23. Fejezet. A lebukás

 


/Damon szemszöge/

Tudtam, hogy Stefan titkol valamit. Sőt, egyre jobban érlelődött bennem a gyanú, hogy Vivien vele van. Csak, azt nem értem, hogyan tudott meglógni. Telefonja nincs, tett róla a „kis” barátja, hogy azt többé ne tudja, használni. Akkor mégis hogyan? Egyedül, segítség nélkül, nem lett volna képes a szökésre. Valaki kellett, hogy segítsen neki. De, hogyan ha két napja szinte megállás nélkül dolgozott? Folyamatosan a laptopja előtt ült, és kéziratokat fordított. Nem, mondom, hogy nem tűnt fel a távolságtartása. Órákig ült a laptopja előtt, úgy, hogy figyelemre sem méltatott.
 
Hát persze, a laptop! Hogy én mekkora marha vagyok! Végig a szemem előtt volt a megoldás. De miért menekült el?
 Megbánta, hogy felajánlotta a vérét? Kérdések, kérdések, és megint csak kérdések. Válasz viszont sehol. – töprengésemet, a telefonom csörgése szakította meg. Már megint mit akar az öcsém? Ha netán újabb hazugsággal próbálkozik, nem fog bejönni.

- Mondd!
 - Vivien, itt van velünk! Ne keresd! – tért Stefan rögtön a lényegre.
 
Tudtam! A fejemet tettem volna rá, hogy Stefannak köze van, Vivien eltűnéséhez. A többes szám, azonnal megragadta a figyelmem. Talán ez az a nyom, amin elindulhatok. Mert, az biztos, hogy nem nyugszom, amíg meg nem találom. Soha nem törtem magam, még egy nő után sem. Vivien valamiért mégis más. Nem igéztem meg, mint ahogy azt más lányokkal tenni szoktam. Türelmesen vártam ki, hogy az enyém, legyen. A csípős nyelve és az észbontó teste, olyan párosítás, aminek egy férfi sem képes ellenállni, köztünk én sem. A vérem viszont hajt, nem tudok és nem is akarok neki ellenállni.
Gondolom, ezzel ő is tisztában volt, amikor beleegyezett az utazásba. Egyre jobban vonzott ez a lány. Hihetetlen, de sikerült elérnie, hogy a gondolataim körülötte forogjanak. Kezdtem kifordulni önmagamból, a hajóút pedig, kezdett lassan átmenni, egy érzelgős szappanoperába. Ezért is döntöttem úgy, hogy felkeresem egy „régi barátnőmet”, aki eltereli a figyelmemet Vivienről, így felhívtam Corát, aki mindig rendelkezésemre állt.

A gondolatiam ismét visszaterelődtek a beszélgetéshez, kíváncsi voltam, Stefan, mit értett az alatt, hogy „velünk van”. Ismertem az öcsémet, tudtam, hogy könnyen össze lehet zavarni. Most is erre játszottam, amikor rákérdeztem, hol vannak.

- Jó helyen! – jött a rövid és tömör válasz.
- Ki van még veletek? – faggattam tovább, reméltem, hogy előbb- utóbb elszólja magát.
- Add fel Damon! – határozottsága meglepett – Vivien, látni sem akar, hagyd végre békén. – meg sem várva a válaszomat, letette a telefont.
„Látni sem akar” még ezek a szavak, visszhangzottak a fejemben, miközben már azt is tudtam, hogyan fogom megtalálni. A laptopja fog a nyomára vezetni. Annak idején, amikor észrevettem, hogy utánunk, vámpírok után kutat, és beazonosítottam az IP címét, már gyerekjáték volt megtalálni. Szerettem volna látni az arcát, amikor először „megjelentem” a gépében.

Bárhol is bujkálsz most Vivien, amint bekapcsolod a számítógépet, tudni fogom, hol keresselek!


/Vivien szemszöge/

 
Stefan mosolyogva figyelte a kis „összezörrenésünket”, Christiannal. Azonban amint úgy látta, hogy lenyugodtak a kedélyek és nem fogunk egymás torkának ugrani, kijelentette, hogy felhívja Damont. Meghűlt bennem a vér Damon neve hallatán. Már az első csörgés után válaszolt a hívásra. Hangja iszonyatos dühről árulkodott. Tisztán hallottam a beszélgetést, ami Stefan és közte zajlott le. Stefan kertelés nélkül közölte Damonnal, hogy vele, vagyis velük vagyok. Damon, néhány másodpercre elhallgatott. Gondolom, próbálta megemészteni a hallottakat.

- Hol? – hangja szinte beledörrent a csendbe.
- Jó helyen! - válaszolta, Stefan, s közben rámkacsintott.
- Ki van még veletek? – várható volt, hogy Damon kérdezősködni kezd, ellenben Stefan gyorsan leállította.
- Add fel Damon! Vivien, látni sem akar, hagyd végre békén. – ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést.

