59. Fejezet Véres leszámolás

Mindössze egy órával a telefon hívás után, már egy bérelt gép fedélzetén repültünk Olaszország felé. Amíg én a repülőről gondoskodtam, Chris szerzett egy orvost, mert tudtunk, ha Vivient megtaláljuk, azonnal orvosi ellátásra lesz szüksége. Jennifer kétségbeesve leste az óráját, és néha-néha el is pityeredett, féltette a barátnőjét, és vámpír létem során először, rajtam is úrrá lett a félelem. Rettegtem attól, hogy késve érkezünk és már csak a halál beálltát állapíthatja meg az orvos. Bele sem mertem gondolni, mi lesz velem, ha őt elveszítem. Gyilkos düh lepte el az agyamat, és újfent megfogadtam, hogy bosszút állok érte. Az életükkel fizetnek azok akik fogva tartották és akár egy ujjal is hozzá mertek nyúlni.
A gép hajnali két órakor landolt a Marco Pólo reptéren – ami Velence nemzetközi repülőtere. Amikor az utazást terveztem, úgy intéztem, hogy a repülőtéren két helikopter is álljon készenlétben, hogy leszállás után, azonnal folytathassuk az utunkat Poveglia szigetére. Landoláskor már messziről látszott, a gépek rotorja, amint minden jelen lévő, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázott. Perceken belül a levegőbe emelkedtek a helikopterek, az egyik fedélzetén Chrissel és velem a másikon pedig Jennnel, Stefannal, Roberttel és a dokival.

A szigetet megközelítve, halk, könyörgésszerű hang ütötte meg a fülemet.
- Kérlek segíts! Damon, kérlek segíts!
Vivien hangja, semmi kétség és engem hív. A következő pillanatban, feltéptem az ajtót, és azon nyomban a mélybe vettem magam. Még hallottam ahogy a pilóta rám kiállt – Ember, mit csinál, meg fog halni.

Nem vagyok ember, már régen meghaltam, de ezt jobb ha te nem tudod – morogtam magamban. Szemem a sötét víz felszínt fürkészte. Halvány elmosódott pontot fedeztem fel a távolban, tudtam, éreztem csakis ő lehet. Másodpercek alatt elértem a csónakot, amely lassan , de fokozatosan telt meg vízzel. Szerelmem teste eszméletlenül, ernyedten hevert a csónak aljában.
- Stefan itt van, azonnal gyertek!
Nem vagyok orvos, de azt még én is meg tudtam állapítani, Vivien a halálán van. Szerelmem testét, sebhelyek és véraláfutások borították, több sebből vérzett és alig lélegzett. Hiába szólongattam, nem nyitotta ki a szemét, nem válaszolt, nem bújt a karjaimba. Csak feküdt lehunyt szemmel, sápadtan, de még így gyönyörű volt. Ha ember lennék és éreznék, beleőrülnék a fájdalomba.

A segítség Stefan és doki személyében érkezett meg, s miután szerelmem testét a gépbe emelték, azonnal ráterítettek egy melegítő takarót. A doki aggodalmas arccal, vizsgálta meg és szemrevételezte, a tömérdek sérülést a testén. A szeméből kiolvastam, nem sok reményt lát az életben maradására.
- Sürgősen kórházba kell vinni – Alighogy elhangzott a mondat, tárcsázott. Ezt nem hagyhattam. Gael ott keresné először. Én pedig, megvédem őt, akár az „életem” árán is.   Villámgyors mozdulattal kikaptam a kezéből a mobilt, és a tenyeremben darabokra zúztam.
- Damon, értse meg – nézett rám kigúvadt szemekkel – a felesége kórházi ápolásra szorul.
- Maga pedig azt értse meg, hogy ott lenne a legnagyobb veszélyben.
Szép szóval nem értem célt. A doki megrögzötten ragaszkodott a kórházhoz, én pedig a magam álláspontjához. Értékes perceket vesztettünk a makacssága miatt, így kénytelen voltam bevetni a már jól bevált igézést.
- Nem kell kórházba mennie, el tudom látni a lányt a gépen is. – adtam a szájába a szavakat.
Rövidesen ismét a repülőtéren a bérelt gép fedélzetén várakoztunk. Vivien még ekkor sem tért magához. A doki, újfent megvizsgálta, miután Jennifer, egy törölközővel lemosta, szerelmem testéről a vért és az egyéb más szennyeződéseket. A vizsgálat idejére, egyedül Jen maradhatott bent, minket pasikat kiparancsolt a kis előtérbe.
Hosszú percek múltán, ami óráknak tűnt, Jen feje bukkant fel az ajtóban, szavait egyenesen hozzám intézve.
- A doki négyszemközt szeretne veled beszélni.
Vivien békésen, halvány mosollyal az arcán szendergett, egy az ülésekből kialakított ágyon.
- Damon…- kezdett bele a doki, kéztördelések közepette. – Van egy jó és kevésbé jó hírem.
Ilyenkor jön az, hogy „Melyikkel kezdjem” . Ne játssz az idegeimmel, mert megjárod. A doki sejthette, mi játszódik le a fejemben, mert lassan elkezdett hátrálni.
- A kevésbé jóval kezd – villantottam rá haragos tekintetemet.
- Vivien kómába esett… - nyögte ki nagy nehezen, majd rögtön - gondolom a megnyugtatásomra - hozzátette:
- A felsége éber kómában van, és hamarosan magához fog térni. A baba viszont épp és egészséges.
Baba? Milyen baba? Gael mégiscsak végrehajtotta a tervét? Nem az nem lehet. Az a mocskos állat. Csak erőszakkal tehette magáévá. A kezem ökölbe szorult, ahogy elképzeltem, hogy ez a ocsmány alak rámászik.
- Mikor fogant? – A doki úgy nézett rám, mint valami idiótára.
- Ha jól számolom három hete
Három hét? Az, hogy lehet? - Ez a tény újabb kérdéseket vetett fel bennem. Kilenc napig tartották fogva, a baba viszont három hetes. Három hete velem volt. Az enyém? Képes vagyok gyermeket nemzeni? Úgy néz ki, igen . Csakis én lehetek az apa, senki más, de mégis hogyan?

Vivien a gyermekünket hordja a szíve alatt. Leírhatatlan boldogsággal töltött el.ez a hír, azonban az öröm mint egy pillangó tova szállt, ahogy szerelmem arcára néztem és elképzeltem, mennyit szenvedett a kilenc nap alatt és nem csak Vivien hanem a baba is, akinek létéről hamarabb értesültem mint ő.

Eljött a leszámolás ideje. Mindenki, aki bántotta Vivient és a születendő fiamat vagy lányomat, megkapja méltó büntetését.

Vivien börtöne, amelyben napokig kínozták, egy elmegyógyintézet volt, lepusztult, düledező épületekkel és mint a sérüléseiből is kiderült, kegyetlen ápolókkal. Miután őt biztonságban tudhattam, úgy döntöttem eljött az ideje a leszámolásnak. A vastag tölgy ajtót egy rúgással kettétörtem, és mivel számítottam az ellenállásra, így nem ért váratlanul az ápolók támadása. Közülük ketten egy vöröses hajú, fiatal suhanc kést rántott elő, míg a másik, egy őszes hajú tagbaszakadt férfi, vigyorogva kapott elő egy pisztolyt, és ujját a ravaszon tartva, célzásra emelte.
- Túlerőben vagyunk fiacskám. Rosszul tetted, hogy ujjat húztál velünk. – közölte magabiztosan.
- Te pedig akkor hibáztál, amikor a feleségemet verted. – sziszegtem a fogaimat összeszorítva. Legszívesebben ott helyben kitéptem volna a szívét.
- Ja, hogy az a szöszke? – a gúnyos kacajtól, végképp elborult az agyam, éreztem, hogy szemfogaimról visszahúzódik az íny, de ő tovább mondta a magáét, abban a biztos tudatban, úgysem árthatok neki. Ha tudná mekkora tévedésben van…
- Jól elszórakoztunk vele, ugye fiúk – fordult röhögve a társai felé.
- Mond! Te egyáltalán nem félsz tőlem? – minden egyes szónál, egyet léptem felé.
- Kis mitugrász, azt hiszed. beijedek tőled? – Még mindig nem fogta fel, hogy ütött az utolsó órája.
- Jobban tennéd, ha meghúznád magad, különben azt veszed észre hogy benyúlok a mellkasodba kitépem a szíved és a társaiddal etetem meg.
- Na kisfiú, itt hagyd abba…Túl sok horror filmet nézel.
- Hiszel a vámpírokban? – a kérdést közvetlenül előtte állva tettem fel.
- Nem! – vágta rá cinikusan.
- Akkor, ideje , hogy higgy bennük, ugyanis előtted áll egy – villantottam rá hegyes szemfogaimat, és hogy ne kételkedhessen a szavamban, egy szempillantás alatt a kis vöröske mellett termettem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. A kis suhanc, mint egy rongybaba esett össze. Nem akartam megölni, még nem. Lassú és gyötrelmes halálnemet választottam neki és a társainak is. Mindenkinek akinek valamilyen szinten köze volt Vivienhez.
Mr. Hitetlen úgy remegett mint a kocsonya, ezúttal nem pofázott vissza.  A kis vörös után, ő következett. Hiába növesztett izmokat, nem vette hasznát. Egy harapás és ő is kidőlt. Majd szép sorjában a többiek is. húsz perc elteltével, az összes ápoló ájultan feküdt az intézettől távolabb eső pajtában. Ez volt a tervem egyik része. Mielőtt beteljesedett volna a bosszúm, még várt rám egy elintézetlen ügy. Meg kellett keresnem Vivien megmentőjét. Gyanítottam, hogy abba a barlangba menekült, amiről szerelmem a telefonban beszélt. A megérzésem most sem csalt meg. Könnyedén rátaláltam a barlang bejáratára, és férfira aki, az egyik sarokban ücsörgött.
- Te vagy Damon? A feleséged sokat mesélt rólad. Legtöbbször álmában. Egyébként Luigi vagyok. – hadarta el egy szuszra.
- Köszönöm, hogy segítettél neki – Ezek nem csak sablonos szavak voltak. Őszintén hálás voltam, a segítségéért.
- Hogy van? Sikerült megmenteni? – A szemében látszott a mélységes aggodalom.
- Kómában van, de biztonságban.
- Mi lett a többiekkel? – Tudtam, mit ért „többiek” alatt. A munkatársait.
- Hamarosan mindegyiket utoléri a végzete – Pontosabban, abban a pillanatban, amint elhagyom a barlangot.
- Megölted őket?
- Még nem! Miért? – Furcsállottam a kérdését.
- Hol vannak most?
- A Pajtában – Miért érdekli ennyire, ha őt úgyis életben hagyom?
- A benzineskannát a garázsban, a pajta mellett találod – jelentette ki vigyorogva, majd gyorsan hozzáfűzte – Jól süsd meg őket.

