22. Fejezet. "És beborul az ég"

A csodás együttlétet követően szorosan összeölelkezve aludtunk el. Boldogan öleltem át, abban a tudatban, hogy végre érzelmileg is közelebb kerültünk egymáshoz. Amikor, néhány óra múlva felébredtem, Damon már nem volt mellettem. Mit sem sejtve, indultam a konyhába a szokásos kávé adagomért. Amint kiléptem a folyosóra, meghallottam Damon hangját. Telefonált.

 - Helló Cora! Úgy készülj, hogy hajnalban, rövid látogatást teszek nálad. – egy kis szünet állt be a beszélgetésbe, majd így folytatódott.
- Jelenleg az Északi tengeren hajózunk. – szólalt meg ismét Damon - Viszont ma hajnalban Walleniusban, kikötünk néhány órára. Küld értem a sofőrödet – adta ki az utasítást Damon.
Rögtön leesett, hogy ez a bizonyos Cora, és Damon, igen közeli kapcsolatban állnak. Ez a felismerés, úgy ért, mint egy arculcsapás. Rájöttem, hogy neki egyáltalán nem számítottak a ma reggel történtek, csak egy újabb strigula voltam a hódításai listáján. Azonban ez mind semmi sem volt ahhoz képest, ami, a beszélgetés további részében elhangzott.

 - Nem vagyok egyedül! – nevetett, majd így folytatta – Kicsit ugyan makacskodott, de sikerült megtörnöm az ellenállását. Ő sem tudott sokáig ellenállni a vonzerőmnek...

 Gúnyos kacaját hallva, ökölbe szorultak a kezeim. Ez már nekem is sok volt. Majd fel robbantam a méregtől, úgy indultam a konyhába. Remegő kezekkel, töltöttem ki a kávémat. és siettem vissza a hálófülkébe. Óvatosan, csendben mozogtam, nem akartam, hogy Damon észrevegyen és rájöjjön, tudok a hajnali tervéről.

 El kell rejtenem az érzéseimet. Erősnek kell lennem, és el kell nyomnom a mérhetetlen dühömet. Nehéz lesz, nagyon nehéz, de meg kell tennem. Ráérek majd akkor nyalogatni a sebeimet, ha egyszer megszabadulok ettől a felfújt hólyagtól. Még mindig remegő kezekkel, nyitottam fel a laptopot. Elhatároztam, hogy megírom Jenninek, Damon aljasságát. Nem remélhettem, hogy elolvassa a levelet, azt meg főleg nem, hogy válaszol is rá, de nekem sokat segített az, hogy kipanaszkodhattam magam. A levél megírása után, újfent  belevetettem magam a munkába. Meg sem lepődtem azon, hogy Damon, felém se nézett. Amikor, órák múltán megjelent, úgy tettem, mint aki teljesen elmélyül a fordításban, és nem foglalkoztam a jelenlétével. Pár perc után magamra hagyott, így szerencsére, nem kellett azon agyalnom, hogy szereljem le, ha esetleg ismét közeledni próbálna. A sok- sok kéziratnak köszönhetően, gyorsan teltek az órák, mígnem azt vettem észre, hogy elmúlt éjfél.

 Rövid zuhanyzást követően, bebújtam az ágyba, persze álom nem jött a szememre. A kabin ablakából már látszottak a kikötő fényei, ezért várható volt, hogy rövidesen Damon is feltűnik. Szemeimet szorosan lehunyva, feküdtem. Minden színészi képességemet beleadva, próbáltam alvást mímelni. Hamarosan meg is jelent Damon, majd egy gyengéd arcra puszi után, meghallottam távolodó lépteit. Az ablakhoz léptem, és még láttam, ahogy beszáll egy fekete limuzinba. Úgy éreztem, beleőrülök, ha még egy napot ezen a hajón kell töltenem. Kétségbeesetten temettem, arcom a tenyerembe. A sírás környékezett, fokozatosan törtek elő az egész nap elfojtott érzések. Az önsajnálatba belefeledkezve, először meg sem hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Hirtelen azonban megéreztem, hogy nem vagyok egyedül.
 
- Szia Vivien! – Stefan állt az ajtóban..
 - Szia! Hát te? – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Elolvastuk a leveled, és most azért vagyok itt, hogy megszabadítsalak a bátyámtól.
- De mégis hogy tudtátok, ilyen rövid idő alatt megszervezni a szökésemet? – annyira hihetetlennek tűnt, Stefan jelenléte, hogy először el sem akartam hinni. Féltem, hogy ez csak egy álom, és mire felébredek, eltűnik.
- Majd mindent elmesélek, most viszont igyekeznünk kell. Nem tudhatjuk, Damon mikor jelenik meg újra. – ekkor már tudatosult bennem, hogy mégsem álmodom és hogy néhány percen belül „szabad” leszek. Pillanatok alatt, összecsomagoltam a holmimat, és túláradó örömömben hatalmas puszit nyomtam, szabadítóm arcára.

