egy szempillantás alatt ismét a karjai közt találtam magam – Ha házamban laksz, legalább annyival tisztelj meg, hogy ha kérdezlek, válaszolsz.
- Rendben, de akkor te is válaszolsz egy kérdésemre! – néztem a szemébe. Tekintete lassan ködössé vált.
- Kérdezz!
- Miért nem lehetünk barátok? – tettem fel azt a kérdést, ami tegnap óta, igencsak foglalkoztatott.
Olyan közel húzott magához, hogy érezhettem, kemény izmait és a testéből áradó bódító illatot.
- Ezért! – nézett mélyen a szemembe, majd lehajtotta a fejét és száját gyöngéden az enyémre nyomta. Halkan nyöszörögtem, mert el akartam taszítani magamtól, de nem volt hozzá elég erőm. Csókja egyre követelődzőbb lett. Lepecsételte ajkaimat és nyelvével mélyen a számba hatolt. Megtörte az ellenállásomat és csókjaival eddig ismeretlen, vad szenvedélyt keltett bennem. Karjában olyan lettem, mint a viasz. A testéhez simultam, zúgott a fejem, s az a különös érzésem támadt, mintha féktelen, érzéki utazásra indulnék.
Chris halkan felnevetett, miután elengedte a számat.
- Nem tudok, „csak” a barátod lenni! Nekem minden kell, amit adni tudsz! – súgta, s a következő pillanatban, már el is tűnt mellőlem.

Már estefelé járt az idő,  órák teltek el Chris csókja óta, de nekem azóta sem sikerült kivonnom magam a hatása alól. Amikor eltűnt a konyhából, remegő lábakkal indultam a szobámba, s közben jobbra – balra, tekintgettem, nehogy véletlen összefussak Damonnal. Valahogy sikerült eljutnom a szobámig, s amint becsuktam magam mögött az ajtót, minden erőm elhagyott, úgy dőltem le az ágyra. A délutánt filmnézéssel ütöttem el, de csak fél szemmel figyeltem a tv-t. A gondolataim minduntalan visszatértek Chrishez és a konyhában megesett csókhoz. Chris utolsó mondatát pedig, sehogy sem sikerült kiverni a fejemből. 

 „Nem tudok, ’csak’ a barátod lenni! Nekem minden kell, amit adni tudsz!”. 

 Egy vámpírnál soha nem lehet tudni, mikor mond igazat, és mikor hazudik. Ezért voltam tanácstalan Chrissel kapcsolatban  is. Igaznak hangzottak a szavai, de mi van, ha ő is csak ágyba akar vinni? Érdemes kockáztatni? Damonnal már megjártam. Bedőltem a hízelgő szavaknak, és mi lett belőle? Amint elérte a célját, rögtön tovább állt. Hosszas töprengés után, úgy döntöttem, nem kockáztatok. Inkább csak kivárok és a háttérben maradok.

 Késő este, még egyszer jelentkezett Jen. Aggódott miattam, főleg mióta megtudta, hogy Damon a közelemben van.
- Hello Viv! Ugye jól vagy? Történt valami rendkívüli?
- Nem semmi! Nyugi! Film maratont tartok! – közöltem vele, amire hangos nevetéssel válaszolt.
- Akkor nagy a baj!
- Dehogy! Már a negyedik horror filmet nézem. Senki nem zavar, így nyugodtan borzonghatok. – ecseteltem a délutánomat Jennek, viszont a csókról mélyen hallgattam.
  - Figyelj Viv, igazából azért hívtalak, mert Stefannal kárpótolni szeretnénk, mindazért amit a távollétünkben el kell viselned és persze azért, is  hogy ilyen sokáig nélkülöznöd kell a társaságunkat.  Mit mond neked az a név, hogy Jonas Erik Altberg?
- Basshunter! – vágtam rá, azonnal.
- Úgy készülj, hogy mind a ketten ott leszünk a szombat esti Malmöi koncertjén. – közölte Jen és gyorsan el is köszönt.

Nem várta meg, hogy hálálkodjak, pedig jól tudta, hogy Basshunter, az egyik nagy kedvencem. Gondolataim már a koncert körül forogtak, úgy indultam a fürdőszobába. Hosszú percekig folyattam magamra a meleg vizet, boldog voltam, hogy a sors ilyen barátokkal áldott meg, mint Jen és Stefan. A fürdés befejeztével, magam köré csavartam egy törölközőt és amint kiléptem a zuhanyfülkéből, megpillantottam Damont, aki karba tett kézzel támaszkodott a fürdő ajtajának. Megállt bennem az ütő és a lábaim is kezdték felmondani a szolgálatot, amikor megláttam, hogy bezárja az ajtót és a kulcsot a zsebébe, csúsztatja.

 - Na, így már senki sem fog megzavarni minket! - szólalt meg, ördögi vigyorral az arcán.