Az első Hitvesi Csók!!!

Esküvő Valentin napon!!!

Esküvői meghívónk

                                                          Kedves olvasóim! 

Életemben hatalmas változás állt be, amit szeretnék veletek is megosztani. Tavaly októberben, rámtalált az a bizonyos  "herceg, fehér lovon". 

Eljegyzésünk

A mi szerelmünk, Szerelem volt első látásra, amit rövidesen eljegyzés követett, és most Valentin napon, du 14h- kor - ami történetesen a születésnapon is - házassággal szentesítjük Szerelmünket. 

 Üdv: Myka (Mónika)

59. Fejezet Véres leszámolás

Mindössze egy órával a telefon hívás után, már egy bérelt gép fedélzetén repültünk Olaszország felé. Amíg én a repülőről gondoskodtam, Chris szerzett egy orvost, mert tudtunk, ha Vivient megtaláljuk, azonnal orvosi ellátásra lesz szüksége. Jennifer kétségbeesve leste az óráját, és néha-néha el is pityeredett, féltette a barátnőjét, és vámpír létem során először, rajtam is úrrá lett a félelem. Rettegtem attól, hogy késve érkezünk és már csak a halál beálltát állapíthatja meg az orvos. Bele sem mertem gondolni, mi lesz velem, ha őt elveszítem. Gyilkos düh lepte el az agyamat, és újfent megfogadtam, hogy bosszút állok érte. Az életükkel fizetnek azok akik fogva tartották és akár egy ujjal is hozzá mertek nyúlni.
A gép hajnali két órakor landolt a Marco Pólo reptéren – ami Velence nemzetközi repülőtere. Amikor az utazást terveztem, úgy intéztem, hogy a repülőtéren két helikopter is álljon készenlétben, hogy leszállás után, azonnal folytathassuk az utunkat Poveglia szigetére. Landoláskor már messziről látszott, a gépek rotorja, amint minden jelen lévő, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázott. Perceken belül a levegőbe emelkedtek a helikopterek, az egyik fedélzetén Chrissel és velem a másikon pedig Jennnel, Stefannal, Roberttel és a dokival.

A szigetet megközelítve, halk, könyörgésszerű hang ütötte meg a fülemet.
- Kérlek segíts! Damon, kérlek segíts!
Vivien hangja, semmi kétség és engem hív. A következő pillanatban, feltéptem az ajtót, és azon nyomban a mélybe vettem magam. Még hallottam ahogy a pilóta rám kiállt – Ember, mit csinál, meg fog halni.

Nem vagyok ember, már régen meghaltam, de ezt jobb ha te nem tudod – morogtam magamban. Szemem a sötét víz felszínt fürkészte. Halvány elmosódott pontot fedeztem fel a távolban, tudtam, éreztem csakis ő lehet. Másodpercek alatt elértem a csónakot, amely lassan , de fokozatosan telt meg vízzel. Szerelmem teste eszméletlenül, ernyedten hevert a csónak aljában.
- Stefan itt van, azonnal gyertek!
Nem vagyok orvos, de azt még én is meg tudtam állapítani, Vivien a halálán van. Szerelmem testét, sebhelyek és véraláfutások borították, több sebből vérzett és alig lélegzett. Hiába szólongattam, nem nyitotta ki a szemét, nem válaszolt, nem bújt a karjaimba. Csak feküdt lehunyt szemmel, sápadtan, de még így gyönyörű volt. Ha ember lennék és éreznék, beleőrülnék a fájdalomba.