Luigi szabadon, és persze bőségesen megjutalmazva távozott a szigetről. Amint megbizonyosodtam róla, hogy  egyedül vagyok a szigeten, körbelocsoltam a pajtát benzinnel - bőven jutott a falakra is – majd miután ezzel végeztem, és hallottam, hogy kezdenek feleszmélni, meggyújtottam a benzines rongyot és a már előre eltorlaszolt kapu előtti benzintócsába hajítottam. A fából épült pajta, pillanatok alatt lángra kapott. Két perc múltán, pedig az egész építményt körülölelte a tűz. Szerelmem kínzói, üvöltve könyörögtek az életükért, de engem nem hatottak meg. Csak azt kapták amit érdemeltek. Többé senkinek nem árthatnak.
Élve égnek el. Gyötrelmes és lassú halál vár rájuk…

Folytatás Decemberben

Sziasztok!

Mindenkitől elnézést kérek, a hosszú (kényszer) szünet miatt és amiatt is hogy ilyen sokáig nem írtam erre a blogomra. Imádom ezt a történetet, és a szívemhez nőtt Damon és Vivien. De kénytelen voltam szüneteltetni a blogot, mert komoly alkotói válságba kerültem. Valahogy nem jött az ihlet, hiába néztem vissza a Vámpírnaplók szinte összes fejezetét. Talán az is lehet, az oka, hogy minden gondolatom a másik történetem körül forgott,ami tartalmilag szöges ellentéte a mi sármos vámpírunkénak.:) Viszont ami talán jó hír lehet, soha nem terveztem azt, hogy félbe hagyom a történetet. És igen, most eljött az ideje a folytatásnak. Decemberben jön a folytatása Vivien és Damon történetének, és vele párhuzamosan pedig továbbra is írni fogom Eric Saade szerelmi történetét is. 

Mindenkinek Szívből köszönöm, aki eddig kitartott mellettem! 

December 1.-én, hozom az új fejezetet, amelyből kiderül,  Damon időben megtalálja-e Vivient.

Üdv: Myka

 

Díjeső!

Sziasztok!

Az utóbbi napokban rengeteg díjat kapott az Eric Saade és a Vivien's Destiny blogom! Szám szerint 27-et, amit mindenkinek szívből köszönök. Ha nem gond én most nem raknám ki ezeket, ugyanis akiknek továbbküldeném, már többször is megkapták.

Viszont van egy különleges díj amit Nina Law-tól kaptam. Ezt a díjat öten kaptunk meg, mindenki személyre szólóan. Íme az enyém:.

Myka -- Nagyon jól írsz, amikor rábukkantam Vivien történetére egyhuzamban elolvastam, nem tudtam betelni vele. Amikor pedig elkezdted írni Eric történetét nem ismertem őt, nem tudtam mire számítsak, és mostanra szerelmes lettem a srácba, holott nem is ismerem, szóval elképesztő vagy. :D Imádlak olvasni, percek alatt eljön a fejezet vége.


Köszönöm Kinga!
Üdv: Myka

58. Fejezet A Barlang

Adrian hiába nem válaszolt a kérdésemre, és tűnt el egy szempillantás alatt. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy Ő Gael. Teltek a napok, és az orvos, aki megvizsgált, többé nem jött be hozzám, ami csakis azt jelenhette, hogy az elszólásáért az életével fizetett. Minden egyes nap attól rettegtem, mikor tér vissza Gael, tudva, mire akar felhasználni. A szobám kicsinyke kis ablakán beszűrődő fényekből, sikerült megfigyelnem az idő múlását. A sötétség beálltából tudtam, egy újabb nap ért véget. Így telt el több mint egy hét. Az erőm már fogytán volt, ami nem is meglepő azok után, hogy száraz kenyéren és vízen éltem. A napjaim, javarészt, alvással teltek. Az álmok világába menekültem, így vészeltem át, a megpróbáltatásokat. A szíjakat amivel kikötöztek két nap után vették le rólam. Ezen a napon engedtek először zuhanyozni. A gondolat, hogy tisztálkodhatok, minden mást háttérbe szorított. Így a legkevésbé sem érdekelt, hogy az ápoló egy percre sem hagyott magamra. Kigúvadó szemekkel bámult rám, de szerencsére nem erőszakoskodott. Magam sem tudom miért, de megbíztam benne. De nem mindenki volt olyan kedves velem, mint ő, aki nap, mint nap elvitt fürdeni. A többiek ott ütöttek, ahol értek. Úgyszólván örömüket lelték a kínzásomban. A rendszeres verések és ütlegelések következtében, a testemet zúzódások és véraláfutások tarkították. Minden porcikám sajgott, a rúgásoktól és a botütésektől és csak az isteni szerencsének köszönhettem, hogy nem tört el semmim. A bottal való ütlegelés volt a kedvenc játékszerük. A combomon kezdték és a hátamon fejezték be.

A már említett ápoló, a raboskodásom utolsó estéjén, váratlanul felbukkant a szobámban és óriási döbbenetemre angolul szólalt meg:

- Tudom, ki tart téged fogva és tudomásom van a vámpírok létezéséről is.
- Akkor, gondolom, azzal is tisztában vagy, hogy ki Adrian. – kérdeztem rá.
- Igen! Ő a legnagyobb pokolfajzat, akit csak hordott a hátán a Föld – szólalt meg dühösen, majd a kezemet enyhén megszorítva, nyugtatgatni kezdett. – Segítek neked megszökni. Ma este, hozok ruhát, élelmet, és leviszlek a barlangba, amiről még Ő sem tud.
- Köszönöm! Ugye tudod, hogy ezzel szó szerint az életemet mented meg? – néztem rá, végtelen hálával.
- A barlangban már egyedül kell boldogulnod – világított rá a kőkemény tényekre – Remélem, tudsz úszni.
- Tudok! Miért?
- Mennem kell! Este jövök!  - indult el az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna a folyosóra, még hozzátette:
- Itt nem használhatjuk a telefont. De este kapsz tőlem egyet, és amint lent leszel a barlangban, telefonálhatsz is.

A szabadulásomig az órák, csigalassúsággal teltek. Késő este, amikor, teljesen elcsendesedett az épület, végre-valahára nyílt az ajtó és megjelent a névtelen megmentőm. A sporttáskából, farmert, pólót és egy vastag pulóvert húzott elő. A másfél hetes bezártság után, élvezni akartam kicsit a szabadság érzését. Mondhatni önkívületben szippantottam be, a frissen mosott ruhák illatát, a megmentőm azonban, türelmetlenül kezdte nézegetni az óráját. Villámgyorsan magamra öltöttem a ruhákat, és halk léptekkel, csaknem osonva, a sötét folyosón követtem a férfit. Időközben a megmentőm elárulta a nevét, így már nem a  "névtelen megmentőmként", hanem Luigi-ként szólíthattam. A konyhába érve, egy csapóajtón keresztül jutottunk le a pincébe, ahol Luigi, félrehúzva egy használaton kívüli szekrényt, a falból egy kiálló téglát megmozdítva, újabb ajtót nyitott meg. Azonnal megértettem, miért hozta a vastag pulóvert. A barlangban ugyanis dermesztő hideg fogadott.
- Tovább nem mehetek! – búcsúzott el, a kezembe nyomva a sporttáskát, egy zseblámpát és egy régi típusú mobil telefont.
- Mindent köszönök! – nem győztem eléggé hálálkodni, a segítségéért.
- Vigyázz magadra!  – szólt még utoljára mielőtt eltűnt a mögöttem bezáródó fal mögött.