A kikötőtől nem messze egy kis mellékutcában, egy szürke Audinak támaszkodva, számomra ismeretlen, de rendkívül vonzó férfi várt ránk.
- Helló, gondolom te vagy Vivien, Damon csalódott báránykája – köszönt az ismeretlen, s közben gunyorosan végigmért. Első pillanatban szikrázott köztünk a levegő, rögtön tudtam, hogy nem fogom ezt a pasast a szívembe zárni.
- Vivien, Ő itt Christian Leavold! Chris, had mutassam be Vivien Portert, Jennifer legjobb barátnőjét. – mutatott be minket egymásnak Stefan.
- Most, hogy mindenki ismeri egymást, jó lenne indulni! – sürgetett minket Christian – Még a végén, Damon visszacsempészi, a kislányt a hajóra.
- Kislány a… - morogtam halkan – Christian felhúzott szemöldökkel fordult felém. 
Nem értettem mivel érdemeltem ezt ki. Valaki ott „fent”, nagyon pikkel rám. Alig szabadultam meg Damontól, erre most itt ez a Christian akárkicsoda, akit már most, ki nem állhatok. Remélem, nem kell sokáig elviselnem, ennek a bájgúnárnak a társaságát. – mérgelődtem csendben.

Kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen. Lassan, eluralkodott rajtam a fáradtság, szemeim lecsukódtak, és hamarosan az álmok világába, merültem. A hosszú pihentető álmomat, kitartó telefoncsörgés zavarta meg. Mint kiderült Damon a telefonáló és tombol.
 
- Veled van? – dühöngött a telefonba Damon.
- Kicsoda? – kérdezte ártatlanul Stefan.
- Jól tudod ki, Vivien! Veled van? – kérdezett rá ismét Damon.
- Már hogy lenne velem? – játszotta az értetlent Stefan – Rád bíztuk! Megint mit műveltél, hogy eltűnt?
 - Semmit! Kikötöttünk néhány órára, Svédországban, Walleniusban. Mikor elmentem már aludt, mire visszajöttem a hajóra, nyoma veszett. – Stefan kérdőn nézett rám, tudtam, arra kíváncsi felvilágosíthatja- e Damont. Válaszképpen megráztam a fejem.
- Keresd tovább, majd akkor szólj, ha megtaláltad! – zárta le a beszélgetést, és amint letette a telefont, felém fordult.
- Ugye tudod, hogy el kell mondanunk neki?
- Tudom! Csak annyit kérek, ne áruljátok el, hol talál meg.
- Ha nagyon akar, úgyis megtalál! – szólalt meg Christian. Hangjából éreztem, hogy egy elkényeztetett kis libának tart. Akitől szeretne megszabadulni, viszont Stefan miatt kénytelen lesz elviselni a jelenlétét. Tudtam, hogy csak, azt lesi mikor omlok össze Damon viselkedése miatt. Stefan is hasonlótól tarthatott, mert le sem vette rólam a szemét
- Nyugi! Nem fogok kiborulni! – nyugtattam meg Stefant – Egyvalamire viszont jó volt ez az utazás. Megtanított arra, hogy még egyszer ne dőljek be egy vámpír szép szavainak.
Mindketten meglepetten bámultak rám, ezért sietve hozzátettem
 - Jól viselem a csalódásokat. Az élet, már megedzett. Ha azt várjátok, hogy zokogva fogok a vállatokra borulni, hát csalódni fogtok…
- A barátnődnek írt leveled, nem épp erről árulkodott. - vágott a szavamba Christian. Nagyon nem tetszett, hogy ő is tud, a kis kalandomról.
- Miután meghallottam Cora és Damon beszélgetését, a hajót már börtönnek éreztem, ezt írtam meg Jenninek. Ez talán érthető, nem? De miért is magyarázkodok én egy vadidegennek? – morogtam a bajszom alatt.
 - Amint látom, Stefan nem világosított fel arról, hogy Ő és Jennifer is nálam laknak. S, mivel ők a barátaim, így természetes, hogy téged is befogadlak. Viszont több tiszteletet várok el egy ilyen kislánytól, mint te!
 - Mégis, hány évesnek nézel, hogy lépten - nyomon lekislányozol? – kíváncsian néztem rá, valahogy az volt az érzésem, nagyon fiatalnak tart. A gyanúmat meg is erősítették a következő szavai.
 - Tizennyolc, talán  tizenkilenc, de azon sem lepődnék meg, ha még fiatalkorú lennél.
- Huszonnégy, - vágtam a képébe – sőt, két hónap múlva betöltöm a huszonötöt.
Évek óta egyedül élek, egy kiadónak dolgozom, mint fordító és lektor. Jennit akkor ismertem meg, amikor Modburybe költöztem. Van még valami, amit tudni akarsz rólam? – hadartam el egy szuszra.
Soha nem fogom elfelejteni, a megdöbbenést Christian arcán. A gúnyos félmosoly eltűnt az arcáról, s helyét a hitetlenkedés vette át.