A segítség Stefan és doki személyében érkezett meg, s miután szerelmem testét a gépbe emelték, azonnal ráterítettek egy melegítő takarót. A doki aggodalmas arccal, vizsgálta meg és szemrevételezte, a tömérdek sérülést a testén. A szeméből kiolvastam, nem sok reményt lát az életben maradására.
- Sürgősen kórházba kell vinni – Alighogy elhangzott a mondat, tárcsázott. Ezt nem hagyhattam. Gael ott keresné először. Én pedig, megvédem őt, akár az „életem” árán is.   Villámgyors mozdulattal kikaptam a kezéből a mobilt, és a tenyeremben darabokra zúztam.
- Damon, értse meg – nézett rám kigúvadt szemekkel – a felesége kórházi ápolásra szorul.
- Maga pedig azt értse meg, hogy ott lenne a legnagyobb veszélyben.
Szép szóval nem értem célt. A doki megrögzötten ragaszkodott a kórházhoz, én pedig a magam álláspontjához. Értékes perceket vesztettünk a makacssága miatt, így kénytelen voltam bevetni a már jól bevált igézést.
- Nem kell kórházba mennie, el tudom látni a lányt a gépen is. – adtam a szájába a szavakat.
Rövidesen ismét a repülőtéren a bérelt gép fedélzetén várakoztunk. Vivien még ekkor sem tért magához. A doki, újfent megvizsgálta, miután Jennifer, egy törölközővel lemosta, szerelmem testéről a vért és az egyéb más szennyeződéseket. A vizsgálat idejére, egyedül Jen maradhatott bent, minket pasikat kiparancsolt a kis előtérbe.
Hosszú percek múltán, ami óráknak tűnt, Jen feje bukkant fel az ajtóban, szavait egyenesen hozzám intézve.
- A doki négyszemközt szeretne veled beszélni.
Vivien békésen, halvány mosollyal az arcán szendergett, egy az ülésekből kialakított ágyon.
- Damon…- kezdett bele a doki, kéztördelések közepette. – Van egy jó és kevésbé jó hírem.
Ilyenkor jön az, hogy „Melyikkel kezdjem” . Ne játssz az idegeimmel, mert megjárod. A doki sejthette, mi játszódik le a fejemben, mert lassan elkezdett hátrálni.
- A kevésbé jóval kezd – villantottam rá haragos tekintetemet.
- Vivien kómába esett… - nyögte ki nagy nehezen, majd rögtön - gondolom a megnyugtatásomra - hozzátette:
- A felsége éber kómában van, és hamarosan magához fog térni. A baba viszont épp és egészséges.
Baba? Milyen baba? Gael mégiscsak végrehajtotta a tervét? Nem az nem lehet. Az a mocskos állat. Csak erőszakkal tehette magáévá. A kezem ökölbe szorult, ahogy elképzeltem, hogy ez a ocsmány alak rámászik.
- Mikor fogant? – A doki úgy nézett rám, mint valami idiótára.
- Ha jól számolom három hete
Három hét? Az, hogy lehet? - Ez a tény újabb kérdéseket vetett fel bennem. Kilenc napig tartották fogva, a baba viszont három hetes. Három hete velem volt. Az enyém? Képes vagyok gyermeket nemzeni? Úgy néz ki, igen . Csakis én lehetek az apa, senki más, de mégis hogyan?

Vivien a gyermekünket hordja a szíve alatt. Leírhatatlan boldogsággal töltött el.ez a hír, azonban az öröm mint egy pillangó tova szállt, ahogy szerelmem arcára néztem és elképzeltem, mennyit szenvedett a kilenc nap alatt és nem csak Vivien hanem a baba is, akinek létéről hamarabb értesültem mint ő.

Eljött a leszámolás ideje. Mindenki, aki bántotta Vivient és a születendő fiamat vagy lányomat, megkapja méltó büntetését.