Egyedül maradtam egy sötét, hideg barlangban, amit Luigi szerint Gael nem ismer. Egy percet sem vesztegethettem el, ezért sietve tovább indultam a barlang belsejébe. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy az időm véges, hiszen legkésőbb napfelkeltekor fel fogják fedezni az eltűnésemet, amiről Gael is hamarosan értesülni fog. A gyomrom hangosan méltatlankodott, s mivel Luigi említette, hogy a sporttáskába némi élelmet is elrejtett, nekem pedig óriási szükségem volt az energia bevitelre, így pillanatok alatt eltüntettem két szendvicset és egy szelet csokoládét. Valóságos mennyei csemegének számított, a hosszas koplalás után. Miután csillapítottam az éhségemet, a telefonra pillantva, úgy döntöttem, megpróbálom felhívni Jent és ha szerencsém van, Damon is a közelben lesz. Az elhatározást azonnal tett követte. Már a tudat, hogy van térerő, boldoggá tett, amit csak tetézett, a sikeres hívás. Két kicsengés után, a vonal túlsó végén meghallottam Jen hangját.
- Itt Jennifer Halloway, ott ki beszél?
- Jen, én vagyok az… Vivien – szóltam bele el-el csukló hangon.
- Viv! – kiáltott boldogan – Hol vagy most? Mindenki téged keres.
- Olaszországban, egy barlangban. – közöltem vele, s eközben meghallottam a háttérben Damon hangját, amint azt kérdezi tőle: kivel beszél. Abban a pillanatban, ahogy Jen kiejtette a nevemet a száján, Damon átvette tőle a telefont.
- Viv, tényleg te vagy az? – kérdezte kétségbeesett hangon.
- Igen Damon én vagyok. Adrian vagyis Gael, Olaszországba hozott és egy Poveglia nevű szigeten tartott fogva. De sikerült megszöknöm és most az intézet alatti barlangban vagyok.  A segítőm biztosított róla, hogy Gael, nem fog meg találni, mert nem tud a barlangról, ettől függetlenül, legkésőbb napfelkeltéig el kell tűnnöm a szigetről.  Azt viszont tudnotok kell, hogy Sebastian és Alexander, rátok feni a fogát, és ők ketten Gaelt szolgálják, mivel Ő teremtette őket.– próbáltam minden lényeges információt belesűríteni ebbe a néhány mondatba.
- Mindent megteszek, hogy kiszabadítsalak onnét. Tarts ki... – nem sikerült lepleznie a kétségbeesését. A hangja elárulta, hogy nincs a helyzet magaslatán.

A telefon hirtelen elnémult, megszűnt a térerő, én pedig áldottam az eszemet, hogy még időben értesítettem őket. A kimerültségemet, mintha elfújták volna, már nyoma sem volt. Olyan hihetetlen erőt adott, a beszélgetés, hogy a további utat, majdhogy nem futva tettem meg. Nem foglalkoztam a kiálló sziklákkal sem, amelyek véresre vagdalták a lábamat. Egyetlen egy cél lebegett a szemem előtt, az hogy napkelte előtt elhagyjam a szigetet. Ezzel is növelve a megmenekülés esélyét. Erőfeszítéseimet siker koronázta. A barlang kijáratához érve, határtalan örömmel, tekintettem fel a csillagos égre.

A megkönnyebbülés azonban nem tartott sokáig. Elég volt egy pillantás, a fodrozódó víztükörre és abban a  szent pillanatban  értelmet nyert Luigi kérdése. Nyilvánvalóvá vált, hogy az utolsó akadályt úszva kell leküzdenem. A lábam, és a karom több sebből vérzett, a kényszerű koplalás és az állandó verés miatt pedig majdhogynem az erőm végén jártam. A kimerültség, amely elkeseredettséggel vegyült ismét erőt vett rajtam. Magam elé képzeltem szerelmem arcát, a gyönyörű kék szemeit, az ajkát, mely oly sok csókot adott és a napot, amikor kimondta: Szeretlek. Ez, adta meg a végső lökést, ahhoz hogy folytatni tudjam az utamat. Belevetettem magam a vízbe és elkezdtem úszni. A remény fénysugara, akkor gyúlt fel, amikor teljesen véletlenül oldalara pillantottam, és megláttam a elszabadult ladikot, mely a víz hátán himbálódzott. Mintha csak a sors rendelte volna oda. Minden erőmet összeszedve, odaúsztam, és felhúztam magam a kis csónakba. A szememet elhomályosították a boldogság könnyei. A sötétben tapogatózva, fedeztem fel az evezőket, a csónak aljában, amit azonnal használtba is vettem. Alig tudtam megtartani, de nem adhattam fel, a cél előtt. Tudtam, ha elég erős vagyok és sikerül kitartanom a túlpartig, megmenekülök Gael karmaiból…

/Damon szemszöge/

A nap amikor Vivien eltűnt, kitörölhetetlenül az agyamba égett. Minden követ megmozgattam, hogy a nyomára bukkanjak, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mindenkit mozgósítottam, hátha ők nagyobb sikerrel járnak, de egytől-egyig  falakba ütköztek.  Robert, Amerikában, Chris és Stefan, Kelet-Európában kutatott, míg én Angliát tettem tűvé érte. De sehol sem találtuk. Hiábavalónak bizonyult, minden a - felkutatására - tett kísérletük. Egy valami azonban bizonyossá vált. Mégpedig az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy vele együtt Gael is felszívódott. A zsigereimben éreztem, ez nem lehet a véletlen műve. Az eltűnése utáni kilencedik napon, amikor az újabb kutatóexpedíciót szerveztük, váratlanul hírt kaptunk felőle. A csodával határos módon, ő maga jelentkezett. A tanácskozásunkat, amelyen mindenki – még Chris és Robert is –  részt vett, Jennifer telefonjának csörgése zavarta meg.
- Itt Jennifer Halloway, ott ki beszél? – szólt bele.
 Jen pupillái kitágultak, a szája elnyílt, annyira meglepte a hívó.

- Viv! – kiáltott fel – Hol vagy most? Mindenki téged keres.

Jóformán kitéptem Jen kezéből a telefont, amiért egy megrovó pillantást kaptam.

- Viv, tényleg te vagy az? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen Damon én vagyok. Adrian vagyis Gael, Olaszországba hozott és egy Poveglia nevű szigeten tartott fogva. De sikerült megszöknöm és most az intézet alatti barlangban vagyok.  A segítőm biztosított róla, hogy Gael, nem fog meg találni, mert nem tud a barlangról, ettől függetlenül, legkésőbb napfelkeltéig el kell tűnnöm a szigetről.  Azt viszont tudnotok kell, hogy Sebastian és Alexander, rátok feni a fogát, és ők ketten Gaelt szolgálják, mivel Ő teremtette őket.–  darálta le egy szuszra. Épp csak annyi időm maradt, hogy, megnyugtassam: Mindent megteszek, hogy kiszabadítsam, és már el is tűnt az éterből. Hiába hívtam vissza, a telefont már nem vette fel. A rövid beszélgetés alatt, Vivien hangja megtörten és elkínzottan csengett. A halk suttogásszerű beszéd, pedig arra engedett következtetni, hogy alig pislákol benne élet szikrája. Ez a felismerés iszonyatosan megrázott. A düh elemi erővel tört rám, amit egy a falra mért ökölcsapással vezettem le. Megfogadtam, hogy bosszút állok azokon, akik ezt tették vele.

Gyorsan összegeztem magamban a hallottakat, nem volt időm azon agyalni, hogyan, s miként került Olaszországba. Ráérek ezzel, majd akkor foglalkozni, ha már biztonságban tudtam. Az idő sürgetett. Villámgyorsan, kellett kieszelnem a mentési tervet. Mindössze hat óra állt rendelkezésemre, hogy valamilyen úton-módon eljussak Olaszországba, felkutassam az általa megnevezett szigetet és megmentsem őt. Tisztában voltam vele, ha nem találom meg, még pirkadat előtt, akkor örökre elveszítem…

57. Fejezet Gael Bosszúja

Stefan szavainak hatására, a hátamon is felállt a szőr, szó szerint beleborzongtam a félelembe. Hasztalan idéztem fel oly sokszor, az elmúlt napok történéseit, nem sikerült rájönnöm, ki járt a házamban. Egyrészt ez is dühített, ezenkívül pedig az, hogy Stefan, Jen és Damon, titkolóznak előttem és néhány perccel ezelőtt el is vonultak a másik szobába. Amikor megemlítettem, hogy én is velük tartok, hallani sem akartak róla. Ezzel egyértelműen bebizonyították: Olyan adat birtokába jutottak, ami, fájóan érinthet engem, és talán befolyással lehet a további életemre is. Miért érzem úgy, hogy ők hárman tudják, Gael igazi kilétét, csak nem merik elmondani? De miért? Ezt nem értem! Mi lehet, olyan nagy titok, hogy nekem nem szabad tudnom róla? Gael olyan személy lenne, akit ismerek? Akivel talán már találkoztam is? A napokban egyedül Adriannel hozott össze a sors, de róla gyorsan kiderült, semmi köze a vámpírokhoz, így Gaelhez sem. Ő csak egyszerű halandó, aki kisegített a bajból. -  tépelődtem, a megoldást keresve.