 Megkönnyebbülten, dőltem hátra, és a mellettünk elsuhanó tájat kezdetem figyelni. Alig egy óra múlva, megérkeztünk Christian házához. Christian jelleméből kiindulva, egy minden luxussal felszerelt, kastélyra, vagy legalábbis Villára számítottam. A meglepetéstől, viszont, leesett az állam, amikor megpillantottam, a hófehérre festett, kétszintes házat. Semmi giccs, semmi cicoma. Kellemesen csalódtam, Christian ízlésében. Jenny már a kocsifelhajtón várt ránk, és hatalmas mosollyal az arcán, integetett.
A viszontlátás könnyeket csalt a szemembe. Boldogan, mindenről és mindenkiről megfeledkezve ölelkeztünk össze.

A pasikkal a nyomunkban, léptünk be a házba. Jenny arca ragyogott, soha nem láttam még ilyen boldognak. Sugárzott belőle, az életerő.
 Ami rólam nem mondható el. Viszont, most hogy Damontól távol kerültem, nekem sem kell sok idő, hogy ismét a régi önmagam lehessek.
- Gyere, megmutatom a szobádat! – húzott magával Jen.
 - Várj, előbb engedélyt kell kérnem, Christian „bácsitól”! – a bácsi szót megnyomva fordultam Christian felé.
 
Szavaim hatására, mindenki elnémult. Jenny, értetlenül meredt rám. Stefan halványan elmosolyodott. Christian, azonban nem tartotta viccesnek, hogy „lebácsiztam”. Szemei sötéten villogtak, kezei ökölbe szorultak, majd egy szempillantás alatt, ellőttem termett.
  Érdekes, egészen eddig a pillanatig, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg, ő is vámpír. Már csak abban bízhattam, ha Stefan barátja, akkor az, úgymond „étkezési” szokásuk is egyezik.
- Igen vámpír vagyok! De, nem élek embervéren – nyugtatott meg, mintha tudná, mire gondolok. – Viszont, ha tovább hergelsz, te leszel a vacsorám!

 Miközben, Christian és én, némán bámultuk egymást, Stefan elmesélte Jenninek, hogyan „kislányozott le” a barátja. Jen hangos nevetése, oldotta a feszültséget. A hasát fogva a nevetéstől, lépett hozzám. A kabátomból, kivette a jogsimat és Chris kezébe nyomta.

 Ismét megragadta a karomat, és ellentmondást nem tűrően húzott magával az emeletre. A folyosó, legutolsó szobája előtt állt meg, szélesre tárva az ajtót.
- Ebből a szobából a legszebb a kilátás. Szükséged van a kikapcsolódásra, azok után, amin átmentél. Egyébként lenne egy kérdésem, ha nem akarsz, ne válaszolj rá.
- Kérdezz nyugodtan, tudod, hogy előtted nincs titkom.
- Lefeküdtél Damonnal? – láttam rajta, hogy ég a kíváncsiságtól.
- Igen… - feleltem, az igazsághoz híven – És te Stefannal? – mosolyt csalt az arcomra, Jen pirulása Az arca mindent elárult.
- Értem! Nyugi nem vagyok kíváncsi a részletekre! – kacsintottan rá. – Viszont, azt elárulhatnád, hogy, Európa mely részén tartózkodunk most!
Jen, gyorsan magához tért. A zavar pírjai eltűntek az arcáról.
- Svédországban egy Helsingborg nevű városkában. Csupán néhány óra innét, a Bornholm sziget. – kérdőn néztem rá, honnét tud a szigetről.
- Mit gondolsz, ki szervezte meg a hajóutatokat?
- Ti? – nem akartam elhinni, hogy képesek voltak összezárni Damonnal.
- Sajnálom! Már tudom, hogy rossz ötlet volt! Azt reméltük, hogy közelebb kerültök egymáshoz, ami részben össze is jött. Ellenben azzal egyikünk sem számolt, hogy Damon becsajozik. – Közel állt a síráshoz, nekem pedig eszem ágában sem volt őt megríkatni. A vállára tettem a kezem, és magamhoz öleltem.
- Jen, már meg is van bocsátva! Tudom, hogy benneteket csak a jó szándék vezérelt.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy! Most magadra hagylak, hogy kipakolhass.
 
Tudtam, hogy szégyelli magát, azért akar gyorsan eltűnni. Amint egyedül maradtam, kipakoltam a bőröndből. A laptopot az ágyra tettem, és rögtön be is kapcsoltam. Úgy döntöttem, hogy egy frissítő zuhany után, befejezem azt a kéziratot, amiből már csak pár oldal van hátra. A kellemesen meleg zuhany alatt, átgondoltam az eddig történteket, és arra az elhatározásra jutottam, hogy a mai nappal lezárom a Damon korszakot. Amikor kiléptem a fürdőből, rám tört a már jól ismert baljós előérzet. Lassú léptekkel, indultam az ágy felé, és néhány lépés után, ledermedtem. Szemem a laptop kijelzőjére tapadt. Damon jelenkezett, A szövegszerkesztőn keresztül üzent.

„ Hello Vivien!
Köszönöm, hogy elárultad, hol bujkálsz!

Damon”