Vivien börtöne, amelyben napokig kínozták, egy elmegyógyintézet volt, lepusztult, düledező épületekkel és mint a sérüléseiből is kiderült, kegyetlen ápolókkal. Miután őt biztonságban tudhattam, úgy döntöttem eljött az ideje a leszámolásnak. A vastag tölgy ajtót egy rúgással kettétörtem, és mivel számítottam az ellenállásra, így nem ért váratlanul az ápolók támadása. Közülük ketten egy vöröses hajú, fiatal suhanc kést rántott elő, míg a másik, egy őszes hajú tagbaszakadt férfi, vigyorogva kapott elő egy pisztolyt, és ujját a ravaszon tartva, célzásra emelte.
- Túlerőben vagyunk fiacskám. Rosszul tetted, hogy ujjat húztál velünk. – közölte magabiztosan.
- Te pedig akkor hibáztál, amikor a feleségemet verted. – sziszegtem a fogaimat összeszorítva. Legszívesebben ott helyben kitéptem volna a szívét.
- Ja, hogy az a szöszke? – a gúnyos kacajtól, végképp elborult az agyam, éreztem, hogy szemfogaimról visszahúzódik az íny, de ő tovább mondta a magáét, abban a biztos tudatban, úgysem árthatok neki. Ha tudná mekkora tévedésben van…
- Jól elszórakoztunk vele, ugye fiúk – fordult röhögve a társai felé.
- Mond! Te egyáltalán nem félsz tőlem? – minden egyes szónál, egyet léptem felé.
- Kis mitugrász, azt hiszed. beijedek tőled? – Még mindig nem fogta fel, hogy ütött az utolsó órája.
- Jobban tennéd, ha meghúznád magad, különben azt veszed észre hogy benyúlok a mellkasodba kitépem a szíved és a társaiddal etetem meg.
- Na kisfiú, itt hagyd abba…Túl sok horror filmet nézel.
- Hiszel a vámpírokban? – a kérdést közvetlenül előtte állva tettem fel.
- Nem! – vágta rá cinikusan.
- Akkor, ideje , hogy higgy bennük, ugyanis előtted áll egy – villantottam rá hegyes szemfogaimat, és hogy ne kételkedhessen a szavamban, egy szempillantás alatt a kis vöröske mellett termettem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. A kis suhanc, mint egy rongybaba esett össze. Nem akartam megölni, még nem. Lassú és gyötrelmes halálnemet választottam neki és a társainak is. Mindenkinek akinek valamilyen szinten köze volt Vivienhez.
Mr. Hitetlen úgy remegett mint a kocsonya, ezúttal nem pofázott vissza.  A kis vörös után, ő következett. Hiába növesztett izmokat, nem vette hasznát. Egy harapás és ő is kidőlt. Majd szép sorjában a többiek is. húsz perc elteltével, az összes ápoló ájultan feküdt az intézettől távolabb eső pajtában. Ez volt a tervem egyik része. Mielőtt beteljesedett volna a bosszúm, még várt rám egy elintézetlen ügy. Meg kellett keresnem Vivien megmentőjét. Gyanítottam, hogy abba a barlangba menekült, amiről szerelmem a telefonban beszélt. A megérzésem most sem csalt meg. Könnyedén rátaláltam a barlang bejáratára, és férfira aki, az egyik sarokban ücsörgött.
- Te vagy Damon? A feleséged sokat mesélt rólad. Legtöbbször álmában. Egyébként Luigi vagyok. – hadarta el egy szuszra.
- Köszönöm, hogy segítettél neki – Ezek nem csak sablonos szavak voltak. Őszintén hálás voltam, a segítségéért.
- Hogy van? Sikerült megmenteni? – A szemében látszott a mélységes aggodalom.
- Kómában van, de biztonságban.
- Mi lett a többiekkel? – Tudtam, mit ért „többiek” alatt. A munkatársait.
- Hamarosan mindegyiket utoléri a végzete – Pontosabban, abban a pillanatban, amint elhagyom a barlangot.
- Megölted őket?
- Még nem! Miért? – Furcsállottam a kérdését.
- Hol vannak most?
- A Pajtában – Miért érdekli ennyire, ha őt úgyis életben hagyom?
- A benzineskannát a garázsban, a pajta mellett találod – jelentette ki vigyorogva, majd gyorsan hozzáfűzte – Jól süsd meg őket.