Az a bizonyos beépített radarom, amit nevezhetünk, hatodik érzéknek is, újból jelzett, mégpedig valami nagyon-nagyon rossz közeledtét. Az utóbbi hónapokban, mindig bejöttek a megérzéseim, kivétel közülük, Adrian, vámpír mivolta, de ezt leszámítva, a sejtéseim, beigazolódtak. Éreztem, hogy hamarosan, történni fog valami. Ennek bekövetkeztére, nem is kellett sokat várnom. A szobát ködszerű homály borította el, rajtam pedig azon nyomban elhatalmasodott a félelem. Tudtam, maga a gonosz jelent meg a szobában. Lefagyva a félelemtől ültem az ágyon, a végtagjaim ledermedtek, a szoba légköre egy csapásra megváltozott, és a levegő hőmérséklete is pillanatok alatt, legalább tíz fokot esett. A köd mindjobban elborította a szobát, s mielőtt teljesen ellepte, még láttam, ahogy, egy láthatatlan kéz elfordítja a kulcsot a zárban, majd ez a kulcs eltűnik a semmiben. Soha, még Alexander kastélyában sem rettegtem ennyire, mint ezekben a percekben. Hatalmasra tágult pupillákkal figyeltem, ahogy lassan, kirajzolódik egy ember alak, a tejszerű fehérségből, és lépésről-lépésre közeledik felém. Mielőtt megnézhettem volna a titokzatos látogatómat, iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, ami rövidesen minden porcikámat megbénította. Hiába kapkodtam levegőért, a tüdőm már nem tudta biztosítani a számomra létfontosságú oxigént.  Minden erő elszállt a testemből. Izmaim elernyedtek, s mint egy rongybaba dőltem végig az ágyon. Mielőtt, végleg átadtam magam, a mindent körülölelő sötétségnek, még éreztem, hogy felemelnek az ágyról…

Egy ismeretlen szobában tértem magamhoz. Óvatosan félve nyitottam ki a szemem. A szoba fehérre festett falai és a levegőben terjengő, fertőtlenítő szaga, a két évvel ezelőtti vakbél műtétemet jutatták eszembe. Első pillanatban arra gondoltam, a panzióban történtek miatt, kerültem kórházba, és tekintetemet körbehordozva a szobán, Damont kezdtem el keresni. Neki azonban nyoma sem volt. Csak akkor értettem meg, hova is kerültem, amikor megpróbáltam felkelni az ágyból. Sem a kezeim, sem a lábaim nem mozdultak, mert valaki a kezeimet és a lábaimat is az ágyhoz szíjazta. A tehetetlenség és a kiábrándultság, könnyeket csalt a szemembe.

A könnyeimen át láttam, hogy nyílik az ajtó és egy fehér köpenyes ember, lép a szobába. Amint megszólalt, az eddigi csalódottságomat, pokoli düh váltotta fel. Csak ekkor tudatosult bennem igazán, ismét elraboltak. A pörgős, temperamentumos beszédből, viszonylag gyorsan sikerült kikövetkeztettem, valahol Dél- Európában vagyok. Talán Olaszországban, de ebben még nem voltam biztos. A torkom, még most is rettenetesen fájt, viszont sikerült, ha rekedten is, feltennem a kérdést: Italian?
Az orvos, bólogatva helyeselt, majd hozzátette: Poveglia, beigazolva  a gyanúmat, miszerint: Az elrablóm, Olaszországba, egy Poveglia nevű városba hozott és a szíjakból ítélve, egy elme – gyógyintézetbe dugott, ahol senki nem beszél angolul.

Hurrá! Már csak ez kellett! Senki nem hinne nekem, ha esetleg találnék is valakit, akivel sikerülne megértetnem magam. Kár is erőlködnöm. Az elrablóm gondoskodott róla, hogy olyan helyre vigyen, ahonnét lehetetlen kiszabadulni. De miért tette? Mit akar ezzel elérni?

A doki, aki, egyáltalán nem törte magát, hogy bemutatkozzon, pár perc elteltével elhagyta a szobát. Alig csukódott be mögötte az ajtó, máris hallottam, a kulcs csörgését a zárban. Amikor megpillantottam, a szobámba belépő alakot, világossá vált számomra, ezt a helyet, már csak koporsóban hagyom el. Az ajtóban az, az ember állt, akiről sosem gondoltam volna, hogy ilyen aljas tettre képes. Ő mentett meg a gázoló elől, épp ezért bíztam benne annyira. Nagy hibának bizonyult. Ördögi vigyorral az arcán, indult meg felém.
- Miért tetted ezt Adrian? Mit ártottam én neked ? – a hangom nem volt több egyszerű motyogásnál
- Nem is sejted? – kérdezte, minden érzelmet nélkülözve.
- Ha tudnám, nem kérdezném! Miért éppen Olaszországba hoztál?
- Szóval a doki kikotyogta. – keményedett meg hirtelen az arca – Na, nem baj! Ha itt végeztem, a körmére nézek.Mit mondott még?
- Nem mondott semmit! – próbáltam megvédeni a dokit, aki csupán rossz helyen volt rossz időben. Valahogy sejtettem, hogy ez a „körmére nézés dolog”, sokkal drasztikusabb lesz, mint egy, ejnye-bejnye.
- Ne is álmodozz szökésről – hajolt közelebb, mutatóujjával végigsimítva, a nyakamon sebesen lüktető éren – A szigetet kizárólag csónakkal, vagy repülővel lehet elhagyni.
- Te raboltál el, vagy valaki elvégezte helyetted a piszkos munkát? – faggattam tovább, hátha, utólag fel tudok használni valamit a válaszaiból.
- Ezt nem bíztam volna senkire. Én magam mentem el érted – ült ki újra a gonosz vigyor az arcára.
- Hogy érted el, hogy ne kapjak levegőt?
- Nem gondolod, hogy túl kíváncsi vagy? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, az arcomat pásztázva.
- Talán ennyit megérdemlek, hogy válaszolj! – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Semmit nem tettem, magadtól ájultál el. Jócskán megkönnyítve ezzel a dolgomat.
- Miért tetted?
- Mert te az enyém vagy!
- Nem, ebben tévedsz! Én Damonhoz tartozom. Szeret engem és én is Őt. – ellenkeztem, és a szíj alatt megmozgatva a kezemet, figyelmét a gyűrűmre irányítottam - Biztos vagyok benne, amint felfedezi az eltűnésemet, azonnal a keresésemre indul.
Adrian arca, kegyetlenül eltorzult
- Hiába keres, itt úgysem talál meg! – sziszegte, s közben egy rántással letépte az ujjamról a gyűrűt – Jobban teszed, ha elfelejted Damont, mert többé, nem látod őt.
- Meg akarod ölni! – suttogtam, rosszat sejtve.
- Okos kislány, pontosan ezt tervezem.  – vigyorgott - Amíg te az intézet zárt falai közt tengeted a napjaidat, addig Sebastian és Alexander, mindent meg fog tenni, hogy végezzen Damonnal. És nem csak vele, a barátaiddal is.  Sebastiannak tetszik a barátnőd, és azt tervezi, hogy átváltoztatja. Nekem Damon van útban, Sebastiannak pedig a a hősszerelmes vőlegény Stefan Salvatore, ezért igyekszik mindkét Salvatore-t minél előbb kiiktatni.

A két nagy ellenségem nevének hallatán, már kétség sem fért hozzá, a megérzésem mégsem csalt meg és Adrian Wyman valóban vámpír, aki mindenáron meg akarja öletni Stefant és Damont. Adrian úgy beszélt a tervezett gyilkosságokról, mintha csak egy történetet mesélne el. Kénytelen voltam belátni, Adrian Wyman a velejéig gonosz. És ha úgy van, ahogy gondolom, akkor Adriannek köze van Gaelhez, sőt az sem kizárt, hogy ő maga Gael. Amennyiben az utóbbi feltevésem igazolódik be, nincs az, az Isten, aki megmentsen tőle. Istenem add, hogy tévedjek! – emeltem tekintetem, fohászkodva az ég felé
- Honnét tudsz Sebastianról és Alexanderről? – vontam kérdőre, rettegve a választól.
- Én teremtettem őket, és átváltozásuk óta engem szolgálnak. Egyébként hogy tetszett az ajándék, amit küldtem?

Az ajándék amiről Adrian beszélt, nem lehetett más, mint a Selena szívét tartalmazó doboz..
- Te ölted meg Selenát! – sóhajtottam elkeseredve.
- Nem csak a boszit, a kis barátodat Ericet is, a kis bolond, térden állva könyörgött az életéért.

Eric meghalt? Mikor? És én miért nem tudok erről? Szerencsétlen, biztosan rengeteget szenvedett, amíg ez a szörnyeteg végzett vele.
- Hoppá! Damon, ezt már nem mondta el neked, mi? Pedig a kissrác szívét is elküldtem, de úgy látszik azt a meglepetésemet, a te Damonod, elrejtette előled.
- Gyűlöllek! – üvöltöttem az arcába – Ha közted, és a halál közt kell választanom: Inkább a halál.
- Nem mondtam még? – vonta meg unottan a vállát – Én, saját kezűleg foglak megölni.
- Akkor meg mire vársz? - nem akartam, gyengének látszani, de Adrian elérte, hogy már ne lássam értelmét az életnek.

Damont, Ericet, Selenát és mindenki mást is, aki a szívemhez közel állt, elveszítettem. Úgy éreztem most jött el az életemben az a pont, amikor már nincs miért küzdenem, nincs miért élnem. Egyedül a halál lenne az, ami meghozná a megváltást. Csaknem könyörögve kértem, vegye el most az életemet. Ő azonban alattomosan kinevetett, majd lazán közölte velem.
- Még nem jött el az ideje.

Selena és Eric is a kezei között végezte. Damont és Stefant, addig üldözteti, amíg meg nem halnak. Most, hogy tudom, Sebastian és Alexander az úgymond csicskásai, ki kell derítenem ki is Adrian. A lelkem mélyén, már megszületett a válasz, de az ő szájából akartam hallani.
- Te vagy Gael! Ugye? – nyögtem ki, minden ízemben remegve…

Újra megnyílt a Blog

Sziasztok!

Sikerült mindent helyreállítanom és az a veszély sem áll fent, hogy megint be kéne zárnom az oldalt. Az ismeretlen látogatóm, sok kellemetlenséget okozott, de szerencsére olyan kárt nem csinált, amit ne tudtam volna helyreállítani. Minden fejezet hiánytalanul fent van az oldalon. Mint láthatjátok kicsit megújult a blog és arra a döntésre jutottam, hogy a történetet. 65 fejezetesre írom. Hamarosan hozom az új fejezetet.
Mindenkinek nagyon Köszönöm,  Biztatást az Együttérzést és a Türelmet.
Üdv: Myka

56. Fejezet Az Esküvő

Damon egy újabb feledhetetlen nappal ajándékozott meg, ami talán túl gyorsan, is ért véget. Szinte az egész napot az ágyban töltöttük, habár én többször is megpróbáltam felkelni és felöltözni, de Damon újra és újra, visszahúzott magához egy újabb „ búcsú csókra”, de persze nem érte be, egy-két csókkal, sokkal többre vágyott. Elég volt csupán egy pillantás, a gyönyörű kék szemeibe és boldogan omlottam a karjaiba A viharos szenvedély mindkettőnket magával ragadott, így a csókok eget rengető, szeretkezésekbe torkollottak. Már kezdett alkonyodni, amikor végre rászántuk magunkat a felkelésre. Gyorsan lezuhanyoztam, ezúttal Damon nélkül, és más ruhám nem lévén, visszavettem az előző nap viselt farmert és pólót. 

Kilépve a fürdőszobából, tekintettemmel azonnal Damont kezdtem keresni, ő azonban addig, amíg a fürdőben voltam, eltűnt a szobából. Damon köddé válása, olyannyira elgondolkodtatott, hogy csak néhány másodperces később vettem csak észre Jent, aki az ablaknál állva, csendben várt rám. 

- Szia Viv!  – mosolygott rám – Soha nem láttalak még ilyen boldognak. Jól sejtem, hogy megtört a jég és Damon színt vallott?  

- Igen! – ültem el az ágyra. Jen is ellépett az ablaktól, és a példámat követve, helyet foglalt mellettem  – Ma elhangzott az a bűvös szó, a szájából. 

- Mint a legjobb barátnődnek, elárulod, pontosan mit mondott?

- Azt mondta, ha nem lenne Selena végrendelete, akkor is feleségül venne, mert… - a torkom elszorult az izgalomtól, így kénytelen voltam néhány másodpercnyi szünetet beiktatni, mielőtt folytattam – Mert szeret! Számomra még most is hihetetlen. Képtelen vagyok felfogni, hogy ez velem történik…

- Hidd csak el! Damon valóban szerelmes beléd – kacsintott rám.

Huncut szikra gyúlt a szemében, ami újabb kérdéseket vetett fel bennem.

- Jen, Mit titkolsz előlem? Ugye tudod, hol van most Damon.

- Az első kérdésedre a válaszom: Majd Damon elmondja, ha akarja. – terelte ügyesen a témát, majd hozzátette - Az eltűnése miatt pedig, egy percig se fájjon a fejed. – nyugtatott meg - A szobánkban öltözik, ugyanis a vőlegény az esküvő előtt…

- Nem láthatja a menyasszonyt. - fejeztem be a megkezdett mondatát. 

- Úgy ahogy mondod. Most azonban, készülnünk kell a te nagy napodra, jobban mondva estédre, és mivel nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy egy óra alatt csodaszép menyasszonyt varázsoljak belőled, jobb lesz, ha gyorsan neki is kezdünk. 

- Sikerült mindent megszerveznetek?

- Igen! – a tömör válasz, egyértelművé tette, többet nem fogok tudni kihúzni belőle. 

Jen kimért léptekkel, ami egy lassított filmbe is beillett volna, indult a szekrény felé, majd sarkig tárta az ajtót. A szemem elé táruló látványtól még a lélegzetem is elakadt. A lábaim önkéntelenül mozdultak meg, és csak arra eszméltem, hogy a szekrény előtt állok, tekintetemet le sem véve a hófehér, egyedi hímzésű selyemruháról.  

- Íme, a ruhád, amiben örök hűséget fogadhatsz Damonnak. – mutatott a ruhára Jen.

- Ez meseszép! Köszönöm Jen. – öleltem magamhoz, a boldogságtól megmámorosodva.
- Az idő rövidsége miatt, sajnos le kellett mondanunk a menyasszonyi ruháról, de szerintem ebben is gyönyörű leszel. – mentegetőzött, pedig semmi oka nem volt rá, hisz a vak is láthatta, mennyire tetszik a ruha. - Tényleg csak egy óránk van a készülődésre? – kérdeztem rá hitetlenkedve. 

- Már abból is eltelt tíz perc.  – emelte ki a szekrényből és tette le az ágyra a ruhát, majd két kisebb csomagot is kezembe nyomott, mondván: A nászéjszakának is meg kell adni a módját…

/Damon szemszöge/

Életem eddig százegynehány éve alatt, soha még csak fogalmam sem volt róla, mit jelent szerelmesnek lenni, milyen az, ha valakiért, még az életedet is feláldoznád, ha azt akit szeretsz, úgy érzed, minden rossztól meg kell óvnod. De egy márciusi napon, betoppant az életembe Vivien, a csípős nyelvű és észbontóan kívánatos lány, aki néhány hónap leforgása alatt, kiforgatott önmagamból, elérte, hogy minden gondolatom körülötte forogjon és aki, a világon mindennél fontosabbá vált számomra.

Ahogy akkor még a szerelmet, úgy a féltékenységet sem ismerhettem, de Viviennel együtt, mindkettő beköszöntött az életembe. Chris házában, majd eszemet vette, az a bizonyos, zöld szemű szörny, amikor megláttam Robert karjaiban. Amíg Ő nem volt az életem része, játékszernek, a vágyaim tárgyának tekintettem a nőket, és mindenfajta érzelmet nélkülözve szórakoztam velük, vagy vettem el az életüket. Én sem voltam semmivel sem különb, mint Sebastian, Alexander vagy Gael. 

Most viszont, itt állok Stefan és Jen szobájában, ünnepélyesen kiöltözve és hamarosan feleségül veszem Vivient. Stefan ruha választását illetően, pedig egy szavam sem lehet, mert a fekete öltöny, a szintén fekete nyakkendő és a fehér ing, nagyon jól el lett találva. Tükrözi a stílusomat. Már csak arra vagyok kíváncsi, arra viszont nagyon, Viviennek mit hoztak alkalmi ruha gyanánt… - merengésemből Stefan hangja rázott fel.

- Damon, megérkezett az anyakönyvezető. – dugta be a fejét az ajtón.

- Mindjárt megyek. – kaptam magamra a zakót. Még vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, és várakozással telve indultam a lépcső felé. 

A Viviennel közös szobánk ajtaja előtt elhaladva, csak igen nagy erőfeszítés árán sikerült visszafognom magam, hogy be ne nyissak. Lassan, emberi léptekkel véve a lépcsőfokokat sétáltam le az előtérbe, ahol Jen, Stefan és egy ötvenes éveiben járó nő, várt rám.

- Üdvözlöm! – mutatkozott be – Mrs. Fulton vagyok, én fogom összeadni önt és a menyasszonyát.

- Damon Salvatore.

- Damon, az önök házasságkötése, merőben eltér a szokásostól, ezért kötelességem megkérdezni. előfordulhat, hogy az esküvő során, ön vagy a leendő felesége, esetleg meggondolja magát?

- Nem, részemről kizárt! – vágtam rá, habozás nélkül.

- És a menyasszonya?

Ezzel a kérdéssel megfogott. Habár biztos voltam Vivien szerelmében , hiszen az eltelt nap során, többször is elhangzott mindkettőnk szájából, „Szeretlek” , mégsem mertem egyértelműen kijelenteni, ő sem fog visszavonulót fújni. 

A válaszadástól szerencsére megmentett a felcsendülő nászinduló hangja. Kifinomult hallásomnak köszönhetően, a legkisebb nesz, így Vivien közeledő léptei sem kerülhették el a figyelmemet. Rövidesen meg is jelent, Stefannal karöltve a lépcső tetején. Az én létemben, most érkezett el az a pillanat, amikor szavam-szám elállt a csodálattól. Mindig is tudtam, hogy Vivien gyönyörű lány, de a látvány minden képzeletemet felülmúlta. A fehér, derékban karcsúsított selyemruha, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Én pedig férfi lévén, már azon agyaltam, hogyan szedem majd le róla, ma éjszaka, a nászéjszakánkon. Gondolataimat, hogy némileg eltereljem, kínzó vágyamról, egy röpke pillantást vetettem, az előttem álló, Mrs. Fultonra, aki mosolyogva figyelte Vivient és Stefant. Türelmetlenül vártam, hogy a csigalassú, lépcsőzésnek vége legyen, és magam mellett tudhassam Vivient. 

- Damon, átadom a menyasszonyodat. – szólalt meg Stefan, miközben Vivient szorosan magamhoz öleltem, majd emberi fülnek, nem hallhatóan, még hozzáfűzte – Örülök, hogy megtaláltad, azt a lányt, aki felnyitotta a szemed a jóra és a szépre. 

- Köszönök mindent, amit értünk tettetek. – suttogtam – De te sem úszod meg, mert legközelebb, te és Jen fogtok itt állni.

- Vigyázz rá, nagyon! – mutatott a szemével Vivienre – Az egyik szemed mindig rajta legyen. Tudod, mit tervez Gael! Nem hagyhatjuk, hogy véghez vigye. Na és, Sebastianról és Alexanderről sem feledkezhetünk meg.