Luigi szabadon, és persze bőségesen megjutalmazva távozott a szigetről. Amint megbizonyosodtam róla, hogy  egyedül vagyok a szigeten, körbelocsoltam a pajtát benzinnel - bőven jutott a falakra is – majd miután ezzel végeztem, és hallottam, hogy kezdenek feleszmélni, meggyújtottam a benzines rongyot és a már előre eltorlaszolt kapu előtti benzintócsába hajítottam. A fából épült pajta, pillanatok alatt lángra kapott. Két perc múltán, pedig az egész építményt körülölelte a tűz. Szerelmem kínzói, üvöltve könyörögtek az életükért, de engem nem hatottak meg. Csak azt kapták amit érdemeltek. Többé senkinek nem árthatnak.
Élve égnek el. Gyötrelmes és lassú halál vár rájuk…

Folytatás Decemberben

Sziasztok!

Mindenkitől elnézést kérek, a hosszú (kényszer) szünet miatt és amiatt is hogy ilyen sokáig nem írtam erre a blogomra. Imádom ezt a történetet, és a szívemhez nőtt Damon és Vivien. De kénytelen voltam szüneteltetni a blogot, mert komoly alkotói válságba kerültem. Valahogy nem jött az ihlet, hiába néztem vissza a Vámpírnaplók szinte összes fejezetét. Talán az is lehet, az oka, hogy minden gondolatom a másik történetem körül forgott,ami tartalmilag szöges ellentéte a mi sármos vámpírunkénak.:) Viszont ami talán jó hír lehet, soha nem terveztem azt, hogy félbe hagyom a történetet. És igen, most eljött az ideje a folytatásnak. Decemberben jön a folytatása Vivien és Damon történetének, és vele párhuzamosan pedig továbbra is írni fogom Eric Saade szerelmi történetét is. 

Mindenkinek Szívből köszönöm, aki eddig kitartott mellettem! 

December 1.-én, hozom az új fejezetet, amelyből kiderül,  Damon időben megtalálja-e Vivient.

Üdv: Myka

 

Díjeső!

Sziasztok!

Az utóbbi napokban rengeteg díjat kapott az Eric Saade és a Vivien's Destiny blogom! Szám szerint 27-et, amit mindenkinek szívből köszönök. Ha nem gond én most nem raknám ki ezeket, ugyanis akiknek továbbküldeném, már többször is megkapták.

Viszont van egy különleges díj amit Nina Law-tól kaptam. Ezt a díjat öten kaptunk meg, mindenki személyre szólóan. Íme az enyém:.

Myka -- Nagyon jól írsz, amikor rábukkantam Vivien történetére egyhuzamban elolvastam, nem tudtam betelni vele. Amikor pedig elkezdted írni Eric történetét nem ismertem őt, nem tudtam mire számítsak, és mostanra szerelmes lettem a srácba, holott nem is ismerem, szóval elképesztő vagy. :D Imádlak olvasni, percek alatt eljön a fejezet vége.


Köszönöm Kinga!
Üdv: Myka

58. Fejezet A Barlang

Adrian hiába nem válaszolt a kérdésemre, és tűnt el egy szempillantás alatt. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy Ő Gael. Teltek a napok, és az orvos, aki megvizsgált, többé nem jött be hozzám, ami csakis azt jelenhette, hogy az elszólásáért az életével fizetett. Minden egyes nap attól rettegtem, mikor tér vissza Gael, tudva, mire akar felhasználni. A szobám kicsinyke kis ablakán beszűrődő fényekből, sikerült megfigyelnem az idő múlását. A sötétség beálltából tudtam, egy újabb nap ért véget. Így telt el több mint egy hét. Az erőm már fogytán volt, ami nem is meglepő azok után, hogy száraz kenyéren és vízen éltem. A napjaim, javarészt, alvással teltek. Az álmok világába menekültem, így vészeltem át, a megpróbáltatásokat. A szíjakat amivel kikötöztek két nap után vették le rólam. Ezen a napon engedtek először zuhanyozni. A gondolat, hogy tisztálkodhatok, minden mást háttérbe szorított. Így a legkevésbé sem érdekelt, hogy az ápoló egy percre sem hagyott magamra. Kigúvadó szemekkel bámult rám, de szerencsére nem erőszakoskodott. Magam sem tudom miért, de megbíztam benne. De nem mindenki volt olyan kedves velem, mint ő, aki nap, mint nap elvitt fürdeni. A többiek ott ütöttek, ahol értek. Úgyszólván örömüket lelték a kínzásomban. A rendszeres verések és ütlegelések következtében, a testemet zúzódások és véraláfutások tarkították. Minden porcikám sajgott, a rúgásoktól és a botütésektől és csak az isteni szerencsének köszönhettem, hogy nem tört el semmim. A bottal való ütlegelés volt a kedvenc játékszerük. A combomon kezdték és a hátamon fejezték be.

A már említett ápoló, a raboskodásom utolsó estéjén, váratlanul felbukkant a szobámban és óriási döbbenetemre angolul szólalt meg:

- Tudom, ki tart téged fogva és tudomásom van a vámpírok létezéséről is.
- Akkor, gondolom, azzal is tisztában vagy, hogy ki Adrian. – kérdeztem rá.
- Igen! Ő a legnagyobb pokolfajzat, akit csak hordott a hátán a Föld – szólalt meg dühösen, majd a kezemet enyhén megszorítva, nyugtatgatni kezdett. – Segítek neked megszökni. Ma este, hozok ruhát, élelmet, és leviszlek a barlangba, amiről még Ő sem tud.
- Köszönöm! Ugye tudod, hogy ezzel szó szerint az életemet mented meg? – néztem rá, végtelen hálával.
- A barlangban már egyedül kell boldogulnod – világított rá a kőkemény tényekre – Remélem, tudsz úszni.
- Tudok! Miért?
- Mennem kell! Este jövök!  - indult el az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna a folyosóra, még hozzátette:
- Itt nem használhatjuk a telefont. De este kapsz tőlem egyet, és amint lent leszel a barlangban, telefonálhatsz is.

A szabadulásomig az órák, csigalassúsággal teltek. Késő este, amikor, teljesen elcsendesedett az épület, végre-valahára nyílt az ajtó és megjelent a névtelen megmentőm. A sporttáskából, farmert, pólót és egy vastag pulóvert húzott elő. A másfél hetes bezártság után, élvezni akartam kicsit a szabadság érzését. Mondhatni önkívületben szippantottam be, a frissen mosott ruhák illatát, a megmentőm azonban, türelmetlenül kezdte nézegetni az óráját. Villámgyorsan magamra öltöttem a ruhákat, és halk léptekkel, csaknem osonva, a sötét folyosón követtem a férfit. Időközben a megmentőm elárulta a nevét, így már nem a  "névtelen megmentőmként", hanem Luigi-ként szólíthattam. A konyhába érve, egy csapóajtón keresztül jutottunk le a pincébe, ahol Luigi, félrehúzva egy használaton kívüli szekrényt, a falból egy kiálló téglát megmozdítva, újabb ajtót nyitott meg. Azonnal megértettem, miért hozta a vastag pulóvert. A barlangban ugyanis dermesztő hideg fogadott.
- Tovább nem mehetek! – búcsúzott el, a kezembe nyomva a sporttáskát, egy zseblámpát és egy régi típusú mobil telefont.
- Mindent köszönök! – nem győztem eléggé hálálkodni, a segítségéért.
- Vigyázz magadra!  – szólt még utoljára mielőtt eltűnt a mögöttem bezáródó fal mögött.