- A szertartás végén feltárul előttünk Selena titka. – fura, a végrendeletről teljesen megfeledkeztem, csak most hogy Stefan szóba hozta Gaelt, jutott ismét eszembe. 

- Kezdhetjük? – szakította félbe, eszmecserénket az anyakönyvvezető.

- Igen! – feleltük egyszerre Viviennel.

- Kedves egybegyűltek, – kezdett bele Mrs. Fulton. A szavak alig jutottak el a tudatomig. Megbabonázva néztünk egymásra Viviennel, fogva tartva tekintetünkkel a másikét. A barna szempár, mint egy nyitott könyv, hagyta, hogy olvassak belőle. 

- Damon… - nyomta meg erőteljesebben a nevemet Mrs. Fulton – Igéred-e, hogy kitartasz Vivien mellett, jóban, rosszban, gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

 Ez a nő nem tudhatta, hogy a halál már régen utolért, így a betegség szintén ismeretlen számomra. Szegénynek sem mondhatom magam, viszont Vivient teljes szívemből szeretem, és mellette akarok lenni, ameddig csak lehet. Ezért határozottan szerelmem szemébe nézve, húztam az ujjára a gyűrűt, és hangosan, tisztán érthetően, mondtam ki azokat a szavakat, amivel egybekötjük az életünket,

- Igen, Vivien. Ígérem!

 Az anyakönyvezető Viviennek is feltette ugyanazt a kérdést, amit nekem. Szemében könnycsepp csillogott, a boldogság könnyei, amikor a karikagyűrűt az ujjamra húzta és összefonódott kezünkre pillantva, kimondta.

- Igen, Damon! Ígérem!

- Mostantól, férj és feleség vagytok! – gratulált elsőként, a házasságkötésünkhöz Mrs. Fulton – Megcsókolhatjátok egymást.

Erre a pillanatra vártam, amióta csak megpillantottam. Szorosan magamhoz húztam, és elnyílt ajkaira hajoltam. Nyelvemmel azonnal bebocsátást nyertem, melyre egy mélyről jövő sóhaj, volt a válasz. Erőnek erejével fogtam, vissza magam, ahhoz, ugyanis amit terveztem, nem volt szükségem nézőközönségre.

- Ön csodaszép – súgtam a fülébe – Mrs. Salvatore.

- Mr. Salvatore. – nyomott egy leheletnyi csókot a számra – Isten hozta a házasok világában.

Miután aláírtuk az anyakönyvet, amit Stefan és Jennifer, mint a tanújaink, úgyszintén megtettek, egy-egy üveg pezsgőt, magunkhoz véve, a szobámba indultunk. 

Stefan és Jen, csatlakozott hozzánk, és sejtettem, hogy nem ok nélkül. Alighogy becsukódott a szoba ajtaja, Stefan rögtön a lényegre tért.

- Selena, betartotta a szavát. Amikor kimondtátok az igent, megjelent előttem egy kép, egy elhagyatott házról, egy rejtekajtóról, és egy széf kódja, ami: (564298). 

- Azt is láttad, hol van ez a ház? – kérdezett rá Vivien.

- Nem, de Selenát ismerve, el fog vezetni minket oda. De nem is ez a lényeg! – meglepően izgatottnak tűnt, és gyanítottam is az okát.

- Megmutatta Gael igazi arcát! Igaz?

- Nem egészen!

- Mondd már!  - türelmetlenkedett Jen _ Ki Ő?

- Vivien nem mehet vissza a házába, mert Gael már járt bent a házban. Ennyit mutatott Selena. 

- Gael felbukkanása óta ki járhatott nálam? - gondolkodott hangosan Vivien.

Vivien balesete és a megmentőjének váratlan megjelenése, mindig is szálka volt a szememben, de most, hogy Stefan, rávilágított, arra a tényre, hogy Gael bent járt a házban, már tudtam, csakis ő lehet, akit keresünk. Vivien még csak nem is sejti, hogy a megérzése nem hagyta cserben.

  

55. Fejezet. A Végzet

                          

                                               +18

Damon ezen a varázslatos éjszakán, olyan földöntúli magasságokba repített, melynek létezéséről eddig fogalmam sem volt. A szívem mélyén éreztem, hogy ezen az éjszakán valami megváltozott. Talán, még azt is meg merném kockáztatni, Damont nem pusztán a testi vágy hajtotta, több volt ez annál. Szemének csillogása is erről árulkodott.  Kimerülten, mégis csordultig telt szívvel, fejemet a mellkasára hajtva, szenderültem mély álomba.

Alig néhány órás alvás után, mintegy belső órának engedelmeskedve pattantak fel a szemeim. Damon még az igazak álmát aludta. Sokáig nézegettem a szeretett arcot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, ujjaimmal végigsimítottam, lehunyt szemhéján, orrán és szorosan összezárt ajkain. A kezem, önállósítva magát, vándorolt a nyakára, majd rövidesen ujjaim nyomát követték ajkaim is. Izmos mellkasát, apró puszikkal borítottam, melyre teste enyhe remegéssel válaszolt. Eszeveszett vágy uralkodott el rajtam, ami meghozta a bátorságomat is. Feltérdeltem és apró csókokat lehelve a testére, haladtam, a csípője felé. Egy vékony takaró viszont utamat állta, amely a csípőjére tekeredett. Ez az apró akadály, azonban nem hogy megállított, hanem felszította, a már amúgy is mérhetetlen szenvedélyt, mely a testemet uralta.

Kezemet a takaró alá csúsztatva, érintettem meg férfiasságát, mire Damon teste, ívben megfeszült. Nem értem be pusztán tapintással, ajkaimmal is ízlelni akartam. Nem is teketóriáztam sokat. Határozott mozdulattal, kiszabadítva, legnemesebb testrészét a takaró fogságából, hajoltam fölé, ajkaimmal és nyelvemmel ingerelve. Damon mindkét kezével a hajamba túrt, jelezve, hogy felébredt. Az érzéki kényeztetést, abban a pillanatban megszakítva, emeltem fel a fejem.

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá.

- Ennél jobb nem is lehetne! – a szája szegletében megbúvó halvány mosoly, azt sugallta, már régóta ébren van. 

- Ugye nem most ébredtél fel?

- Nem, nem most. – súgta, vággyal telt hangon, és egy villámgyors mozdulattal, maga alá fordított – Kíváncsi voltam, meddig merészkedsz, ezért nem szóltam.

- Akkor nem lehet okod panaszra.  – nyaltam meg izgalmamban a számat. 

Damon, vágytól sötéten izzó tekintettel követte, minden apró mozdulatomat. 

- Panaszkodtam, egy szóval is? – futtatta végig ujjait a hasamon – Az ilyen ébresztéseket akár rendszeresíthetnénk is…de,  bármily fájó, most be kell érnünk ennyivel, mert Stefan bármelyik pillanatban beléphet azon az ajtón.

Még éppen annyi időnk maradt, hogy a takarót magunkra rántsuk, mielőtt kinyílt az ajtó.

- Upsz… - kapta a szeme elé a kezét Stefan – Csak, nem zavartam meg valamit? 

- Nem, semmi olyat, amit ne folytathatnánk később. – cirógatta meg a combomat Damon a takaró alatt.

Damon ujjainak érintése nyomán, a bőröm lángolt, lélegzetem elfúlt, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült elfojtanom, a torkom mélyéről feltörni készülő sóhajt. 

- Nem halogathatjátok tovább, a döntést. – tért rá jövetele okára Stefan – Sebastian és Alexander, az éjszaka folyamán öt embert ölt meg. Gael, akinek a valódi kilétét még mindig nem tudjuk, három Európai országban, Romániában, Franciaországban és Hollandiában, összesen húsz embert gyilkolt meg, néhány nap leforgása alatt. Nem hagyhatom, hogy a vonakodásotok miatt, még többen haljanak meg. Nincs több időhúzás! Öt percet kaptok a válaszra. 

Az elkövetkezendő percekben, egyikünk sem szólalt meg. Tudtam jól, minden az én válaszomtól függ. 

- Damon? Hogy döntöttél? – tette fel a nagy kérdést Stefan, miután lejárt a kiszabott öt perc.

- Egyértelmű! Feleségül veszem Vivient, ha hozzám jön!

- Vivien? – hajolt fölém Damon, szinte a számba suttogva a nevemet.

- Igen! A feleséged leszek! - néztem mélyen Damon szemébe. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, igent mondtam az esküvőre és hamarosan, Mrs. Salvatore leszek.

Stefan nagyon elemében érezhette magát, mert már kezdte is sorolni, mi minden vár még ránk.

- Még ma össze kell házasodnotok. Szükség lesz egy anyakönyvvezetőre, mivel a ti estetekben csak a polgári esküvő jöhet szóba…

- Befejezted? - vágott dühösen a szavába Damon.

- Még nem! – intette le Stefan – Viviennek és neked is, alkalomhoz illő ruhában kell megjelennetek.

- Nem hoztam magammal, még az alkalomhoz nem illő ruhát sem. - jegyeztem meg, enyhe dühvel a hangomban.

Kivételesen, most nem Damon, hanem én voltam az, aki kezdte elveszíteni a türelmét. Stefan mindebből semmit sem vett észre. Ömlöttek belől a szavak, már azt hittük, soha nem fogy ki belőlük. 

- Na ide figyelj öcsike! – förmedt rá, indulatosan Damon – Vivien és én, most felöltözünk, beülünk a kocsimba és estére, mint férj és feleség jövünk vissza. 