Egyedül maradtam egy sötét, hideg barlangban, amit Luigi szerint Gael nem ismer. Egy percet sem vesztegethettem el, ezért sietve tovább indultam a barlang belsejébe. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy az időm véges, hiszen legkésőbb napfelkeltekor fel fogják fedezni az eltűnésemet, amiről Gael is hamarosan értesülni fog. A gyomrom hangosan méltatlankodott, s mivel Luigi említette, hogy a sporttáskába némi élelmet is elrejtett, nekem pedig óriási szükségem volt az energia bevitelre, így pillanatok alatt eltüntettem két szendvicset és egy szelet csokoládét. Valóságos mennyei csemegének számított, a hosszas koplalás után. Miután csillapítottam az éhségemet, a telefonra pillantva, úgy döntöttem, megpróbálom felhívni Jent és ha szerencsém van, Damon is a közelben lesz. Az elhatározást azonnal tett követte. Már a tudat, hogy van térerő, boldoggá tett, amit csak tetézett, a sikeres hívás. Két kicsengés után, a vonal túlsó végén meghallottam Jen hangját.
- Itt Jennifer Halloway, ott ki beszél?
- Jen, én vagyok az… Vivien – szóltam bele el-el csukló hangon.
- Viv! – kiáltott boldogan – Hol vagy most? Mindenki téged keres.
- Olaszországban, egy barlangban. – közöltem vele, s eközben meghallottam a háttérben Damon hangját, amint azt kérdezi tőle: kivel beszél. Abban a pillanatban, ahogy Jen kiejtette a nevemet a száján, Damon átvette tőle a telefont.
- Viv, tényleg te vagy az? – kérdezte kétségbeesett hangon.
- Igen Damon én vagyok. Adrian vagyis Gael, Olaszországba hozott és egy Poveglia nevű szigeten tartott fogva. De sikerült megszöknöm és most az intézet alatti barlangban vagyok.  A segítőm biztosított róla, hogy Gael, nem fog meg találni, mert nem tud a barlangról, ettől függetlenül, legkésőbb napfelkeltéig el kell tűnnöm a szigetről.  Azt viszont tudnotok kell, hogy Sebastian és Alexander, rátok feni a fogát, és ők ketten Gaelt szolgálják, mivel Ő teremtette őket.– próbáltam minden lényeges információt belesűríteni ebbe a néhány mondatba.
- Mindent megteszek, hogy kiszabadítsalak onnét. Tarts ki... – nem sikerült lepleznie a kétségbeesését. A hangja elárulta, hogy nincs a helyzet magaslatán.

A telefon hirtelen elnémult, megszűnt a térerő, én pedig áldottam az eszemet, hogy még időben értesítettem őket. A kimerültségemet, mintha elfújták volna, már nyoma sem volt. Olyan hihetetlen erőt adott, a beszélgetés, hogy a további utat, majdhogy nem futva tettem meg. Nem foglalkoztam a kiálló sziklákkal sem, amelyek véresre vagdalták a lábamat. Egyetlen egy cél lebegett a szemem előtt, az hogy napkelte előtt elhagyjam a szigetet. Ezzel is növelve a megmenekülés esélyét. Erőfeszítéseimet siker koronázta. A barlang kijáratához érve, határtalan örömmel, tekintettem fel a csillagos égre.

A megkönnyebbülés azonban nem tartott sokáig. Elég volt egy pillantás, a fodrozódó víztükörre és abban a  szent pillanatban  értelmet nyert Luigi kérdése. Nyilvánvalóvá vált, hogy az utolsó akadályt úszva kell leküzdenem. A lábam, és a karom több sebből vérzett, a kényszerű koplalás és az állandó verés miatt pedig majdhogynem az erőm végén jártam. A kimerültség, amely elkeseredettséggel vegyült ismét erőt vett rajtam. Magam elé képzeltem szerelmem arcát, a gyönyörű kék szemeit, az ajkát, mely oly sok csókot adott és a napot, amikor kimondta: Szeretlek. Ez, adta meg a végső lökést, ahhoz hogy folytatni tudjam az utamat. Belevetettem magam a vízbe és elkezdtem úszni. A remény fénysugara, akkor gyúlt fel, amikor teljesen véletlenül oldalara pillantottam, és megláttam a elszabadult ladikot, mely a víz hátán himbálódzott. Mintha csak a sors rendelte volna oda. Minden erőmet összeszedve, odaúsztam, és felhúztam magam a kis csónakba. A szememet elhomályosították a boldogság könnyei. A sötétben tapogatózva, fedeztem fel az evezőket, a csónak aljában, amit azonnal használtba is vettem. Alig tudtam megtartani, de nem adhattam fel, a cél előtt. Tudtam, ha elég erős vagyok és sikerül kitartanom a túlpartig, megmenekülök Gael karmaiból…