- Nélkülem és Jennifer nélkül nem tudtok összeházasodni, – emlékeztette Stefan a tanúk fontosságára.

- Majd megigézek valakit. 

- Na, ez az, amit nem tehetsz meg. – kontrázott rá Stefan – Selena kikötötte, felejtsd el az igézést.

- Rendben, akkor megmondom, mit teszünk! – törődött bele, látszólag Damon. Szemében huncut szikra csillant meg. Sejtettem, hogy olyan meglepetést tartogat, az öccse számára, ami nem fogja elnyerni a tetszését  – Jenre és rád bízom az esküvő szervezését. Ha minden készen áll, majd akkor jelentkezz újra.

Stefan még a száját is elfelejtette becsukni, olyannyira ledöbbentette Damon válasza. Egy szempillantás alatt tűnt el a szobából. De még távozóban, emberesen bevágta maga után az ajtót. Csoda, hogy az ajtó, nem szakadt ki a tokjából. 

- Édesem, mit javasolsz, mivel töltsük a mai napot? – húzta lassan le rólam a takarót.

- Sakkozhatunk, esetleg kártyázhatunk is.

- Vetkőző póker? – ajánlotta Damon, miközben ajkai a nyakamra tapadtak.

- Nem lenne tétje, ugyanis nincs rajtunk ruha.  

- Szex a zuhany alatt? 

A válaszra nem maradt időm, mert a következő pillanatban, Damonnal együt,t a zuhany alatt találtam magam. A kellemesen langyos permet, felfrissített, viszont Damon közelsége, megakadályozta, hogy ellazuljak. Hogy némiképp eltereljem a figyelmem, izmos testéről, ami csupán néhány centire volt tőlem, és csak a kezemet kellett volna kinyújtani érte, kezembe véve a szivacsot és a vanília illatú tusfürdőt, tisztálkodni kezdtem, végig, magamon érezve Damon tüzes pillantását. 

- Majd én! – fordított arccal a zuhanykabin fala felé.

Gyengéd, mégis érzéki mozdulatokkal kezdte lemosni a habot a testemről, ajkaival követve a lecsorgó víz útját. Kezeimet a falnak támasztva, sikerült csak megtartanom magam, mert a lábaim úgy remegtek, mit a kocsonya. Amikor, Damon szorosan mögém állt és combját, a combjaim közé nyomta,  hangos sikoly hagyta el az ajkaimat. Az önkontrollomat akkor vesztettem el végleg, amikor, ujjai a nőiességem középpontjához tévedtek. Érezni, érinteni akartam őt, így hátranyúlva, kezembe vettem a már igencsak ágaskodó férfiasságát. Ez volt az a pont, amikor átadtuk magunkat az őrjítő vágynak. Damon váratlanul maga felé fordított, és mint egy ragadozó vette birtokba a számat. Nyelvével, mélyen ajkaim közé hatolt, közben kezét a combjaim közé tolta. 

- Erre vágytam, a közös fürdésünk óta. – mormolta elszakadva az ajkaimtól, majd lágy csókokkal haladt lefelé a melleimhez. 

A lábaimból minden erő elszállt, olyan voltam a karjaiban, mint az olvadt viasz. 

- Damon, - sikoltottam remegve a nevét, amikor ajkával és nyelvével a legérzékenyebb testrészemet vette célba. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem lesz azonnal az enyém és ezt hangosan a tudtára is adtam. – Akarlak! Most!

Damon nem várt további biztatásra. A combjaim alá nyúlva felemelt és zuhanykabin falának szorított.

- Vivien! – hangja, az emésztő vágy ellenére is komolyan csengett – Soha, még senkinek nem mondtam, amit most hallani fogsz! 

Damon vallomása előtt, még egy perzselő csókban forrtak össze ajkaink. Képtelenek voltunk elszakadni egymástól. Mostanra már biztosan tudtam, Damon ha nem is szeret, de vannak érzelmei, amelyek egyre erősebbek. 

- Ha nem lenne Selena végrendelete, akkor is megkérnélek, hogy legyél a feleségem. – hajolt immár sokadjára az ajkaimra - Mert Szeretlek. 

Damon abban a pillanatban, ahogy elhangzott a szerelmi vallomás, csókkal pecsételte le ajkaimat és egy határozott mozdulattal a testembe hatolt.  Nincs rá szó, amely kifejezné, azt a mámort, amit a karjaiban éltem át. Szememet lehunyva,  adtam át magam a testemet lángba borító, beteljesülést követelő vad vágyakozásnak. Képtelen voltam tovább gondolkozni, tudatomig csupán annyi hatolt el, hogy Damon, azt mondta, Szeret. Damon erős, kemény lökésekkel hajszolt a beteljesülés felé, az elviselhetetlenségig szítva a vágyamat. A minden elsöprő gyönyör közeledtével, már csaknem önkívületben, kiáltottam a nevét, majd pár másodperc múltán. mindent megrázó remegésben robbant szét bennem a kéj és oldódtam fel a minden képzeletet felülmúlón gyönyörűséges beteljesülésben. 

  

Lassan, nagyon lassan, tértem vissza a valóságba, nem bízva benne, hogy az a bizonyos szó valóban elhangzott. Félve nyitottam ki a szemem. Az ágyban feküdtem és Damon a könyökére támaszkodva figyelt engem.

- Igencsak jó lehettem, ha így kiütötted magad. – vigyorgott.

- Tényleg szeretsz? – kérdeztem rá kertelés nélkül. 

- Nem tudtam mi az a szerelem, mert emberként, nem volt módom megismerni és mostmár nem is bánom. Ha valaki azt mondja, hogy vámpírként leszek szerelmes és egy emberbe fogok beleszeretni, ha jó napom van  kiröhögöm, ha rossz, ő lesz a vacsorám. Mégis utolért a végzetem, és az Te vagy! – magyarázta Damon, a kezemet a tenyerébe véve. 

Tekintetével egy pillanatra sem eresztve, leste minden rezdülésemet.

- Nekem pedig te vagy a végzetem, akit teljes szívemből szeretek – simogattam meg az arcát, és csókoltam meg, azokat a kívánatos ajkakat…

54. fejezet A Dilemma

                                                                     
                                          18+


/Vivien Szemszöge/


Nem értem mi folyik itt? Kezdek lassan beleőrülni ebbe a bizonytalanságba. Damon, már egy órája, egy szót sem szólt hozzám, pontosan azóta, amióta eljöttünk az ügyvéd házából. 
A látogatás előtt, még úgymond vidámnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Eltekintve persze, a ránk leselkedő veszélytől, amely őt is nyomasztotta. Mi történhetett? Miért érzem úgy, hogy Damon, valami nagyon fontosat, amiben én érintett vagyok, elhallgat előlem?


Alighogy beszálltunk a kocsiba, előkapta a telefonját és Stefant tárcsázta. Halkan, szinte suttogva, rövid, tőmondatokban beszélt, annyit azonban így is sikerült kivennem a beszélgetésből, hogy nemsokára találkozunk, Stefannal és Jennel, egy eldugott kis motelben, egy fontos döntés meghozatala miatt. Biztos voltam benne, hogy a Gerry-nél tett látogatásunknak, köze van, ahhoz a bizonyos döntéshez.
A motor, duruzsoló hangja és az éjszaka sötétje, na meg persze, az utóbbi napokban átéltek, miatti kimerültség, együttesen megtette a hatását, így rövidesen ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, szemhéjaim elnehezedtek, majd lecsukódtak, és mély álomba szenderültem. 


- Ébresztő Vivien! – jutott el, hozzám, még félálomban Damon hangja – Megérkeztünk.
A szemeimből abban a pillanatban elszállt az álom és sietve kiugrottam a kocsiból, de Damon a karomnál fogva magához húzott. 
- Hova, hova, ilyen sietősen? 
- Nem akarom megvárakoztatni az öcsédet és Jent. – nem bírtam ki, hogy egy oldalvágást ne fűzzek hozzá – Gondolom, nem akarod sokáig halogatni, azt a fontos döntést.
- Még várhatnak egy kicsit. Nekünk azonban még van egy kis elintéznivalónk. – ölelte át szorosan a derekamat és villámgyors mozdulattal a kocsihoz szorított.
- Elszaladtál előlem, mielőtt ezt megtehettem volna – vágytól rekedt hangja és a szenvedélyes láng, mely a szemében gyúlt, miközben fölém hajolt, örvényt indított el bennem. Arra már nem maradt időm, hogy rákérdezzek, mit értett Damon ezen, mert éreztem, hogy a szája az ajkaimra tapad. Heves és szenvedélyes csókra számítottam, ám ezúttal másként történt, Damon gyengéden csókolt meg. Erre nem voltam felkészülve. Egy ilyen csókkal szemben védtelennek éreztem magam. Ez a gyengéd érintés kibillentett egyensúlyomból. Még csak azt sem vethettem a szemére, hogy durva, vagy hogy kihasználja testi fölényét. Semmit nem kifogásolhattam, hacsaknem azt, hogy nyelvének játéka igen erős érzelmeket ébresztett fel bennem. Meg sem mertem mozdulni, annyira kellemesnek éreztem a Damon érintése nyomán támadt izgalmat. 