/Damon szemszöge/

A nap amikor Vivien eltűnt, kitörölhetetlenül az agyamba égett. Minden követ megmozgattam, hogy a nyomára bukkanjak, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mindenkit mozgósítottam, hátha ők nagyobb sikerrel járnak, de egytől-egyig  falakba ütköztek.  Robert, Amerikában, Chris és Stefan, Kelet-Európában kutatott, míg én Angliát tettem tűvé érte. De sehol sem találtuk. Hiábavalónak bizonyult, minden a - felkutatására - tett kísérletük. Egy valami azonban bizonyossá vált. Mégpedig az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy vele együtt Gael is felszívódott. A zsigereimben éreztem, ez nem lehet a véletlen műve. Az eltűnése utáni kilencedik napon, amikor az újabb kutatóexpedíciót szerveztük, váratlanul hírt kaptunk felőle. A csodával határos módon, ő maga jelentkezett. A tanácskozásunkat, amelyen mindenki – még Chris és Robert is –  részt vett, Jennifer telefonjának csörgése zavarta meg.
- Itt Jennifer Halloway, ott ki beszél? – szólt bele.
 Jen pupillái kitágultak, a szája elnyílt, annyira meglepte a hívó.

- Viv! – kiáltott fel – Hol vagy most? Mindenki téged keres.

Jóformán kitéptem Jen kezéből a telefont, amiért egy megrovó pillantást kaptam.

- Viv, tényleg te vagy az? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen Damon én vagyok. Adrian vagyis Gael, Olaszországba hozott és egy Poveglia nevű szigeten tartott fogva. De sikerült megszöknöm és most az intézet alatti barlangban vagyok.  A segítőm biztosított róla, hogy Gael, nem fog meg találni, mert nem tud a barlangról, ettől függetlenül, legkésőbb napfelkeltéig el kell tűnnöm a szigetről.  Azt viszont tudnotok kell, hogy Sebastian és Alexander, rátok feni a fogát, és ők ketten Gaelt szolgálják, mivel Ő teremtette őket.–  darálta le egy szuszra. Épp csak annyi időm maradt, hogy, megnyugtassam: Mindent megteszek, hogy kiszabadítsam, és már el is tűnt az éterből. Hiába hívtam vissza, a telefont már nem vette fel. A rövid beszélgetés alatt, Vivien hangja megtörten és elkínzottan csengett. A halk suttogásszerű beszéd, pedig arra engedett következtetni, hogy alig pislákol benne élet szikrája. Ez a felismerés iszonyatosan megrázott. A düh elemi erővel tört rám, amit egy a falra mért ökölcsapással vezettem le. Megfogadtam, hogy bosszút állok azokon, akik ezt tették vele.

Gyorsan összegeztem magamban a hallottakat, nem volt időm azon agyalni, hogyan, s miként került Olaszországba. Ráérek ezzel, majd akkor foglalkozni, ha már biztonságban tudtam. Az idő sürgetett. Villámgyorsan, kellett kieszelnem a mentési tervet. Mindössze hat óra állt rendelkezésemre, hogy valamilyen úton-módon eljussak Olaszországba, felkutassam az általa megnevezett szigetet és megmentsem őt. Tisztában voltam vele, ha nem találom meg, még pirkadat előtt, akkor örökre elveszítem…