- Hát, itt van, a mi szerelmespárunk. – Stefan hangja, hideg zuhanyként ért, így pillanatok alatt visszatértem a kijózanító valóságba.
- Fogd be Stefan. – szűrte a szavakat a fogai között Damon.
- Aha, tehát nem mondtad el neki. 
- Mit nem mondott el nekem? – kérdeztem rá bizalmatlanul. 
- Damont kérdezd!  – tért ki a válasz elől Stefan.
- Selena tudta, Gael valódi kilétét és azt is hogyan győzhetjük le Alexandert és Sebastiant. – nyögte ki nagy nehezen Damon. A folytatással viszont habozott.
- Miért érzem úgy, hogy van egy DE? – bontakoztam ki az ölelésből.
- Ahhoz a feltételhez kötötte, hogy feleségül kell vennem téged. – Damon megindult az ajtó felé, majd mielőtt lenyomta a kilincset, gúnyos mosollyal a szája szegletében, hozzátette – De ne éld bele magad, mert eszem ágában sincs megnősülni.


Selena, hogy tehetted ezt velem? – emeltem tekintetemet az ég felé – Miért épp Őt? 


- Mégis miből gondoltad, hogy igent mondanék? – támadtam rá dühösen – Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Soha, a büdös életbe nem mennék hozzád, még ha te lennél a világon az egyetlen valamire való férfi is. Damon hitetlenkedve mered rám, s a fejét csóválta. Emelt fővel léptem be a kis panzió előterébe, ahol Jen, ölelésre tárt karokkal várt rám.
- Elmondták? – nézett rám együtt érzően. Válaszképpen csak egy bólintásra futotta. 
- Alig állsz a lábadon. Próbálj meg aludni. Hidd e,l jót fog tenni és holnap, más színben fogod látni a világot.


Jen jelenléte, segített lehiggadni. A viszonylagos nyugalom, azonban csak addig tartott, amíg az ajtó előtt, mellékesen meg nem jegyezte, Stefan, abban a hitben, hogy Damon és én egy pár vagyunk, közös szobát foglalt nekünk. Amíg fogalmam sem volt Selena, végrendeletéről ez nem is okozott volna gondot, és örömmel osztozom a szobán Damonnal. Így viszont, már egészen más a helyzet. és ha akarom, sem tudom elkerülni, ezt a felfuvalkodott hólyagot. Miután Jen magamra hagyott, egyenesen a fürdőszobába indultam.
Mivel Damon nem hagyta, hogy bármit is magammal hozzak, és a kis fürdőszobába nem készítettek törölközőt, ezért nem tehettem mást, minthogy a lepedőt használtam törölköző gyanánt. 


Kilépve a fürdőből, Damont pillantottam meg. Hanyag testtartással támaszkodott a falnak. Szemével, tüzetesen végigmért, majd pillantása a testem köré tekert lepedőn állapodott meg. Zavaromban a számat harapdáltam. Nem tudtam, hogy másszak ki ebből a helyzetből. Damon tekintete elsötétült, hangja pedig egy árnyalattal mélyebbre váltott, amikor megszólalt. 
– Ne harapdáld az ajkad! Majd én harapdálom helyetted.
– Nem! 
– Dehogynem. Biztos te is akarod. Nagyon kellemes, ha finoman csinálják.
– Mi van, csak nem meggondoltad magad? - próbáltam, lazának tűnni.
– És ha igen? – szelte át két lépéssel a szobát.
– Én viszont, Nem! – nyomtam meg, a nem szócskát.
– Vivien, könnyen rávehetnélek, a véleményed megváltoztatására. – mosolygott rejtélyesen.
– Nem lesz esküvő és kész. Különben is, nemrég még épp te mondtad, hogy eszed ágában sincs megnősülni. – ismételtem meg a parkolóban elhangzottakat.
– Pedig nincs más választásod Hozzám kell jönnöd. – szögezte le a tényeket Damon.
– Mi ez a fene nagy fordulat?  - bámultam rá, értetlenkedve.
– A boszi gondoskodott róla, hogy ne legyen kibúvó. Ha életben akarunk maradni, eleget kell tennünk Selena végakaratának.  – húzta végig ujjait a lepedőt tartó csomón – És egyre jobban tetszik  az ötlet, hogy minden este az ágyamban vársz rám.
– Na, abból nem eszel!  – vágtam oda flegmán, mire Damon egy rántással, letépte rólam a lepedőt. 


Sietve felkaptam az ágyról a takarót, hogy elfedhessem a meztelenségemet. Damon viszont ezt a kísérletemet is megakadályozta. Arcán diadalittas mosollyal, lengette meg előttem a takarót, miközben lépésről-lépésre tolt az ágy felé. 
- Áruld el, mit tervezel. – suttogtam elfúló hangon.
- Meg akarlak kapni. – nyomott testével az ágyra.
- Ha igent mondok, békén hagysz? – vettem be az utolsó adumat
- Nem, már nem tudsz megállítani – simított végig a testemen – Hiába ellenkezel, a tested mást mond. Te is ugyanúgy akarod, mint én.


/Damon szemszöge/  




Komolyan gondoltam, amit Viviennek mondtam, valóban mindent megtettem volna, hogy ne kelljen elvennem. Nehogy már egy boszi, döntsön a sorsomról. Most viszont vonz a lehetősége, hogy magam mellett tudhassam és ennek már semmi köze ahhoz, amit Stefan kiderített. Selena, ugyanis mindent előre megtervezett, és nem hagyott kiskaput, így tényleg nincs más választásom, mint megnősülni. És ez épp velem történik. Velem, aki soha nem bírta a kötöttségeket. Vivien kirohanása a parkolóban, igencsak meglepett. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ő lesz az, aki nemet mond. Ez ösztönzött arra, hogy kicsikarjam belőle a házasságot, arra azonban nem készültem fel, ami a szobában várt. A vizes lepedő, amiben kisétált a fürdőből, kiemelte, csodás idomait. Ha nem fogom, erőnek erejével vissza magam, leteperem a szőnyegre és ott teszem magamévá. Örülten vágytam rá, és eldöntöttem, hogy ma este, ha törik, ha szakad, az enyém lesz. Most pedig itt fekszik alattam, remegő testtel, és ajkai a csókomra szomjaznak. A kis szócsatánk, számomra felért egy előjátékkal, szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja egykönnyen adni magát, főleg azok után nem, ahogyan beszéltem vele a megérkezésünkkor.
- Ha igent mondok, békén hagysz? – megmosolyogtatott a gyenge próbálkozás.
- Nem, már nem tudsz megállítani – futtattam ujjaimat végig a testén – Hiába ellenkezel, a tested mást mond. Te is ugyanúgy akarod, mint én.
Ajkai elnyíltak, mint a rózsabimbó, és én mint egy éhező vetettem rá magam. Nyelvemmel körbe rajzoltam, ajkai vonalát, mire ő a hajamba beletúrva,  szorosan magához húzott. Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált, már nem értem be, holmi szájra puszival és nyelvemmel az ajkai közé hatoltam. Levegőért kapkodva szakadt el tőlem, én pedig kihasználva ezt a néhány másodpercet, ledobáltam magamról a ruháimat. Visszatérve az ágyra, csókjaimmal a bokájától haladtam felfelé, s minél közelebb kerültem nőiességéhez, a remegések annál intenzívebbek lettek. Nem akartam elsietni, a szeretkezésünket, amire már hónapok óta vártam, így legérzékenyebb testrészét megkerülve, a hasát, majd a melle között húzódó bársonyos mélyedést csókolgattam, ajkaimmal, nyelvemmel és a fogaimmal, amíg Vivien csaknem felkiáltott a gyönyörtől.
Kezeit rákulcsoltam az ágy fejtámlájára, és ajkaimmal körbezártam a hívogató mellbimbókat. Hosszan ingereltem, s közben kezemet a combjai közé csúsztattam, minek következtében hangos sikoly, szakadt fel Vivien torkából. Gyengéden szétfeszítettem combjait, és apró csókjaimmal, most az ellenkező irányba haladva, lassan elértem, a már nedvesen gyöngyöző nőiességéhez. Ujjaimmal széthúztam a fimon bőrt, majd nyelvemmel, lágyan végignyaltam, szívtam, a fogaimmal ingereltem és egy ujjal el is merültem benne. Vivien szorosan markolta, egy pillanatra sem engedte el a fejtámlát, csípője úgy hullámzott, mint a tenger. Hangos sóhajai és nyögései, rám is gerjesztően hatottak, alig vártam, hogy a nedves forróságot, a férfiasságom körül érezhessem. Vivien is így gondolhatta, mert hirtelen elengedte a támlát, és felhúzott magához.
- Damon kérlek! – hangja nem volt más, mint rekedtes suttogás.
- Mondd, mit szeretnél? – tudtam nagyon jól, mire vágyik, de én az ő szájából akartam hallani.
- Téged!  - nyögte.
- Ilyen felkérésre nem lehet nemet mondani. – suttogtam, az ajkaitól néhány milliméterre., majd egy határozott lökéssel, mélyen elmerültem benne.


Az ajkáról feltörő sikolyt, egy forró, tüzes csókkal fojtottam belé. Vivien szenvedélye engem is magával sodort, és gondolkodás nélkül, boldog sóhajjal adtam át magam a gyönyörnek, amely egyre magasabbra ragadott, és úgy tűnt, nem ér soha véget.

Új Blog nyitás.

Sziasztok!


Először is mindenkinek köszönöm, aki szavazott az Eric Saade történetről. A 83 igen szavazat arra buzdított, hogy belekezdjek az új történetbe, melynek a címe, nemes egyszerűséggel Eric Saade Story lett.
Az oldal címe: http://ericsaade-story.blogspot.com/
Hamarosan felkerül az első fejezet is.

Üdv: Myka